Arcán a feszült várakozás figyelme ül. Szeme a távolba mered, emlékezik. Hirtelen felugrik, az ablakhoz lép. Elhúzza a függönyt, kinéz. Mintha lépteket hallana. A ház el?tt senki sem jár. Régen volt ilyen enyhe az ?sz, ebben az október végi napsütésben visszagondol egy 53 évvel ezel?tti napra. Édesapjával és nagybátyjával délután kisétáltak a f?utcára. Hatalmas tömeg volt ott, ismeretlen emberek szorítottak kezet egymással, ölelésre tárták karjukat. A korábban lesütött szemekben boldogság csillogott. A szabadság eljött és mindent megváltoztatott. A nyomda el?tt egy teherautó platóján a Nemzeti dalt szavalták. A tömeg meghatottan hallgatta a színészt. Zsófi akkor még csak kilenc éves volt, de benne is megmozdult valami, a hangulat átterjedt mindenkire. Az ott érzett gyönyör?séget azóta sem tudta elfelejteni. Minden ablak tárva-nyitva, boldog emberek kiáltoztak, lobogott a zászló. Csodálatos, felemel? volt ez a nap, és az azt követ? tizenkett?.
Sajnos ennek hamar vége lett, a tankok újra a házuk el?tt dübörögtek, ágyúzaj hallatszott. Beköszöntöttek a félelemmel teli évek. Mosoly helyett rezignáltság, vagy mélységes szomorúság tükröz?dött a szemekb?l, elhallgatott mindenki. A kapuk bezárultak, elsötétített lakásokban kuporogtak, az utcákon romok, halottak, megteltek a börtönök ártatlan fiatalokkal. Az országból milliónyi ember vándorolt ki.
Most, amikor unokáit várja, arra gondol, vajon megértik-e, mi született meg azon a dics?séges napon egy kis nép életében. ?k más világban n?ttek fel, nem ismerhették mindazt, ami ide vezetett. A kilátástalanság, elnyomatás után akkora volt az ellentét, a fájdalmak után a szabadság, amit csak az foghat fel, aki átélte. A nagyszül?kt?l hallottak ugyan err?l, az iskolában is tanultak róla, de ellentmondásos volt mindez. Még nem kristályosodott ki bennük, mi történhetett, hiszen többféle módon tárták eléjük az igazságot. Mindenkinek más és más volt az igazsága, a történetei.
Ezen töpreng. Megigazítja az asztalterít?t, a ráncokat elsimítja, megterít. A vázákba virágot helyez. Minden küls? zajra összerezzen. Úgy t?nik, nemcsak a szép emlékek jöttek el? a múltból, hanem azok is felidéz?dtek benne, amelyek akkor megkeserítették mindennapjaikat. Az utcán zászlókat lobogtat a szél. Zsófi is kiteszi az ablakba azt a régi, elsárgult nemzetiszín? szalagot, ami szülei ablakában hirdette a forradalom gy?zelmét. El?veszi a Kossuth címert is, amit akkor ? büszkén viselt. Hallgatja a rádióban, hogy a mai fiatalok mennyire keveset tudnak err?l. Csodálkozik, pedig ennek jelent?sége nemcsak a magyarok számára, hanem az akkori világ egészére példaadó volt.
Csengetnek. Megérkeznek az unokák, szaladnak felé, Zsófi átöleli ?ket. Leülteti családját az asztalhoz. Mindenki boldog, hogy együtt vannak. Egymás szavába vágnak, mesélnek, mi történt velük azóta, hogy utoljára találkoztak. Zsófi meggyújtja a gyertyát. Anna megkérdezi:
– Mit ünnepelünk, Mami? Kinek van születésnapja?
Ekkor Zsófi elmondja, hogy a h?s pesti srácok, az elhurcoltak, meggyilkoltak emlékére ég a láng, és a forradalom születésnapját ünnepeljük. Felidézi emlékeit. A tankok lánctalpainak csörgését, a cseng?frászt, az éhezést, a bebörtönzöttekért való aggódást, a halottainkért érzett gyászt. Azokról a fényes napokról is mesél, amikor minden magyar ember összefogott és együtt lépett fel, harcolt az elnyomók ellen. A magyar nép a világon mindenhol elismerést, tiszteletet vívott ki.
Sajnos 53 év sem volt elegend? ahhoz, hogy a társadalom különböz? rétegei egységesen, tisztán láthassanak. Más történetei vannak azoknak, aki családjában áldozatok voltak, és mások azoknak, akik akkor nem látták az összefüggéseket, elkábították ?ket a hatalmon lév?k hazugságaikkal. Zsófinak szerencséje, hogy édesapja történelmet tanított, otthon sokat beszélt arról, mi, miért történik, megvilágította szavaival a lényeges dolgokat. A tanulatlan, megtévesztett tömeg könnyen befolyásolható, ezért még ma is hatnak azok a téveszmék, amelyek akkor homályosították el sokak szemét. Életeket, lelkeket nyomorítottak meg, és ezt örökítették tovább, ha nem is diktatúrában, de a felszín alatt más eszközökkel. Talán nem is lehet azon csodálkozni, hogy vannak, akik ma is tévelyegnek, hogy ma sem akarják elismerni a forradalom igazi értékeit.
Zsófinak és kortársainak nagy a felel?ssége abban, hogy felnyissa azok szemét, akik nem éltek azokban a sötét ötvenes években, vagy ha éltek, megtévesztett, elbutított emberek voltak. Mást nem is adhattak tovább, csak azt, amilyen „értékek” mentén éltek. Utódaink kötelessége, hogy e dics? napok kapják meg méltó helyüket, hogy büszkén emlegessék e tiszta, szép gy?zelmet. Ünnepeiket tisztelettel ünnepeljék meg, ne legyen többé kordonok közé szorított, megfélemlített, megtámadott, emlékezni vágyó magyar.
Zsófi hallja a hírekben, hogy idén békés volt a felvonulás, rendbontás nélkül ünnepelt az ország. A Parlamentet ezúttal nem zárták el vasrácsokkal a népt?l, nem fenyegették meg széls?ségesekkel, bombatámadásokkal, senkinek nem l?tték ki a szemét. Nem ez lenne a természetes? Zsófi örült ennek, de öröme nem volt felh?tlen. Ennek az utóbbi években is így kellett volna történnie, és végre megtisztulni a mindent átható hazugságoktól.
Zsófi várakozik. Vár arra az id?re, amikor újra tiszta, szép lesz az ünnep.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.25. @ 17:30 :: Kühne Katalin
