A város őszi zsongását szemléltem egy padon ülve. Kicsit furcsa hangulatban; mintha minden egyszerre lett volna közeli és távoli. Olyan érzésem volt, hogyha kinyújtanám a kezem, elkaphatnám a folyó túlpartján lassan leereszkedő színes–tarka leveleket, a következő pillanatban meg mintha egy repülőről néznék körbe. Élveztem ezt a bódult állapotot, s ráadásként egy–egy pillanatra a szemem is lehunytam, hogy maradéktalanul begyőjtsem az októberi varázslat minden cseppjét.
– Adhatok egy szórólapot?
Riadtan néztem fel. Egy vidám arcú fiatalember állt előttem, és egy boríték nagyságú papírost nyújtott felém. Öntudatlanul vettem el, és futólag rápillantottam, mielőtt megköszöntem. De a férfi nem mozdult. Kérdő arckifejezésemre még szelesebb lett a mosolya, és hirtelen megkérdezte.
– Szabad leülnöm pár percre? – kivárta, amíg beleegyezően bólintottam, és amint letelepedett, a kezében szorongatott lapokra bökve rákezdte. – Nem a magam üzlete, a nagybátyáméknak segítek. ők már öregek, nem értenek a marketinghez, nekem meg szórakozás. Tudja, sok embert megismerek így.
Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, ideje áttanulmányoznom a reklámlapot, de mielőtt belemerülhettem volna, a fiatalember felnevetett.
– Füstölt fűszer! Ha–ha–ha!
Ránéztem, olyan jöjjön, aminek jönnie kell nézéssel, és kimondtam.
– Egészen kíváncsivá tett…
Mint aki maga sem hiszi, még így utólag sem, hitetlenkedve csóválta meg a fejét, és ajkán széles mosollyal elkezdte a történetet
December közepén jártunk, a frissen esett havon szikrázott a nap. Elvakulva ballagtam a hepehupás falusi járdán; látogatóba mentem távoli rokonaimhoz. Örömmel tettem, nemcsak mert régen találkoztam velük, hanem azért a sok falusi finomságért, amit rám szoktak erőltetni. No, jó, elismerem, fordított a sorrend: nem a sok falusi finomság miatt, hanem mert régen láttam őket. Éppen egy éve jártam erre. Nem tehetek róla, hogy mindig disznóvágás táján tör rám a hiányuk…
Ahogy leszálltam a buszról, már a nyelvemen éreztem a rezgős–fokhagymás abált szalonnát, a reccsenős–pirosra sütött tepertőt… Hm! A kolbászt, hurkát, a gyöngyház–viaszos savanyított paprikát. És az se nagyon zavart, amit néném mindig sajnálkozva jegyzett meg, hogy „bóti” kenyeret kell majd ennem hozzá.
Szélesre tártam a kiskaput, kicsit doboltam a talpammal, hogy a hátsó udvarban tartott kutya jelezze jöttömet, mert nem akartam ajtóstól rontani a házba. Valahogy jobban szeretem, ha az udvaron történt kölcsönös lapockalapogatás után tessékelnek beljebb szívélyesen.
De a kutyára hiába vártam! Mit volt, mit tenni, jó hangos „Adjon Isten!”–ezés közepette benyitottam a kiskonyhába.
Nem akartam hinni a szememnek! János bátyám a konyhaasztal mellett ült mozdulatlanul, Julis néném meg a tűzhely melletti hokedlin. Rám se néztek, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót.
Egy darabig álldogáltam, aztán kezet nyújtottam az öregnek, amit az ímmel–ámmal elfogadott, de fel se állt, nemhogy megszorongatott volna, az „Isten hozott, ecsém, vagy a magad lábán jöttél?”–t meg mintha soha nem is mondta volna. Ezután a nénémhez fordultam, na, ő legalább elmosolyintotta magát, de a következő pillanatban megindultak a könnyei.
Nekem is erősen sírhatnékom támadt, mert a tegnapról megmaradt pizzára gondoltam, amit reggel könnyelműen odadobtam a szomszéd blökinek!
– De hát mi a baj, hogy így búslakodnak? – kérdeztem hol az egyikre, hol a másikra nézve.
János bátyám csak morgott egyet, olyanformán, mint a kutya, ha a csontot akarják elvenni tőle, Julis néne meg hangosan felzokogott, és beszaladt a szobába.
„Itt nagy baj van! – gondoltam. – Meghalt valaki, de minimum a tehén döglött meg.”
A néném után lopakodtam, habár legszívesebben hazaindultam volna, de még tápláltam némi reményt a rezgős–fokhagymás abáltra.
– Julis néni! Ki halt meg?
Rám nézett könnyáztatta ibolyaszemeivel, és nagyot sóhajtott.
– Még senki… – és ismét felzokogott.
Hajaj! Gyerekük, s nálam közelebbi rokonuk nincs, akkor kiért aggódnak ennyire? Fogalmam sem volt, de az egyre világosabb lett számomra, hogy rosszkor jöttem. Nemcsak a rezgős–fokhagymás felől nézve a dolgot.
– Az Isten áldja meg, beszéljen már! – fogtam meg mindkét vállát.
– Jól van, no! – mondta még egy kis szipogás, orrfújás után. – Ülj ide, mellém! A kábel–tévé az oka minden bajunknak!
– Minden bajuknak? De hát milyen bajok vannak?
Julis néném az orrom alá dugta a hüvelykujját, hogy jobban lássam, s úgy számolta:
– Megdöglött a Riska, pedig vemhes volt! Felgyulladt a kolbásszal a füstölő! A földben maradt az összes krumpli! A kutya meg világgá ment! A János bátyád miatt!
– Nem a kábel–tv miatt?
– Fenéket! Az csak a lovat adta alá!
– Lovuk nem is volt…
Julis néném idegesen felpattant:
– Hogy nem lehet ezt érteni?! – és otthagyott.
Egy ideig vártam, aztán kiballagtam a konyhába, gondoltam, elköszönök az öregtől, mielőtt még rámragadna ez a mélabú.
A konyhában kellemes meglepetés ért – egy pálinkás butykos képében. Ettől kicsit megvidámodtam, és egy pillanatra felsejlett előttem a rezgős–fokhagymás is, de akkorát korgott a gyomrom, hogy inkább valami „Isten áldja, bátya!”–félét motyogtam, és a kilincs után nyúltam.
– No! – dörment János bátyám mélyen, mint egy öreg hegy. – Ülj csak le, fiam! – és már töltötte a két stampedlisba az áldott jó nedűt. Azonnal megcsapta az orromat a mézes–barack édeskés illata, csoda, hogy leszédültem a konyhaasztal mellé a másik hokedlira?
– Isten, Isten! – koccintotta össze a két poharat János bátyám, de ő éppen csak belenyalt az itókába.
– Nagyon finom! – dicsértem áhítattal.
– Látod, ez se ízlik! – legyintett lemondóan.
– Mi a baj?
Az öreg kissé megütközve nézett rám.
– A nénéd nem mondta el?
– Mondott valamit, de nem világos…
– Még erre se képes! Csak a sértődésre! No, egészségedre, fiam!
– Egészségünkre! – nyeltem le a második kupicát, és most már úgy voltam vele, hogy bárminemű tragédiát könnyedén el tudok viselni, imígyen biztattam hát János bátyámat. – Mesélje el, bátya, mi történt magukkal!
– Meséljem? Nem mese az, gyerek! – fonta össze kezeit az asztal felett. – A tehenet mondta a nénédő
– Mondta…
– A kolbászokat?
– Mondta…
– A kutyát?
– Azt is. Meg a kábeltévét is.
– Hát akkor mindent tudsz, mégse érted?
– Nem igazán.
– A pálinka zavarta meg! – szólalt meg váratlanul a hátam mögött a néném.
– Nem, dehogy! – ám hiába tiltakoztam, elemelte előlünk a butykost.
– Vagy te zavartad össze… – vonta össze a szemöldökét János bátyám.
Éreztem, hogy vihar közeleg, s jobb, ha kézbe veszem az ügyet, akkor esetleg visszakerül az asztalra a mézes–barack, és erőre kapott a halódó remény a rezgős–fokhagymásra is.
– Haladjunk talán lépésről lépésre! Mi lett a tehénnel?
A két öreg egymásra nézett.
– Hogy–hogy mi lett vele? Hiszen mondtam, hogy megdöglött! –méltatlankodott a néném.
– De miért döglött meg? – kérdeztem.
– Azért, mert! – rántott egyet a vállán.
– Azért, mert a nénéd nem vigyázott rá, és bezabált a lucernából – kiáltotta János bátyám.
– Mert nem voltam magamnál! Mert megsértettél!
– Á! Hiszen, ha olyan nehéz lenne téged megsérteni!
– Istenem, min sértődött meg, néném?
Julis néném még jobban elfordította a fejét, úgy susogta maga elé:
– Azt mondta, hogy ehetetlen a főztöm. Hogy ehetetlen! Kilökte a kutyának! Aztán meg nagy sóhajtozással ette az üres kenyeret.
– Tényleg olyan rossz volt, hogy a kutyának kellett adni?
János bátyám megcsóválta a fejét, s mintha restelkedett volna.
– Szokatlan ízű volt, na!
Kis csend ereszkedett közénk, annyi csak, hogy éppen kihallatszott belőle gyötrődő gyomrom segélykérése.
– A kolbásszal hogy volt? – kérdeztem, és megpróbáltam a poharamban csillogó utolsó csepp pálinkát a nyelvem hegyére pettyenteni.
– Hát akkor én voltam iszonyatosan dühös! – csapott az asztalra a bátya. – De csoda?!
– Magukkal se könnyű a dolog végére járni! – vakargattam a feje búbját, s bántam erősen, hogy belementem a kérdezősködésbe. Már a buszon lehetnék hazafelé!
Ekkor a nénémben megmozdult valami. A konyhaszekrényhez ment, kiemelte az előbb oda rejtett pálinkát, s még egy poharat tett az erősen megkopott viaszosvászon terítőre. János bátyám szó nélkül csordultig töltötte mind a három pohárkát, bennem újra felébredt, mit felébredt, diadaltáncot lejtett a remény; lesz még itt hurka–kolbász, lágy kenyér!
Kihörpöltük az italt, s most én csaptam az asztalra egy jelképeset.
– Hanem az áldóját, most már meséljék el, hogy értsem is!
Julis néném a vállamra tette a kezét:
– Hozok egy kis harapnivalót, nehogy berúgassunk! – és rám kacsintott.
Istenem, mire képes egy pohár jóféle itóka!
János bátyám is, mintha megnyugodott volna, csendesen elkezdte:
– Tavaly kilyukadt az oldala a régi kályhának. Annak, amelyikkel a fűszerpaprikát szoktuk szárítani. Megtoldoztam egy darabka bádoggal, hát megtette. Szépen megszáradt a főszer, ledaráltuk, és betettük a kamrába, hadd várjon sorára, amíg az előző évi el nem fogy. Ki is tartott az egészen tavaszig, akkor vettük elő az újat.
Megérkezett Julis néném. A hatalmas tálcán rajta volt a disznó összes gyönyörűsége. A következő percben tányérok, evőeszközök, borospoharak kerültek az asztalra. Nem kellett kínálni, elsőbben egy kunkori sültkolbászt szúrtam a villámra, s alig vártam, hogy a falat a számhoz érjen.
Ettünk–ettünk, mígnem a bátya folytatta.
– Tavaszában mind gyakrabban éreztem, hogy olyan furcsa íze van az ételnek. Magamban háborogtam, de nem szóltam, mert mégiscsak elment felette is az idő.
Julis néném erre mordult egyet a tűzhely mellett, de szólni nem szólt, így folyhatott a mese tovább.
– Hanem egyszer elszakadt a cérna! Benne jártunk már a nyárban, irgalmatlan meleg volt. Jöttem haza a földről, és már a kapuban megéreztem a töltöttpaprika illatát. Jó nagy tányérral szedtem, hanem az első falat… Köptem is ki rögtön, aztán az egészet a kutya ette meg. Nénéd csak nézett, hogy mi a bajom, hát akkor megmondtam neki, hogy most már szedje össze magát, mert hosszú ideje nem tudok egy jót enni, úgy elront minden ételt. Becsaptam az ajtót, és elmentem…
– A kocsmába! – fejezte be a mondatot a néném egy csúfolódó fintorral tetézve.
Lenyeltem az éppen soron lévő piros–kérgesre sült tepertődarabot, és megkérdeztem:
– Csak nem akkor döglött meg a tehén?
– De, akkor! – mondták egyszerre.
– Nagy csapás! – nyúltam az abált szalonna felé, hogy megkóstoljam azt is.
– Az volt! – bólogatott János bátyám, és felállt. – Hozok bort. Milyet innál, pirosat, fehéret?
– Hozzál mind a kettőből, hadd ízlelgesse! – válaszolt helyettem Julis néne.
Felállt ő is, és göcsörtös akácfahasábokat dobott a tűzre, de rögtön mellettem termett, amint a bátya kiment.
– Rád hallgat, mondjad majd neki, hogy kérjen bocsánatot! Mert én addig nem tudok vele megbékélni.
Elég furcsán nézhettem rá, mert közelebb hajolva elhadarta:
– Kiderült, hogy nem én hibáztam a főzésben, hanem a paprika a ludas. Felfüstölődött a foltozott kályha miatt.
– Jó. Megpróbálom – nyugtattam. Kicsit szédelgett a fejem, gyanítom, a hallottaktól inkább, mint mézes baracktól.
Nyílt az ajtó, előbb két fonott demizson, majd János bátyám jelent meg. Az egyiket a kredenc mellé tette, a másikból már húzta ki a dugót, s töltött. Habozva gyöngyözött a nedű, felcsapódó párája is gyönyörrel töltött el, hát még, amikor belekortyoltam.
– Jó szomjas voltál! – nevetett szemcsippentve az öreg.
Elégedetten dőltem hátra a széken, s gondoltam most már semmi akadálya, hogy a végére járjak ennek a zagyva történetnek.
– Az voltam! De most már nem cserélnék azzal, aki ma még nem evett–ivott.
Ezen elröszögtünk egy keveset, aztán belevágtam.
– Mi volt azzal kolbásszal?
– Az már a kábel után volt – szólalt meg Julis néni.
– Jártak házról házra, hogy vezessük be az internetet meg a kábeltévét – folytatta az öreg. – Mondtam, az internet nekünk már minek, de a tévén gondolkodunk. Egy fél éjszakát átbeszéltünk, aztán belementünk. Nem bántuk meg, mert sok csatornát adtak. Ahogy végignéztem mindet, mondtam a nénédnek, hogy a főzős műsorokat nézze elsőbben, hogy ne hibázzon annyit a fakanállal.
– Aztán te nézted legtöbbször!
– Nem tagadom, nagy kedvem leltem benne. S egyszer arra lettem figyelmes, hogy az egyik ételbe füstölt főszerpaprikát tesznek. Azt hittem, rosszul hallok. Megnéztem az ismétlést is, hát tényleg! Nénédnek nem szóltam róla, de egyre azon forgott az agyam, hogy lehetne pénzt csinálni az elfuserált paprikából, amit itt helyben nem is mertünk árulni, most meg, a mindenit, kiderült, hogy ritka különlegesség. Aztán huss, minden álom odalett!
– Miért? – kérdeztem egyre bágyadó érdeklődéssel.
Néném nagyot sóhajtott.
– Annyit szekált a rossz főztömmel, hogy elegem lett. Addig spekuláltam, míg rá nem jöttem, hogy a paprika miatt mások az ételek, és a békesség kedvéért vettem a piacon egy fél kiló őrölt paprikát, aztán azzal főztem. De ahányszor csak bementem a kamrába, és ránéztem az ott sorakozó zacskókra, elfogott a pulykaméreg. Egyszer aztán elégtételt vettem; kiszórtam az összeset a kertbe.
János bátyám meghúzta a fröccsét, a kézfejével jobbra–balra megtörölte a bajszát, és átvette a szót:
– Akkor kezdtem füstölni a kolbászt. Egyszer csak, ahogy ott téblábolok a füstölő mellett, és nézelődök a kert felé, megakad a szemem valami nagy piros folton. Mi az isten csudája lehet az? Megyek közelébb, de míg rá nem tapostam, meg nem ismertem. Hát a paprikám volt, vastagon a szőlősor mellett! Nagyot fordult velem a világ, esküszöm meg kellett kapaszkodnom az öreg szilvafába. Hát ezért dolgozok én?! Jól megraktam a tüzet a kolbász alatt, és becsaptam magam mögött a kaput.
– Megint a kocsmába? – pislogtam oldalra.
– Oda, bizony! – kiáltotta közbe hetykén Julis néném, s még a kezét csípőre tette egy pillanatra.
János bátyám restelkedve ingatta a fejét:
– Nem az ital végett, inkább beszélgetni, hogy a méreg kimenjem belőlem.
– És kiment? – kérdeztem, és nem tudtam visszatartani egy mosolyt.
– Ki, egy szempillantás alatt, mikor beszólt a szomszéd, hogy János bácsi, a tőzoltóautó meg magukhoz kanyarodott be.
– Odalett az összes kolbász! – pityeredett el Julis néni.
– Hagyjad már, ne keseregj, hiszen csináltam másikat! – pillogott felé engesztelőn az öreg.
Hallgattunk egy sort, s magamban leltárt csináltam: a tehén, a kolbász, a kábel–tévé kipipálva, most már csak azt kell megtudnom, mi lett az öreg Buksival.
– És a kutya?
Nagy kár volt kérdeznem, mert a néném hangosan felzokogott:
– A kutyát sajnálom legjobban!
– Még visszajöhet… – mondta az öreg, de nem volt túl meggyőző.
– Az már soha! Elüldözted!
– Én?!… No, jó, nem szándékosan. Végig vonyított, amikor oltották a tüzet, én meg, hogy elhallgattassam, hozzávágtam a seprőt. Azóta nem láttuk.
Megint hallgattunk, közben azon gondolkoztam, miként lehetne rendbe tenni a családi békét.
– Mikor volt ez? – kérdeztem végül.
– Jó egy hete! – mondták egyszerre.
– Akkor talán nincs veszve minden. Hirdetést kell kirakni a forgalmas helyeken.
– A kábelen is lehet… – bizakodott néne.
– Megírod, fiam? – esdeklett János bátyám tekintete.
– Meg!
Amíg gyártottam a cédulákat, mind a ketten fölém hajoltak, a tekintetük követte minden apró mozdulatomat. Tíz felhívást írtam meg, akkor jeleztem, hogy lassan indulnom kell. Julis néném ettől a kijelentéstől sokat mondó pillantással a kamrába vonult, s mi kettesben maradtunk a bátyával.
– Megkövethetné… Mégiscsak onnan indult a kálváriájuk, hogy önhibáján kívül rontotta el az ételt – intettem a fejemmel Julis néném után.
– Meglesz! Fiam, belátom, nagy butaság volt ez az egész sértődés, de neked bevallhatom, a paprikát még mindig nagyon sajnálom. Mert, ugye, ha sikerült volna valahogy eladni a füstölt főszert… De most már mindegy, nem úgy volt az elrendelve, hogy meggazdagodjunk belőle.
– Hátha mégis! A jövő még előttünk áll. Utána járok, s ha igény lesz rá, akkor füstölheti, János bátyám.
Kezet ráztunk, de az áldomást elhárítottam; nem babonából, csak meglehetősen szédelgett már a fejem.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. október 23., péntek, 10:13
Legutóbbi módosítás: 2009.10.23. @ 08:13 :: Józsa Mara
