Velemér: fehér fényt jelent.
Árpád-kori templom az ?rségben, egyik leg?sibb m?emlékünk. Nemrég jártam ott családommal. Gyönyör? freskóit látva, találkozhattunk múltunkkal. A falakon szembenézhettünk ?si királyainkkal, szentjeinkkel, történelmünkkel. Az ódon kövek között járva szinte hallottuk ?seink gondolatait, némán is szóltak hozzánk, kés?i utódokhoz. Ezt legalább egyszer minden magyar embernek látnia kellene, annyira kivételes e szent hely. Az ?si egyházi m?vészet csodás alkotásai különleges egységben tárulnak elénk. Királyaink dics? tetteit örökítik meg itt középkori m?vészeink. A fehér fény úgy ömlik el a templom különböz? részein, ahogy a nap felkel, ahogy delel, majd alkonyatkor lenyugszik, „leszentül”. Úgy építették ezt a templomot, hogy a nyári és téli napforduló idején körbejár az épületen a nap sugara, mindig más és más részletet, más-más freskót világít meg, ezzel az ott ábrázolt személyeknek, történeteknek különös hangsúlyt ad.
Történészeink, m?vészettörténészeink több évet töltöttek el e templom történetének kutatásával, tanulmányaik kötetekben olvashatók. Érdemes lenne minderr?l a mai ifjúságot tájékoztatni, a tananyagot ezzel kiegészíteni. Megoszthatnák utódainkkal múltunk emlékeit, értékeit. Ha most, amíg még élnek e történészek, taníthatnák ?ket, jó lenne élni a lehet?séggel, hogy személyes élményeikben részesíthessék a fiatalokat, miel?tt feledésbe merülne e tudás. Intézményes keretek között kellene ezeket megmutatni, ne csak egy sz?k érdekl?d? réteg juthasson hozzá. „Aki múltját nem ismeri, annak jöv?je sem lehet”.
Gyermekeink továbbadhatnák a gyermekeiknek, fennmaradhatna ez a nagy érték. Jelenleg ugyan ennek a tendenciának az ellenkez?je jellemz?, nem fontos a múlt. A mai fiatalok többsége – tisztelet a kivételnek – a mában él, nem igazán ismerik múltjukat, a jöv?ben is kevesen bíznak. Nem baj az, ha a jelenben élünk, hiszen ez határozza meg az életünket. Az azonban már káros, ha nem ismerhetjük meg múltunkat, hiszen akkor bízhatunk a jöv?nkben, ha tudjuk, el?deink mit hagytak ránk, mivel gazdagítottak bennünket. Ahhoz, hogy a jöv?ben bízhassunk, szellemi gazdagságunkat gyarapítani kell.
Velemér – fehér fény. Ezzel indul az élet, ezt látja meg a csecsem? el?ször, és ezzel zárul is le, amikor eltávozunk innen, e világból. Fehér gyolcsba öltöztetik az újszülöttet, abba temetik halottainkat is. Ez kísér el egész életünk során. Van, akinek bántja szemét e nagy fényesség, talán olyan dolgok is felszínre kerülnek, amit nem szeretnének, de a legtöbben örömmel nézzük, hiszen éltet? er? van benne.
Judit, a keresztanyám, fiatal lányként lépett édesanyja helyébe, amikor elvesztették ?t. Édesapjáról, két bátyjáról és öccsér?l kellett gondoskodnia. Megteremtett egy meleg családi fészket, édesanyjától is ezt látta, kötelességének érezte. Áldozata nem volt hiábavaló, hiszen olyan családban n?tt fel, ahol ezt természetesnek tekintették, ez volt a dolga. Fiatalsága, der?s, szeretetteljes lénye, rátermettsége, minden adottsága ezt er?sítette. Hófehér tisztasága, igaz, ?szinte lelke sok sebet kapott hosszú élete során, de amit vállalt, azt teljesítette, és nem érezte tehernek. Még 90 éves korában, amikor ereje már fogyóban volt, minden mozgás nehezére esett, akkor is gondoskodott öccsér?l és unokaöccsér?l, álmában is azzal küszködött, hogyan tehetné könnyebbé életüket. Vérz? lábbal minden héten sütött nekik, mintha még mindig édesanyjukat kellene helyettesíteni.
Utolsó hónapjait nálunk töltötte, a kórházból hozzánk került, nem akartam másra bízni a gondozását. Én is természetesnek éreztem ezt, mint ahogy korábban nagynénémet, édesapámat is ápoltam. Édesanyámat n?vérem kísérte minden szeretetével utolsó éveiben. Reggelenként kinézett az ablakon, kedves Dolka-gerincét köd takarta el. Azt mondta, megvárja, míg eloszlik, mert hamarosan kisüt a nap. A fényre vágyott, pár perc múlva teljesült kívánsága, és a napsugár elárasztotta a hegyeket. Judit egész életét felragyogtatta e csillag, bár sok sötét felh? is elhomályosította id?nként, ? mindig ezt a fényt látta lelki szemeivel. Sz?zies, tiszta lénye vonzotta maga felé ezt, amit ? továbbadott másoknak. Mosolyával, der?jével mindenkinek er?t adott, a reményt ott is felvillantotta, ahol az már elveszni látszott. Minden szavával, mozdulatával, tettével ezt adta örökségül. Utolsó pillanataiban neki is ez fénylett, ez a fehérség, ami végs? útját megvilágította. A tavaszi napéjegyenl?ség idején távozott e földi világból, de hátrahagyta örökké vidám lényét, a fehér fényt fentr?l sugározza felénk.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.13. @ 09:36 :: Kühne Katalin
