A megkezdett kérdéshez azonban makacsul visszatért a lány: „Szörny? aljas volt nagybátyám cselekedete, de…?”
„De lényegében igaza volt: b?nös vagyok; jogos a b?nh?dés.” – mondta rá Pierre.
„Ha te b?nös vagy, akkor én is az vagyok, Barátom. A b?nt – ha volt az – kettesben követtük el; b?nh?dni, vezekelni is együtt kell nekünk!”
„Nem Heloise, te nem vagy, nem is voltál b?nös. Fiatal vagy – túl fiatal -, engedtél az én aljas vágyaimnak: nem lett volna szabad érted nyúlnom…” – így szólt Pierre Abelard, a nagy filozófus. Milyen ostobán…
Múltak az ?szi és téli szürke hónapok a kis Saint-Pol-de-Léon-i ház felett, és belehulltak a La Manche harag-zöld vízébe: decemberben, karácsonykor, egy kedves, szép, nem túl hivalkodó partmenti kápolnában Pierre Abélard feleségéül fogadta Helouisa Fulbert-et.
Múltak a szürke téli hónapok, és egyszerre tavasz lett Bretagne-ban. Kivilágosodott tenger és az ég, és Heloise megszülte gyermeküket, Astralabe-ot, aztán nagy csönd esett a házra.
Pierre elment – mint mondta ostobán – vezekelni, b?neit az Úr kezébe adni, és drága Heloise magára maradt.
Astralabe nem élt hosszú ideig: két évet kapott az Úrtól: talán nem kapta meg atyja, anyja életerejét.
De hát ez az Isten titka.
Ne faggassuk a mi Urunkat akaratáról!
A gyermek halála után Heloise is ment Bretagne-ból: ment, elment messzire onnan.
Abelard a sok-sok szomorúság nyomában haladva a Saint-Denis-apátság szerzeteseként élt, és nem is oly messze Heloise-tól, aki benedek-rendi apácának állt.
Mit is tehetett volna drága, szeretett leányunk, szépséges Heloise? Apáca lett…
És – nem oly sok id? haladtán, mikor kolostorát bezáratta az Úr és párizsi urak akarata -, az Abélard-tól kapott birtokon alapított kolostort a Drága, és lett el?bb a Le Paraclet zárda apácája, utóbb f?nökasszonya.
Amikor Pierre Heloise els? levelet kezébe vette, úgy taglózta le a szerelem újra, ahogy medve szokta az ?zet az Ardennekben.
A kolostorkert megtelt Heloise-zel, illatával, csöndjével, szelíd mosolyával.
Amúgy ártatlan levél volt az, nem szólt szerelemr?l.
Szólt a kolostor kertjér?l, vacsorázási szokásaikról, a kolostor napirendjér?l.
Hasonló mód szólt Pierre válasza: filozófiáról, „nagy és jelent?s” kérdésekr?l: szerelemr?l nem szóltak azok a levelek.
Többé soha nem látták egymást: soha többé Pierre Abelard, a nagy skolasztikus nem látta Heloise-t; soha többé, többé soha Heloise Fulbert nem látta Pierre Abelard-t.
Levelek voltak csupán, levélhegyek: ezret tán megírt Pierre, kilenszázkilencvenkilencet írt Heloise, a Drága.
Vagy mennyit is?
Egy napon Pierre ezt írta:
„a paradicsomban az ember Istenhez hasonlóan kétnem? volt. Mikor b?nbeesett, kettészakadt, és a benne lev? isteni n? felszállott Istenhez: Sophia volt ez az isteni Sz?z. Sophiát egyébként ismerték már a gnosztikusok is, s?t az ?si Egyiptomban is. A férfiember Sophia pótlékául kapta Évát, a hús-asszonyt. Az isteni sz?z a paradicsomi ember lényének természetes fele. De nem él a Földön. A b?nbeesett ember, aki az anyagba zuhant, már nem élhet együtt Sophiával, a tiszta lélek-sz?zzel, hanem elkövetett b?néhez mérten, Évát kapta. Éva nem az ember igazi és tökéletes kiegészít?je. Csak Sophia-pótlék, valaki, aki csak helyettesít, éspedig rosszul helyettesít, aki nem szellem-lélek, csak hús és vér és természet és anyag.” – ezt írta Pierre egy levelében.
Heloise e levélre így válaszolt:
„…most kecskéket kezdtünk tenyészteni a kolostor gazdasági udvarában, hogy legyen tejünk, túrónk sajtunk mindig. Baromfiakat is beszereztünk, jó tojókat szereztünk be, tojások híján nem lesz kolostorunk soha…”
Egy másik napon Pierre így, így írt:
“Éktelen haragra gerjedve összeesküdtek ellenem, és egy éjszaka, amikor Párizsnak egy félreeso utcáján jártam, megvesztegetett szolgám segítségével szégyenteljes és kegyetlen bosszút álltak, amitol az egész világ elborzadt: lemetszették azt a testrészemet, amellyel gyalázatot hoztam rájuk.” – így írt Pierre tizenöt évvel az események után, amikor viharvert életének addig eltelt szakaszára tekintett vissza.
Heloise pedig válaszolt, írva:
„Tudom Barátom, tudom!”
És néhány év múlva írta Heloise-nak, a drágának Pierre:
“A filozófia minden eszköze közül leginkább a dialektikus érvek fegyverzetét kedveltem, e fegyverekkel váltottam fel a valódiakat, és a háború trófeái helyett a disputációkéra áhítoztam. Ezért aztán, vitákat folytatva, mintegy a peripatetikusok követ?jeként számos olyan vidéket bejártam, amelyr?l azt hallottam, hogy ott e m?vészet virágzik.”
És válaszolt a halhatatlan Kedves:
„Fürd?t építtettem a kolostorhoz: szeretettel köszöntelek Téged az örömben, Heloise.”
Múltak az évek, hulltak az évek abba a feneketlen mély kútba, amit id?nek hívunk.
Levelek szaporodása jelezte múlásukat.
Aztán, 1142 július hava múltán, több levél nem jött a Magistert?l: többé soha levél nem érkezett.
Már hogyan is érkezhetett volna: Pierre Abelard meghalt, és eltemették, és állítottak k?koporsót és kriptát neki, mert neves, nagy mester volt Pierre.
Szerencsétlenségem története címmel még verseket is írt.
És zokogott versei felett.
Utolsó kívánsága szerint az Heloise vezette zárdában temették el, a La Paraclet zárda kertjében: és ezzel megalapozták a Pére-Lachaise temet? kertjét.
Sírjai a temet?kerteknek, sírjai és kriptái: jó meséket, szép históriákat rejtenek, csak tudj hallgatagon figyelni: f?szálakra, bokrokra, fák susogására.
Meg a kövekére is!
Mesélni: mesélni éppen a Pére-Lachaise temet? kertje is tud.
1164. októberében meghalt Heloise, a Kedves, huszonkét évvel Pierre után, huszonkét csirkenevel?, disznóhízlaló, kecskefej? év után. Halott testére kulcsolt kezében fagyott, ugyancsak halott, illattalan rózsát fogott.
És akként rendelkezett a Drága, a Kedves, a Szép, a halhatatlan Kedves, hogy temettessék teste és lelke ugyanabba a földbe, ahová barátja, titkos szeret?je, férje, holt gyermekük apja temetkezett, és álljon a kriptán fölirat:
“Nem úgy vagyok filozófus, hogy Pál apostollal szembeszegülnék!”
Botrány, botrány volt akkor, az volt: lennie is kellett. Mégis, kinyitották Pierre Abélard kriptáját, vették a szépséges Heloise testét, és temették a kriptába.
Mondják, hogy amikor a feltárt kriptába helyezték Helouisa Fulbert Abelard holttestét, még egyszer – mintha csak élne – megmozdult karja, és átölelte csontváz-kedvesét.
Természetesen ez nem igaz, ez legenda csupán.
Ám én – a história szöv?je és krónikása – úgy akarom, hogy így lett légyen, és rám ruházott hatalmamnál fogva, leírom: így is volt, így.
Így történt – így kellett történnie…
