Egyesek szerint bizonyára kár ilyen történeteket leírni, hisz mindennaposak, máshol is el?fordulhatnak, mégis úgy érzem az én történetem különleges.
Megírásával szeretnék emléket állítani kissé szokatlan módon Nekik, akik életünk egy szakaszán önzetlenül örömet és jókedvet varázsoltak otthonunkba.
Egy kertes családi házban a háziállatok is el?bb-utóbb otthonra lelnek, ezért semmi különleges nem volt abban, hogy egy szép napon a szomszéd macskája, aki nálunk is többször jobb falatokhoz jutott, egyszer csak el?vezette a hátsó fás színb?l a legújabb szaporulatot, két pöttömnyi kismacska személyében.
Természetesen rögtön gondozásba vettük, a névadót is megtartván, melynek során a tiszta fekete s er?sebb a Szürke Szem, a kisebbik, nyámnyila pedig a Canzurka nevet kapta. Abban teljes volt az egyetértés, a macskák maradnak.
Canzurka és Szürke Szem jó ideig a legteljesebb jólétben nevelkedett, szépen fejl?dtek a süld? kor eléréséig, csak az egymásra való féltékenység okozott néha-néha feszült viszonyt közöttük.
Canzurkát én egy picit többet kényeztettem, most már bevallhatom,
Egyszer-egyszer még a lakásba is beengedtem, de a legnagyobb örömet azzal okoztam, ha kerti padon ülve az ölembe újságpapírt teregettem, s megengedtem, hogy odatelepedjen.
Mennyire örült. A körmeit kinyújtva, behúzva serényen dagasztott, az újságpapírt gondosan átlyukasztgatva, miközben a lehet? leghangosabb dorombolással adta tudtomra a boldogságát. A kis fejét olyan er?vel nyomta az ölembe, hogy akarva, akaratlanul is simogatással kellett viszonozni ezt a túláradó szeretet-megnyilvánulást.
A lányom kisgyermekként többször megkérdezte – és bevallom nem tudtam rá igazán válaszolni -, mi dorombol a macskában? Hiába magyaráznánk a fizikai történések legaprólékosabb fázisait, nem mondanánk el a teljességet, hisz azon túl az érzés, igen, a boldogságérzés állatnál is fellelhet? reflexei módosítják, alakítják ennek a hangnak az általunk észlelhet? harmóniáját.
Gondolom, ahogy az ember életében, neki is ezek voltak a legszebb napjai, a biztonságérzet és szeretet, a valahová, vagy valakihez tartozás „tudatának” átélése.
A fehér, de több helyen szürke, fekete foltos bundájában, okos szemével és azzal a kedves kis rózsaszín orrocskájával teljesen belopta magát a szívembe ez a macskalány. ? meg bizonyára valami macskatársnak, magához hasonlónak képzelt, mert a szokottnál kifejezetten több bizalmat tanúsított irányomban.
Mindenáron mellettem, velem akart lenni. Minden lehet?séget kihasznált, hogy ezt megtegye akaratosan, célratör?en.
A nyári id?szakra való tekintettel akkortájt szereltük fel a szúnyoghálókat az ablakokra. Cancurka a szúnyoghálón felmászva és egyensúlyozva nyávogott, ordított, sírt, mint a gyerek, hogy bejöhessen, hogy közelembe legyen. Volt, amikor megszántam, készpénznek vette, ha így viselkedik, elérheti, amit akar.
Egyszer aztán, ahogy lenni szokott, nála is elérkezett az id?, az utolsó percek a kismacskák születéséig.
Délután volt, kint ültünk a kerti padon, ? az ölemben az újságpapíron. Felugrott, éktelen nyávogásba kezdett.
Láttuk, mir?l van szó, gyorsan hoztam egy nagyméret? dobozt, laposat, hogy kilásson, vattával béleltem az alját, és beletettem. Elfogadta. Igen ám, de az éktelen nyávogásra, sírásra a szomszéd kutya a kerítéshez szaladt és ugatni kezdte, ? nekiugrott, én elkergettem, bár nem tudott átjönni, de macskát szemmel láthatóan zavarta. Hozzám szaladt többször, mint aki t?lem vár segítséget, aztán újra a dobozba. Azt hiszem, megkönnyeztem, bár úgy tettem mintha nem err?l volna szó.
Nyugtattam, ahogy t?lem tellett, a szokott becéz? szavakkal – értette. Végül ott nyüzsgött három kisegérnyi apróság a dobozban.
Hihetetlen, mennyire átváltoztatja az anyai szeretet az állat kinézetét, lehet, hogy képzelgés, de ott feküdt gy?ztesen, kimerülten, valami érdekes, megnyugodott kifejezéssel, végtelen puhasággal.
A doboz mégis kicsi volt. Nem tudott rendesen elhelyezkedni, az egyiket szerencsétlenül agyonnyomta, talán megbocsátható – a legsatnyábbat.
Következett a kismacskás id?szak. Játszott velük, etette, ugrált, szaladgált.
Jó anya volt. Mosdatta, nyalta, takarította ?ket fülükt?l a farkukig, és még tovább is.
Megvolt a névadás. A kis feketét Korminak, a szürke cirmost Micusnak neveztük el.
A pajkosság a macskákra is jellemz? lehet. Erre abból következtettem, ha már jóllaktak, akkor is nyúzták szegény anyjukat. Cancurka egy ideig t?rte, de aztán morgott, szétvágott közöttük, ami inkább további játékra sarkalta ?ket, addig-addig, míg az anyjuk kiugrott a dobozból, magukra hagyva a hoppon maradt siserehadat.
Örültünk nekik, változatosságot, természetközelséget jelentett a jelenlétük.
Elcsavarogtak, de újra és újra visszajöttek. Nem tudom igaz-e, azt mondják, a macska a házhoz h?, nem a gazdához, én mintha másként láttam volna.
Az egyik délután Cancurka hozzám jött, simogattam, nyávogott, mintha mondani akarna valamit, aztán elindult kifelé, biztosan képzel?dés, hogy visszanézett, mint aki a gyerekeit rám bízza – úgy láttam akkor -, és aztán soha többé….
Soha többé nem jött vissza az én rózsaszín orrú, ragaszkodó kismacskám.
2005
*
Legutóbbi módosítás: 2009.10.18. @ 10:55 :: Koosán Ildikó
