A Királyfi végiggondolt már oly sok mindent, döntésre persze nem jutott.
Élni? Halni?
Lenni? Nem lenni?
És f?ként: megtenni?
És ha megtenni, hát hogyan?
Lehet ennek a végére jutni?
A Királyfi, miután végiggondolt mindent, nekihuzakodott a hosszú folyosónak, és pontosan tudta, hogy a Lány ott várja a folyosó végén.
Meg hogy az ablakmélyedésekben anyja les, meg gyilkos Mostohaapja (a vérn?sz? barom), meg a szegény, minden lében kanál lé Tanácsnok, a Lány apja.
(A kanál léhez már nem kell lé, ám a Tanácsnok épp ily fölösleges lé volt itt, ott, meg mindenütt.)
A Királyfinak feladata volt, feladata; magányra volt hát ítélve, mióta azt a szellemet megpillantotta a vár fokán.
Súlyos, veretes föladata volt az óta.
Kizökkent az id?, és – ó kárhozat! – ? született helyrehozni azt.
Annyit tudott a Királyfi, hogy a Lányt nem vonhatja szédült zuhanásába (mert zuhanni fog, zuhanni: ez a feladat letaszítja), hát el kell magától ?znie: most és itt kell elkergetnie, továbbá a fülel? falaknak sem kell további tápot adnia:
”Keménynek kell lennem, keménynek kell lennem… vele. Most nem gyöngülhetek el…” – gondolja a Királyfi.
A Lány tényleg ott várt a ridegszív? folyosó végén.
Sápadtan, semmir?l-sem-tudón várt ott, mint annyi más lányok vártak, annyi más helyen és id?ben.
„Lányok, szép, kedves lányok! Örök Évák! Drága Szonják, Iluskák, Júliák: csönd-csöndes Oféliák, Tatjánák! Mind így vagytok! Mindeneteket odaadjátok, legvégül csöndes kis léteteket is, és belehulltok egy elsodró patakba…” – gondolja a Királyfi.
A Lány ráköszön: „Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fönségedet?”
Csak keményen, keményen, aljasan, hogy elmenjen végre, hogy ne érje ?t baj! – suttogja magának a Királyfi.
Az agya suttogna? Igen, az agya, és nem a szíve.
És felel: aljasan, keményen, és neki fáj tán jobban: „Köszönöm alássan; jól, jól, jól.”
A Lány kicsit hallgat: ezt a választ várta?
Aztán köpenyében kutat sietve, mintha csak ez lenne épp a legfontosabb:
„Uram, nehány emléke itt maradt… Már rég ohajtám visszaküldeni, kérem, fogadja el.” – és egy-két semmiséget húz el?, a Királyfit nézi, nem a holmikat, mikor feléje nyújtja.
Mármost: már most válaszolni kell, úgy kell válaszolni, hogy porig sújtsa kedvesét, hogy eltaszítsa magától:
„Nem, nem. Nem adtam egyet is soha.”
Elhomályosodik az éjfekete-kék szem, a szelíd tekintet.
„Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott…” – dadogja, suttogja a Lány. Aztán nagy leveg?t vesz, és úgy folytatja: – „S hozzá illatnak édes szavakat. Vedd vissza, mert illatjok elapadt…Nemes szívnek szegény a dús ajándék…”
A Lány a mondat befejezése el?tt kivár kicsit, habozik, torkát szorongatja a szívében n?tt aggodalom, aztán kibukkan, és letaglózza a Királyfit: „…ha az adóban nincs a régi szándék. Itt van, fönséges úr.”
És most?
Most mit…?
Hogyan…?
Keményen, cinikusan, így: a Királyfi röhögésre fakad, keser? gúnykacajra fakad.
Játszik, ó, be jól játszik.
Szerepet.
„Haha! becsületes vagy?”
És szinte fulladozik kérdése aljától.
A Lány talált egy karszéket a folyosó végtelen kövezetén, és beleroskadt. Aztán így, roskadozva és kezeit önkéntelenül tördelve kérdezi: ”Uram?”
A Királyfi ráemeli hangját, de majd belepusztul. Csakhogy így kell lennie, csakis így mentheti meg a Lányt az ?rá váró gyötrelmes hátralév?kt?l, a teljes omlástól.
Folytatja hát: „Szép vagy?”
Röppen? csönd, aztán: „Hogyan, fenséges úr?”
Most már belejön, bár durva hangja magát a Királyfit is zavarja: „Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel.”
„Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel?” – és hajtja le szép fejét a Lány, és hosszú haja is biccen el?re, egészen eltakarja édes-bús arcát.
Jaj, ez a megadó, odaadó, csöndes beletör?dés.
Édes Istenem…
És mégis…
Mégis folytatni kell:
„Lehet bizony; mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet abból, ami, kerít?vé, mintsem a becsület hatalma a szépséget magához hasonlóvá tehetné. Ez valahol paradox volt, de a mai kor bebizonyítá.”
„Most már kitomboltam magam.” – véli a Királyfi, hát csöndesebben folytatja: – „Én egykor szerettelek.”
Eddig, a fiú tirádája alatt a lány makacsul a folyosó kövét nézte, most fölemeli fátyoltekintetét, és semmit nem ért. Tombolás után szerelmi vallomás?
És múlt id?ben?
Óvatosan mondja hát: „Valóban, fenség, úgy hitette el velem.”
A Királyfi most felcsattan, hangja, mint ostor szíjazása csap a Lányra: – „Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz!”
Ráüvölt a szeppentre: „Én nem szerettelek!”
„Hisz az nem lehet, hisz ezt nem engedheti az Isten, aki persze sok mindent megenged…” – gondolja a Lány, és halkan suttogja el -: „Annál inkább csalódtam.”
A Királyfi csak most nézi meg ?t, ahogy ott ül, és váratlan megdöbbent? érzés támad szívében: most valóban gy?löli a Lányt.
Meglepi ?t magát is ez a különös érzés, ezért átható, merev tekintettel néz le Rá.
A Lány meg ?t nézi, nyugtalanul, szerelmes gondban.
Ett?l elmúlik gy?lölete, de a dolgot mindenképp be kellett fejezni, a Lány nem jöhet tovább vele, nem zuhanhat vele együtt a semmibe.
„Eredj kolostorba; minek szaporítanál b?nösöket?” – dörög a Lány felé, aki megrémülve hajtja le újra fejecskéjét, és nézi, csak nézi a folyosó kövét.
„ Én meglehet?s becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó…”
Elhallgat a Királyfi, a Lány reakcióját figyeli, és lelke dörömbölését, a hangot, mely egyre azt dübörgi: „Hagyd abba, hagyd! ne bántsd…”
Sovány, sápadt arcocskája van ennek a lánynak, nem hagyományosan szabályos, de szép, szép nagyon: szeme ide-oda rebben, mintha menekülni akarna.
És van még egy sajátossága ennek a bájos lányalaknak.
Dacára tizennyolc évének kislánynak t?nik; ijedt, riadt kislánynak vagy mindenesetre sokkal, de sokkal fiatalabbnak a koránál, s?t egy-egy mozdulata olykor kifejezetten gyermeki.
„Hogyan vagyok képes bántani, hogyan? Hát mennyi aljasság lakik még bennem? – gondolja a Királyfi, ám mégis, mintha machina mozgatná, rohan tovább végzetük felé.
„…egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy id?m, hogy elkövessem benne. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között? Menj Isten hírével kolostorba! Hol az apád?” – kiált most rá, hogy amaz összerezzen ijedtében, aztán azt rebegi: „Otthon, uram.”
A Királyfi most még er?sebbre fogja hangját, hogy a fülel? Tanácsnok biztosan meghallja:
„Rá kell csukni az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában.”
Vár, aztán elfordul a Lánytól, és odaveti, látszólagos könnyedséggel: „ Isten veled!”
És indul már Hamlet, a dán királyfi, és megy, megy végig a végtelenbe veszettnek t?n? folyosón, megy, nyílegyenesen megy, meghívott halála felé.
A Lány maga elé suttogja: „Ó, könyörülj rajta, mennybéli jóság!”
Fölkél a karszékb?l, és ellenkez? irányba indul, egy folyosóablakon zúduló és k?re vetül? naptócsa felé, a folyosó végén táruló ajtó felé, a rá váró, áradóban lév? patak felé.
Ruhájának hosszú, fehér uszálya végigsepri a folyosó kövét: megy szegény, drága Ophelia, csak megy, nem hívott, nem vágyott halála felé.
