Zsebkend?be fújt élete végén nagyanyám újra négykézláb járt.
– Így kényelmesebb – mondta, mikor rákérdeztem csodálkozva.
Kitérdelt lelke karjában remegett.
?t miért nem emelte föl egyetlen feln?tt sem?
Árnyékvirágok szoba falán – láttam, még lehajoltak hozzá.
Átmászott rajtuk, felém nevetett gögözve, ahogy egy kisgyerek.
Én lecsúsztam a székr?l, a szégyen szétmállott arcomon, miközben másztam utána a reszket? földön.
Átöleltem.
– Játsszunk lovasat? – kérdezte.
De nem ülhettem fel rá, ? is tudta.
Másnap már a rend?rség nyomozott. Egy patanyomhoz hasonló folt látszott a fehérre feszült homlokon.
Akár az enyémen, mikor a hátáról leestem.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.01. @ 06:47 :: Inaktív