Rossner Roberto : Folyékony hold – egy baltimore-i doktor hagyatékából el?talált rendkívül különös kézirat

ROSSNER ROBERTO

FOLYÉKONY HOLD

–         egy baltimore-i doktor hagyatékából el?talált

rendkívül különös kézirat

„Ajtó-ablak zárva már és láncok mindenütt;

A hallban nagy kutyák.

Megkaparintják, ki ma odakint elbukik –

Sárkányok és bestiák.

Szemetek tágra hát, füleljetek,

Legyen sikolyra készen torkotok;

Ártó szándék jár odakünn, és nem

Altatódal lesz, amit most hallotok!”

Ian Anderson

„Lelkemben névtelen érzés vert gyökeret. Elemzést nem t?r, az elmúlt évek tanulságán nem mérhet?, és attól tartok, a jöv? sem szolgálhat hozzá kulccsal.”

Edgar Allan Poe

TARTALOMMUTATÓ

1.       FEJEZET
Lelki tehertétel

2.       FEJEZET
Egy szakért? barbár

3.       FEJEZET
„Figyelmezzen kérem a fejformára, s a homlok ívére…”

4.       FEJEZET
Az éteri küldött

5.       FEJEZET
A Gondviselés balfogásai

6.       FEJEZET
Az emóciók trigonometriája

7.       FEJEZET
Kis éji démonológia

8.       FEJEZET
Delej – A kék lámpás ház

9.       FEJEZET
Muddy néni 

10.    FEJEZETA Tomahawk

11.    FEJEZET
A Reynolds-vágás 

12.    FEJEZET
Folyékony Hold 

13.    FEJEZET
Epilógus

FÜGGELÉK

     A Poe-rejtély; s a megfejtés kísérletei – a fennmaradt dokumentumok,

     tények, adatok, valamint a feltételezések, találgatások, spekulációk tükrében

Els? fejezet

Lelki tehertétel

Baltimore, 1899. október 3.

   Mily különös, csendes és lágy ez a hajnal! Szokatlan gesztus ez a természett?l így október-tájt – legalább is a mi vidékünkön. Tükörsima az öböl vize, szell? sem rezdül, s a kiköt?b?l sem hallik a feltekert vitorlákkal állongó hajók jellegzetes „kotyogása”, ami a hullámzó vízfelület állandó velejárója. Városunk egyik büszkesége és nevezetessége e látkép; a kiköt?, illetve a Chesapeake-öböl maga, amely vízi-hajlék talán az egész keleti part legnyugodtabb és legbájosabb rejteke, a szinte mindig háborgó Atlanti Óceán egyik kis „titkos fiókja” – már ahogy mifelénk emlegetni szokták.

   Immáron hetvenöt esztendeje nézem és csodálom ezt a tájat. Itt születtem ebben a városban, a Maryland állam béli Baltimore-ban. Mindig is itt éltem – egyetemi tanulmányaim idejét, no meg persze a szecessziós háború éveit leszámítva – és itt is térek majd végs? nyugalomra – ahogy a dolgok állnak; talán nagyon is hamarosan.

   Nos, az életemmel – már ahogy ezt mondani szokás – nagyjából-egészéb?l elégedett lehetek. Hetven esztend?s koromig praktizáltam. Megbízható, keresett orvos hírében állottam – e tárgyban nem volna helye holmi kincstári álszerénységnek. Két gyermeket neveltem fel tisztességgel, s adtam diplomát kezükbe. Fiaim – egyikük orvos lett, mint magam,  a kisebbik pedig ügyvéd – maguk is családos emberek lévén – városunk más-más részein élnek és praktizálnak. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem: kis közösségünk megbecsült tagjai vagyunk. Hitvesem néhány éve bekövetkezett fájdalmas, ám csendes, beleegyez?en halk halála után magamra maradtam.

   Orvos vagyok. Tudom, hogy nincs már sok id?m. Végakaratom készen áll, ahogy magam is, a nagy útra, a végs? számadásra. Csupán egyetlen dolog zavarja lelkem nyugalmát, egyetlen titok, titkos ismeret, vagy, ha úgy tetszik egy súlyos lélek-adósság.

   Kávémat, reggelimet, ma magam készítettem és magamban költöm el. Házam visszafogott létszámú személyzetének mára szabadnapot biztosítottam; magam akarok lenni, ma egyedül kell lennem, hogy ett?l a hatalmas lelki tehert?l végre megszabadulhassak.

   Ma ötven éve, éppen kerek fél évszázada történt ugyanis mindaz, amir?l most írandó vagyok. Ha jól belegondolok, alighanem ez az esemény volt az egyetlen szenzáció (természetesen a szecessziós – vagy ahogyan mostanában nevezik: a polgárháború szörny? éveit leszámítva), nyugodt, kiegyensúlyozott, mondhatni eseménytelen életemben.

   Hogy az elején kezdjem: egyetemi tanulmányaimat a virginiai Richmondban végeztem, s kitüntetéssel doktoráltam. Diplomám átvétele után több kit?n? ajánlatot kaptam jelent?snek számító marylandi és virginiai kórházaktól, de apám, ki maga is diplomás, jogot végzett ember volt; bölcsen és nagyon helyesen azt tanácsolta, hogy szakmai gyakorlatot olyan egészségügyi intézményben szerezzek, ahol – az ? kifejezésével élve – valójában és ténylegesen szükség van segít? kezekre.

   Egyetértettem apámmal. Tehet?s család sarjaként kés?bbi karrierem, mondhatni egész életpályám biztosítottnak t?nt; saját rendel?t, praxist, ha úgy tetszik: egész bevezetett pacientúrát vásárolni – bevett szokás volt Baltimore, illetve az egész keleti part el?kel?bb köreiben akkortájt, ám szakmai rutint, tapasztalatokat szerezni leginkább a szegények kórházában remélhettem, ahol mindig is kevés volt a felkészült orvos, s ahol az emberi elesettség, s a betegségek szinte teljes spektrumát alkalmam nyílott tanulmányozhatni.

  Így történt, hogy kétesztendei szakmai gyakorlatot vállalván 1848 ?szén szolgálatra jelentkeztem a Baltimore város szegényebb rétegei számára is hozzáférhet? közkórházban, amelyet a „Washington College Hospital”- hangzatos néven szoktunk mi helyiek emlegetni, ám az intézmény teljes és sokatmondó neve valójában így hangzott: George Washington College Church Home & Infirmary (George Washington Orvostovábbképz? és Egyházi Elfekv? Ispotály).

   Gondolom, ehelyütt eltekinthetek mindama borzalmak részletes taglalásától, melyeknek naponta tanúja lehettem; elkeseredett és gyakorta medd? küzdelmünk ismertetését?l – a kor adott higiéniai körülményei közepette. Legádázabb ellenfelünk a kolera volt. Meg-megújuló rohamai, járványszer? támadásai következtében csak Baltimore-ban és környékén nyolcszáznál is több lelket veszítettünk azokban az években. B?ven aratott ezen kívül a tüd?baj, a lépfene, a güm?kór, valamint több más, gyógyíthatatlan betegség.

    Dr. John J. Moran, a f?nököm, alighanem kedvelt engem, s olybá t?nt, hogy elégedett volt a munkámmal, hozzáállásommal. Gyakran folytattunk már-már konzultáció szint? beszélgetést, s egyre többször bízott rám önállóan végzend? feladatot – a diagnózis felállításától a terápia folyamatának valamennyi lépését beleértve. Sajnálatos módon a beavatkozás, és a legjobb szándékú, lelkiismeretes kezelés dacára legtöbb betegünk exitált. Dr. Moran vigasztaló, bátorító szavai – hogy tudniillik sok esetben a több évtizedes alultápláltsággal kellene els?sorban felvennünk a küzdelmet – bevallom, kevéssé hatottak rám nyugtatóan.  A medicina fölesküdött grál lovagjának tartottam magamat (melyik kezd? orvos gondol másképpen önmagára?), így a halál gyakori látogatásait, szinte állandó jelenlétét nehezen viseltem, úgyszólván megszokhatatlannak tartottam.

   Így telt el orvosi pályám els? esztendeje – gyakori kétségbeesések, és ritka, nagyon is gyéren mutatkozó siker-pillanatok közepette. Aztán egy napon, 1849 októberének második napján Dr. Moran hivatott, s közölte velem, hogy a következ? napokra éjszakai ügyeletbe kíván beosztani. Megemlítette, hogy mint négyévente ilyenkor mindig, úgy abban az évben is reaktiválni kényszerül intézményünk a következ? napokra, a kórházunk hátsó traktusában elterül? régi nagytermet, amelyet bels? szóhasználattal a „többszöri szavazók kórterme” néven aposztrofált a személyzet. Újdonász létemre tudtam, hogy mir?l beszél.

     Választási csatározások el?tt álltunk. James Polk elnök márciusban lemondott  tisztségér?l, s nem sokkal kés?bb kolerában elhunyt. Utódja Zachary Taylor, egy  híres katona-család sarja lett, aki a szabadelv?, liberális Whig Párt színeiben politizált – egyébként déli rabszolgatartó létére. Ilyen világot éltünk. Megkezd?dtek, s?t már országszerte javában zajlottak az elektori helyekért zajló küzdelmek, s ez a választási esemény nálunk Baltimore-ban éppen másnap, október 3-án volt esedékes.

   Országunk mindenkori elnökének megválasztási rendszere mindenki által oly jól ismert, hogy feleslegesnek tartanám azt hosszan ecsetelni; a lényeget érint? részlet a következ?: az elektori helyekért folyó harc nem egyszer?en a következ? elnökválasztás f?próbája, illetve nem holmi el?zetes er?felmérés csupán. A választási rendszer sajátosságából adódóan végs? soron úgy is lehet az ország elnöke valaki, hogy adott esetben elnökjelöltként kevesebb voksot szerez, mint ellenfele, viszont több elektori mandátumot elnyer? politikus támogatását élvezvén a jelent?sebb államokban; befut gy?ztesként mégis.

   Mint már említettem, 1849-et írtunk. Tizenkét évvel voltunk még ekkor a nagy tragédia el?tt, hogy Észak és Dél, testvér és testvér között, a sajnálatosan létez? és makacsul feszül? ellentét kezelhetetlen konfliktussá, majd véres háborúvá eszkalálódjon. Jóllehet ez id? tájt nem volt még számottev? jele mindennapi életünkben a nyílt konfrontációnak, ám a választás közeledtével egyre inkább érezhet?en megjelent a politikai széthúzás, az acsarkodás. A voksokért három nagyobb párt, s több kisebb politikai tömörülés indult harcba. A republikánusok a maguk konzervatív, mérsékelt, s a hagyományokat továbbvinni igyekv? politizálását hirdették, mint rendesen. Állandó ellenfelükkel, a demokratákkal nem el?ször vívtak ádáz küzdelmet a hatalomért. Ez id? tájt azonban egy harmadik jelentékeny er? fellépésével is számolni lehetett: a „Whigek”, vagy „Whig-párt” a liberális, szabadelv? politikát t?zte zászlajára, sorai közt tudhatta az elnököt, de több más legendás politikust is; jelképükkel, a hickory-fával, már napok óta tele volt a város, plakátjaik, falragaszaik elleptek minden elképzelhet? nyilvános felületet. A „Whigek”, a többi pártnál markánsabb, határozottabb fellépést sürgettek bizonyos kérdésekben.  A többség szemében az a vélemény alakult ki róluk, hogy egyrészr?l a saját, jól hangzó szlogenjeikkel ellentétesen politizálnak, azaz például hangosan megkövetelik az esélyegyenl?séget politikai ellenlábasaiktól, ám ?k maguk ezt semmilyen formában nem gyakorolják – másrészt, hogy politikai akcióik nem mentesek a szokatlanul széls?séges megnyilvánulásoktól, s?t, hogy semmilyen eszközt?l nem riadnak vissza a hatalom megszerzéséért. Városunkban – de másutt is – szinte a hisztériáig fokozódott a hangulat, mindenki mindenkivel összeveszett, házasságok, több évtizedes barátságok, teljes baráti társaságok bomlottak föl a politikai nézeteltérések okán, családtagok haragudtak meg egymásra véglegesen, kibékíthetetlenül, munkatársak, ivócimborák estek egymásnak vélt igazuk védelmében.

   Ami engem illet, én makacsul távol tartottam magamat a politizálástól, s magától a politikától; végs?kig ?riztem függetlenségemet, s ?rzöm ma is. Meggy?z?désem volt és maradt, hogy bizonyos foglalkozások felkent m?vel?i nem engedhetnek meg maguknak politikai hovatartozást. Az orvos, a tanító, az építész, a muzsikus és a szerkeszt?-kiadó – többek között – e csoportba tartozik, s nem létezhetik, hogy szakmai éleslátását bármely ideológiába vetett hit, vagy pillanatnyi politikai man?ver elhomályosítsa. A választott pálya iránti alázat, a hivatástudat véleményem szerint összeegyeztethetetlen mindenféle pártállással – az aktív politizálásról már nem is beszélve. Mindig is ehhez az elvhez tartottam magam, s ebb?l a hitemb?l nem engedek.

   Kénytelen vagyok ugyanakkor belátni, hogy bizony korántsem mindenki gondolkozott hozzám hasonlóan. Szomorúan, s egyszersmind dühöngve tapasztalhattuk ekkortájt, hogy a nagyvárosokban mindenütt, de f?leg New Yorkban, Bostonban, Philadelphiában és itt nálunk Baltimore-ban választási csalások egész rendszere ütötte fel a fejét. Elharapózott a korrupció, pénzen vett voksokról, megvásárolt, vagy megzsarolt bírókról, tisztségvisel?kr?l, megvert, megfélemlített szavazókról beszéltek mindenütt. Fájdalom, a választás napjára kiírandó szesztilalom fogalma ismeretlen volt még akkoriban, mi több, a szavazóhelyiségeket – közkelet? nevükön a „Coop”-okat – mindenütt közvetlenül ivók, szalonok és korcsmák termeiben rendezték be, ahol a szavazataikat sikeresen leadó honpolgárokat egy-egy pohárka borral ajándékozta meg a választási bizottmány. Nem csoda, hogy a lakosság körében, s azon belül is f?leg a lecsúszott egzisztenciák táborában valóságos választási láz tört ki – bizony nem utolsó sorban éppen a pohár potyaital reményében.

   Baltimore-ban ebb?l a szempontból a 4. számú választókerület, azaz a Calvert Street és környéke volt a legkritikusabb városrész.  Nagyjából kora délutántól egészen kés? estig felajzott tömegek hömpölyögtek az utcákon, az alkoholos befolyásoltság minden fokát felmutatva. Soha, semmilyen állami, vagy vallási ünnep alkalmából nem lehetett annyi magatehetetlen, ájult-részeg embert látni, és feltalálni, mint éppen a választás napján és éjszakáján. Érthet? módon, miránk, a szegények elfekv? ispotályára nagy feladat hárult ilyenkor.

   A többlet-voksok megszerzésének számtalan válfaja dívott. El?fordult olyan eset is, hogy egy banda lerohant és elfoglalt egy kocsmahivatalt. A törzsvendégeket elzavarták, a bártulajdonost foglyul ejtették, vagy elrabolták, az ivót gyorsan átalakították „Coop”-pá – mindenféle engedély, vagy felhatalmazás hiányában – s máris megkezdhették a polgárok leszavaztatását. Este azután a nekik nem tetsz? voksokat egyszer?en megsemmisítették, a többit pedig leadták az elöljáróságon.

   Ám a legegyszer?bb, legjobban funkcionáló, s egyszersmind a legaljasabb, legdurvább metódus, az úgynevezett „többszöri leszavaztatás” módszere volt. A választás napjának reggelén vidám kortes-legények hada jelent meg a városban. Ünnepl?be öltözötten, megberetválva, színes szalaggal kalapjukban, hangoskodva és nagyokat nevetve megtelepedtek a „Coop”-ok közelében, ellepve az utcákat, parkokat, de legf?képpen az ivó-helyiségeket.

   Zsebük tele volt pénzzel, f?nek-fának fizettek, ismeretlenekkel ittak áldomást lépten-nyomon. Mindeközben azonban hiúz szemmel lesték leend? áldozataikat; a könnyen leitathatónak t?n?, gyenge jellem?nek ígérkez? szerencsétlen kisembereket. Ha ilyenre leltek, beindult a gépezet, s a mit sem sejt? polgárra tévedhetetlenül lecsaptak. Részegséget, vagy legalább is szalonspicces állapotot színlelve szóba elegyedtek az illet?vel, gyorsan és gálánsan itatni kezdték ?t, színpadias vállveregetések és bizalmaskodó ölelgetések közepette terelgették a szerencsétlent a hamari részegség állapotába, mindaddig, amíg a delikvens készen nem állott a színrelépésre. Akkor négyen-öten felnyalábolták a „cimborát”, s meg sem álltak vele a legközelebbi szavazóhelyiségig.

   – Miel?tt tovább dorbézolnánk – mondották magyarázatképpen – tegyünk eleget hazafias kötelezettségünknek! – s mire a „cimbora” föleszmélt volna, már le is adta a voksát – természetesen az új barátok kívánalmának megfelel?en.

   Sajnálatos módon a szavazás lebonyolítási rendszere maga is számos fogyatékossággal bírt. A személyazonosság kérdését egyszer? bemondással intézték, nem léteztek pontos listák a szavazóképes lakosságról, így aztán, ha valaki netán több „Coop”-nál, többször is voksolt, a kutya sem tör?dött vele, senki sem ellen?rizte.

   A fiatal kortesek ezért aztán továbbra sem hagyták magára a már egyszer leszavazott honpolgárt. Útjuk – folyamatos itatás mellett – a legközelebbi parkba, ligetes területre vezetett. A félig már magatehetetlen embert itt leültették, és addig várakoztak, míg meg nem érkezett egy másik csoport; újabb részeg „cimbora” négy-öt „jóbarát” által támogatva.

   A kortes-legények néha egyszer?en részeget cseréltek, máskor azoknak csupán a fels?ruházatát, kabátját, kalapját, sétabotját csereberélték ki, s máris jöhetett a második felvonás, lehetett a voksokat újra leadatni. A „Coop”-ban életre pofozták az illet?ket, leszavaztatták ?ket újfent, majd újra a park, s a már ismertetett ügymenet. Némelyik szerencsétlen tíz-tizenkét alkalommal is szavazott, amíg cserekabát, s kalap került. Végül, a már teljesen kikészült áldozatot egyszer?en ottfelejtették a parkban, egy utcasarkon, vagy valamelyik kocsmában. Természetesen mindegyikük nálunk kötött ki, ?k voltak tehát, akik megtöltötték kórházunk ad hoc jelleggel megnyitott, s mint már említettem, bels? szóhasználattal a „többszöri szavazók kórtermének” nevezett részlegét.

   Másnap, 1849. október 3-án (ma ötven éve, Istenem!), este nyolc órakor vettem fel a munkát. Várakozásomnak megfelel?en, kórtermünk szinte teljesen megtelt. Mintegy háromtucat páciens foglalta el a boltíves, hosszúdad nagyteremben felállított ágyakat. Minden létez? emberi ürülék és váladék szinte animális szaga fogadott, a kedvesn?vérek már-már emberfeletti buzgalma dacára. Jobbra, egy alkóv-szer? benyílóban a dühöng?ket helyezték el, többen közülük rácsos ágyukat rázták gajdolva, n?ért, italért ordítoztak, vagy sírva-zokogva káromolták az ?ket ellátó személyzetet.

   Délutános kollégám, Dr. Cullen, átadta az „osztályt”. Kórismeként az alkoholos befolyásoltság minden ismert foka megtalálható volt, egészen a mérgezési tünetekig. Számos ütlegelést?l, esetleg földre zuhanástól ered? sérülés, több ficam, s?t bordatörés. Egy helyütt végtagszúrt, két másik esetben végtagl?tt sebek, valamennyi ellátva, amennyire az lehetséges volt.

   – Volna még itt valami – állt föl az id?sebb kolléga, s megropogtatta a derekát -, a túlsó toronyépület els? emeleti sarokszobájában is elhelyeztünk egy beteget.

    Bólintottam. Egyáltalában nem voltam meglepve, s?t mondhatni, hogy voltaképpen számítottam erre az eshet?ségre. Kórházunk tetszet?s homlokzatát két magas, négyszögletes, toronyszer?en kiképzett épületszárny tette jellegzetessé, melyek közül a túlsó, a saroképület egynémely kórterme ugyanazt a funkciót töltötte be egész évben, mint a most reaktivált régi nagyterem, viszont emeltebb színvonalon, s ami ennél is lényegesebb; kell?en szeparáltan. Egyágyas, kertre néz? szobáival, korszer?bb felszerelésével a helyi nobilitások, illetve azok korhely csemetéinek rendelkezésére állott, mint kijózanító szoba – egy-egy átdorbézolt éjszaka után; illet?leg azt követ?en, hogy a többnyire magatehetetlen állapotban lév? delikvens felvételt nyert. A szárny hivatalosan azért került a túlsó toronyépületbe, hogy az ellátás ne zavarja a többi beteget – ám a valódi, tényleges ok a diszkréció volt. Érdemes vendégeink ide felt?nés nélkül érkezhettek meg, majd másnap, kijózanodván, hasonlóképpen távozhattak. A szárny els? emeleti sarokszobája, amelyr?l dr. Cullen beszélt, az egyik legszebb kórtermünk volt.

   – Valamely helyi kiválóság érkezett, gondolom – mondtam a kollégának némi malíciával.

   – Nem, nem idevalósi a beteg.

   – Dühöng??

   – Nem mondanám. Akut alkoholmérgezéssel vettük föl. Amikor behozták, félrebeszélt.

   – Akkor miért különítették el? S miért a toronyba?

   A fáradt, id?s doktor hosszan nézett rám, miel?tt válaszolt volna.

   – Félrebeszélt, de latinul. Arra gondoltunk, talán kolléga az illet?.

Második fejezet

Egy szakért? barbár

   Az éjszakai ügyelet nem ígérkezett eseménydúsnak. „Osztályunk” hamar elcsendesedett. A teremben minimális fokozatra tompították a gázvilágítást, s csak a kedvesn?vérek árny-szer?en elsuhanó alakja jelezte a szükséges jelenlétet, amint hangtalan léptekkel jártak-keltek az ágyak között; kinek a párnáját igazítva meg, kit újra és újra betakarván – ahogy az szükségesnek mutatkozott.

   Szisztematikusan végigvizitáltam betegeimet. Legtöbbjüket a tompa részegség hortyogásos álmába merülten találtam, tárt tagokkal, bódult öntudatlanságban aludtak. Egyik-másik sérültünknek fájdalomcsillapítót adattam, s az osztályos n?vér segítségével átkötöztem egy átl?tt felkart. Más, különösebb tennivalóm nem akadt. Lassacskán a dühöng?k is lehiggadtak, elnyomta ?ket is a buzgóság. Nyugodt éjszakára számítottam.

   Tíz óra tájt azonban dr.Moran érkezett sietve, szinte futva, hogy azonnal magával vigyen.

   – Jöjjön – szólt határozottan, s hangjában valami mer?ben szokatlan, számomra legalább is tökéletesen új remegés-félét érzékeltem – jöjjön, most azonnal velem kell jönnie. Ide majd beosztok valaki mást. Önre másutt van halaszthatatlan szükségem.

   – Mi történt? – kérdeztem, míg a kezemet mostam, majd jeleztem, hogy készen állok követni ?t.

   – A dolog nem t?r halasztást. Megejtjük, mégpedig most azonnal, a toronyépület betegszobájában elhelyezett páciens mindenre kiterjed?, alapos vizsgálatát, s ön kell, hogy vezesse a jegyz?könyvet. Ugye jól emlékszem, hogy elmélyült ismeretekkel, s jelent?s rutinnal rendelkezik a sztenográfia (1) terén?

   – Gyakorlott gyorsíró vagyok, valóban. De mi történt? Ugye arról a betegr?l van szó, aki latinul delirált? Talán rohama volt?

   – Nem, dehogy. Még mindig collapsusos (2) állapotban van, azóta sem tért magához. A vizsgálat mulaszthatatlan volta inkább betegünk személye miatt indokolt. Úgy t?nik, nem akárki hospitál itt nálunk. A páciens országosan ismert személy, saját szakterületének egyik legkiválóbb képvisel?je.

    – Gondolom, hogy politikus az illet?. Nem volna meglep?, hiszen az elektori választás nyilván számos „nagykutyát” idevonzott városunkba. Csak nem egy szenátor a vendégünk?

   Mentorom hezitálni látszott.

   – Majd útközben elmesélem. Most jöjjön, sietnünk kell.

   Dr. Moran sz?kszavúan, halk hangon utasításokat adott az osztályos n?vérnek, aki szinte itta minden szavát.

   Siet?s léptekkel szeltük át a rotundát – kórházunk kerek alaprajzú, kupolás auláját, ahol napközben járóképes betegeink szoktak volt sétálgatni, vagy üldögélni a kihelyezett padokon, illet?leg ahol látogatóikkal módjukban állt találkozhatni.

   Dr. Moran nem várt irányból indította felvilágosításomat.

   – Jártas ön az irodalomban? – kérdezte.

   – Az attól függ – válaszoltam készségesen -, hogy a traumatológiai, vagy pedig a belgyógyászati esetek irodalmára gondol?

   – Félreért. Ezúttal nem a szakirodalomban való jártassága érdekel. Kérdésem az úgynevezett „magas-, vagy szépirodalmi” m?veltségére vonatkozott. Írók és költ?k világára.  Olvas ön regényeket, esetleg költeményeket? Elolvassa-e az ilyen m?vekre vonatkozó kritikákat a lapokban? Gy?jti-e a könyveket, el?fizet-e valamely irodalmi folyóiratra? Mi volna a viszonya a kultúrához, úgy általában? Jár ön koncertekre, operába? Hallgat zenét? S mi a helyzet a képz?m?vészettel?  Értékeli ön a festményeket, rézkarcokat, grafikákat, metszeteket és szobrokat?  Jár ön kiállításokra, tárlatokra, vernisszázsokra? (3) – Úgy általában véve: kultúrált, olvasott, m?velt embernek tartja önmagát?

      (1) sztenográfia = gyorsírás

(2)   collapsus = eszméletvesztés, collapsusos = eszméletvesztéses

(3)   vernisszázs = m?sorral, programmal színesített kiállítás-megnyitó

   Szava megdöbbentett, s egyszersmind el is csüggesztett. A kultúra, mint olyan, hogy így fejezzem ki magam, nem állott érdekl?désem homlokterében, s ez alighanem családi vonás volt nálunk. Apám, mint már említettem, jogászember volt, s ebben a kérdésben éppúgy, mint az élet valamennyi más területén – mindig is fenntartotta magának – szavával élve –  a primus institutio; vagyis az els?dleges véleményformálás, s?t az ítélkezés jogát és felel?sségét; s élete végéig abban a meggy?z?désben tette mindezt, hogy döntései, ítéletei csalhatatlanok.

   ? maga rendkívül heves ellenérzéseket táplált mindennel szemben, aminek bármi köze volt, vagy akárcsak érint?legesen lehetett a m?vészetekhez. Szinte engesztelhetetlen gy?lölettel beszélt az úgynevezett „m?vészekr?l”, kiket ? léha, korhely semmirekell?knek tartott, a munkára rest, eleve dologkerül? latroknak, kik ugyanakkor nem átallják a „m?veikkel” éppúgy, mint a puszta létükkel, mintegy sakkban tartani a rendes, dolgos, tisztességes emberek egész társadalmát, hogy az tartsa el ?ket, s lehet?leg minél kedvez?bb kondíciók közepette.

   Regénykönyvet látni apám kezében nagyjából éppen annyira lett volna lehetetlen, mint mondjuk azon kapni, hogy megsimogat, egyáltalán „észre vesz” egy kutyát. A könyvek puszta létét d?reségnek, ízléstelenségnek; a velük való foglalkozást szégyenletes id?pocsékolásnak, míg gy?jtésüket megbocsájthatatlan elmebajnak tartotta. Természetesen a szakkönyvek és a szentírás kivételt képeztek.

   Nem volt jobb a helyzet a társm?vészetek vonatkozásában sem. A festészet, a szobrászat terén kizárólag a portrékat volt képes és hajlandó elfogadni – azok alkotóit viszont iparosoknak tartotta. Ugyancsak szolgáltató iparosok voltak szemében a muzsikusok, akik a „march”-okat (4) játszották az ünnepségeken és a felvonulásokon, illetve a talpalávalót húzták a bálokon, s az egyéb rendezvények alkalmából. Apám elképzelhetetlennek tartotta, s eleve kizárta annak a lehet?ségét, hogy bármelyik felsorolt tevékenységnek bármi köze lett volna holmi m?vészethez.

   Talán – így belegondolva – még az ékszerészt, s az ötvöst tarthatta, úgy valamelyest m?vésznek, de azokat is szigorúan a szakképzett iparosok közül valósiaknak. Hogy az építész, a tervez? voltaképpen alkotó ember volna, azt is mereven tagadta. Szentül hitte, hogy egy jó pallérral, s néhány szorgos k?m?vessel és k?faragóval – azaz munkásokkal – fölépíthet? egy egész város. Maga a szó, az „alkotó”, az ? fejében a „törvényalkotás” fogalomköréhez kapcsolódott, s ebb?l ? sohasem engedett.

(4)                    march = zenei kifejezés: induló

   Ha nagyritkán, a vacsoraasztal mellett fölmerült egy-egy író, esetleg költ? neve – nyilvánvalóan valamely újságcikk kapcsán – apám késznek mutatkozott azonnal reagálni: „Engedjétek meg, hogy kitaláljam – vette át a szót ilyenkor – az illet? bizonyára árvaházban n?tt fel, egész életében nyomorgott, alkoholista és b?nöz? életmódot folytatott, s végül szifiliszben halt meg, vagy önkezével vetett véget nyomorult életének. Ugye eltaláltam?” – apám ilyenkor diadalmas arccal nézett körül, abban a biztos tudatban, hogy aligha érkezhet bármiféle cáfolat részünkr?l.

   Ha valaki esetleg teljes élethosszig tartó sikeres m?vészi pályafutásokra próbált utalásokat tenni, s mondjuk Goethével példálózott, apám leintette: „Goethe esete nem mérvadó, hiszen ? eleve dúsgazdag család sarja volt, egész életében egyebet sem tett, mint utaztatta magát Európában fel, s alá, miközben haszontalanságokra fecsérelte az energiáit. Faust-ja sem egyéb, mint a meg?rülést?l való rettegésének lenyomata, ami érthet?, hisz egész családja, összes felmen?je elmekórtani ispotály ápoltjaként végezte.” – Apám természetesen egy sort sem olvasott el egész életében az idézett m?b?l, melyet a haszontalanság legelrémiszt?bb példájának tartott. „A kevesek – jelentette ki – kiknek nem voltak kenyérgondjaik, vagy eleve gazdagnak születtek, vagy pediglen a katolikus egyház, esetleg uralkodók, ilyen-olyan fejedelmek, nagyurak kegyeltjei, hogy ne mondjam: simogatni, kényeztetni való, ’énekelni képes’ háziállatai voltak. A többi, egyt?l egyig nyomorban született, élt és így is halt meg.” Kénytelen vagyok e helyt belátni, hogy gondolatmenetén – behatárolt ismereteim alapján – nehéz lett volna rést találnom. Többet ért ez nekem minden példabeszédnél.

   Így persze aligha meglep?, hogy esetemben az alma nem esett messze a fájától. Bármi olyasmit, amit m?vészi irodalomnak lehetne nevezni, utoljára a középiskolában olvastam, s akkor is csupán kényszer?ségb?l, s mélységes fenntartások közepette. Be kell vallanom, hogy mindig is elborzasztott az irodalmi m?fajok hihetetlenül nagy száma és sokszín?sége – az egésznek semmi értelmét nem láttam. Képtelen voltam felfogni a velejét annak a buzgalomnak, hogy valaki az úgynevezett „mondanivalóját” miért igyekszik minél komplikáltabb formák, rím-szerkezetek, s egyéb ördöglakat-szer? irodalmi masinériák béklyójába szorítva el?adni, szinte szándékosan megnehezítve, s?t legtöbbször ténylegesen lehetetlenné téve a megértést, vagy ahogy fennkölten nevezni szokták: a „befogadást”. Mindezt kényszer? cselekedetnek, ésszer?tlen, soha meg nem térül? agymunkának tartottam, így „élvezetét” nem és nem találtam – bár ami azt illeti, nem is nagyon kerestem.

   Az egyetemen, évfolyamtársaimmal (kiknek gondolkozása nagyban hasonlatos volt az enyémhez), illetve más medikus-, vagy doktorandus-társaságban id?nként eltöprengtünk tréfálkozva: vajon mi kell, hogy arra ösztönözzön egy feln?tt embert, hogy az reggelre kelvén így szóljon önmagához: „Ma pediglen írok egy episztolát.” – Mindez oly távolinak, idegennek, s?t egyenesen nevetségesnek, súlyosan visszatetsz?nek t?nt föl el?ttem, mintha én magam így szólanék egy reggelen: „Ma a Holdban ebédezem, kés?bb pediglen általúszom az Atlanti Óceánt.” – Gyermekség az egész, gondoltam összefoglalóan.

   Mindezt, ha kivonatosan is, de közöltem dr. Morannal. A túlsó toronyépület lépcs?jénél jártunk, s ott megálltunk egy pillanatra.

   – Mélységesen meg vagyok döbbenve – nézett rám szúrós tekintettel – nem is találok szavakat. Önt kiváló, szép jöv? el?tt álló fiatal kollégának tartom, s a magam részér?l szándékomban áll minden lehet?séget megadni önnek szakmai fejl?déséhez. Most azonban alaposan meglepett, s hozzáteszem, korántsem kellemesen. Tudnia kell, hogy én az olvasottságot, a kultúrált, hogy úgy mondjam, a „kim?velt emberf?t” minimális, elengedhetetlen követelménynek tartom.

   – Egy gyógyító orvos esetében is? – kérdeztem alaposan megszeppenve a hallottaktól. 

   – Mindenki esetében. Minden emberi lény esetében. Ám különösen a magukat értelmiséginek vallók, az értelmiséghez tartozni vágyók esetében. A vélekedést, ezt az egész érvrendszert, melyet ön az apjától hallott, illetve át is vett valamelyest – számtalan alakban, megfogalmazásban hallottam már, s kérem, bocsássa meg a nyíltságomat, de a magam részér?l ezt a gondolkozást a legnagyobb szamárságnak tartom.

   E szavak hallatán szinte megkövültem.

    – Próbálja egy egész életre megjegyezni, kérem – folytatta dr. Moran -, hogy humán m?veltség nélkül nem létezhetik értelmiségi lét. Irodalmi, m?vészeti ismeretek, élmények, tudás nélkül – a magát legfelkészültebbnek, legjobbnak, legrátermettebbnek vél? „tudós személy” sem egyéb félkarú óriásnál, egy szakért? barbárnál, aki szánalmas és nevetséges egyidej?leg. Hiszi, vagy sem; én több gyönyör?séges episztolát tudok fejb?l – talán Horatiust említeném els? helyen – és meggy?z?désem, hogy az ismeretük, élvezetük nélkül nem volnék az, aki vagyok. Szegényebb, sekélyesebb gondolkozású, s?t ostobább volnék hiányukban.

   Porig alázva álltam a lépcs? aljában. Vessz?futásom azonban még korántsem ért véget.

   – Bevallom önnek – vitte tovább a szót mentorom -, hogy irtózom az olvasatlan, félm?velt, vagy álm?velt diplomásoktól. Hiszem, hogy sem tanítani, sem gyógyítani, sem ítélkezni nem lehetséges jól és körültekint?en, a m?veltség hiányában. Hallatlanul kihoznak a sodromból a pökhendi építészek például, akik kiirtják magukból a m?vészt, akik csak léniával mernek vonalakat húzni, attól való félelmükben, hogy kezük netán önállóan „alkotni” kezd, ha engedik. Undorodom az általuk tervezett tömbök, monolitok, geometriai idomok tömegét?l, melyek vonalvezetése – a valóban jól tervezett, a „térbe álmodott” építményekt?l eltér?en fájdalmasan mentesek a muzikalitástól. A „nagy egészhez” való viszonyuk csorba, kidolgozatlan, helyük a világegyetemben nem tisztázott, végig nem gondolt. Ezzel ellentétben valósággal lerí róluk, hogy alkotójuk nem bízott a saját kezében, a szabadkézi rajz erejében, a képz?m?vészi attit?d jótékony, s?t szerintem kifejezetten gyógyhatású kisugárzásában. Mindennek a gyávaságnak voltaképpen nem is annyira a tehetségtelenség az oka, mint inkább az egyértelm? m?veletlenség. A rosszul tervezett épületek annyira kilógnak a térb?l, mintha az ön apjának derék pallérjai, k?m?vesei és k?faragói tervezték volna. A harmóniát – mely ezekb?l a szörny? épületekb?l hiányzik – a harmóniára való állandó törekvést nem adják a diploma mellé; vésse ezt  jól a kobakjába kérem. Nekem személy szerint meggy?z?désem, hogy a betegség sem egyéb, mint a test, s lélek harmóniájának elvesztése, megromlása. Ekképp is kezelend?, csakhogy a lelki harmónia defektusai nem áttekinthet?ek mélyreható humán m?veltség nélkül.

   Dr. Moran megindult fölfelé, s én gépiesen követtem. Teljesen leforrázott, mondhatni egész valómban mélyen megrázott mindaz, amit hallottam. Jól felépítettnek, kikezdhetetlennek vélt, dédelgetett egómat láthattam kártyavárként összeomlani.

   – Vagy vegyük például a költészetet – folytatta f?nököm mit sem tör?dve látható zavarommal -, amely, mint cseppben a tenger megmutatja nekünk néhány legfontosabb, legid?szer?bb problémánkat. Költészetünket – ahogyan egész irodalmunkat – magától értet?d?en, még az ?shazából, a jó öreg Angliából hoztuk magunkkal, anyanyelvünkkel egyetemben. Nincs is ezzel az eredettel semmi gond; méltán lehetünk büszkék kiváló angol el?deinkre. Csakhogy tény, hogy a „Mayflower” nev? hajó, fedélzetén az els? telepesekkel, „alapító atyáinkkal”, ahogy mondani szoktuk, már több mint kétszáz éve, hogy megérkezett. Az 1620 óta eltelt id? elegend? volt arra, hogy új hazánkban gyökeret verjünk, hogy meger?södjünk, s végül, hogy megkezdjük, s véghez is vigyük a leválást, az elszakadást Angliától. Ennek az elszakadásnak társadalmi, gazdasági, pénzügyi, politikai és katonai mozzanatai gondolom jól ismertek ön el?tt. Teljességgel természetes, hogy egy ekkora ország, mely ily hatalmas emberi és egyéb er?forrásokkal rendelkezik – önállóvá váljék, s maga döntsön mindenben, a saját érdekei mentén. Örvendetes, hogy sikerült kiépítenünk egy komplett nevelési szisztémát, annak minden szintjével; hogy vannak már önálló, jól felkészített és sikeres, jól teljesít? egyetemeink is. Mindez valóban jelent?s és üdvös.

– Fájdalom – folytatta -, a m?vészeti, irodalmi, s azon belül a költészeti függetlenségünk kivívása azonban bántóan várat magára. Kénytelen vagyok kimondani, ha még oly elkeserít? is a tény: nekünk nincsen nemzeti líránk. Verseink – amerikai költ?k által, Amerikában írott – angol versek. Nincs markáns hazai költészetünk, költ?ink több-kevesebb sikerrel a zseniális angol el?döket, vagy a kortárs brit poétákat majmolják. Így igaz, nincsenek olyan tollforgatóink, kik egyedi gondolkozásmódunkat, körülményeinket, életvitelünket és vágyainkat adekvát módon, önálló, amerikai stílusban volnának képesek kifejezni. Nagy hatású, ám véleményem szerint – talán nagyon is nagyhangú vezet? ideológusunk, a humanista esszéista Ralph Waldo Emerson m?veit olvasva csak meger?södik ez a rossz érzésünk. Mr. Emerson is afölött búsong, hogy nincs saját nemzeti irodalmunk, költészetünk. Ám az esszék, melyekben figyelmünket e hiátusra irányozza, sajnos maguk is mintegy angol mintára készült – leginkább a zseniális kortárs angol gondolkodó; Macaulay nyomdokain haladó – tanulmányok. Végtelen sajnálatomra azt kell mondanom, hogy még Emerson sem képes fölmutatni valamit, amit „originálisan amerikai attit?dnek” nevezhetnénk. Tudja követni a gondolatmenetemet?  

   – Úgy hiszem, igen – válaszoltam fülemig elpirulva.

   – Honi témák feldolgozásával próbálkoznak már költ?ink, de a megvalósítás, a megszólalás mikéntje még mindig nagyon is angol, nagyon is brit.

   Az emeleti folyosón haladtunk már és dr. Moran szinte sóhajtva mondta.

   – Egy géniusz az, akire várakozunk. Az a költ?, az a meghatározó m?vész hiányzik, aki képes volna a saját kiforrott költészetébe integrálni mindazt, amit fiatal nemzetünk felmutatni képes, ugyanakkor egyáltalában nem dönti le a már fölépített, létrehozott költ?i vívmányokat, melyeket el?deink, a nemes angol költ?k évszázadok alatt megalkottak és fölhalmoztak, hanem azt, mint az új, amerikai líra fundamentumát használja. 

   – Mindez igen jelent?s elvárásnak t?nik, nem gondolja?

   – Akire várakozunk, képes kell legyen rá, hogy Shelley és Byron, Coleridge és Keats, Wordsworth és Tennyson amerikai megfelel?je legyen, ám egyszersmind újítónak is kell lennie, új stílus, új, ma még nem létez? m?fajok létrehozójának, kitalálójának, megalkotójának. Ha Amerika nem lesz képes felmutatni ezt a géniuszt – úgy semmisnek és értelmetlennek vehetjük minden idevágó vágyunk és óhajtásunk.

   Dr. Moran megállt, s a vállamra tette a kezét, miközben valahova a távolba nézett, s még a hangját is lehalkította.

   – Hanem mostanában, az elmúlt pár esztend?ben, jó hírek érkeznek az irodalom fel?l. Egy illet?, aki már eddig is ismert volt ítészként, m?velt, szigorú, ám megfellebbezhetetlen kritikusként – oly m?vekkel, olyan szépirodalmi ínyencségekkel lepi meg olvasóit, amely m?alkotások a legszebb reményekre jogosítanak. Kivételes formabiztonság, hallatlan muzikalitás jellemzi verseit. Nem habozok kijelenteni, hogy egy zseni kezenyomát viseli legtöbb m?ve. És ott vannak még elképeszt?, döbbenetes novellái! Egy-egy nóvum valamennyi a honi irodalmunkban. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, ? lesz az igazi, sajátosan amerikai költészet létrehozója. Látja, fiatalember, talán éppen vele, s rajta keresztül kezdhetné meg szégyenletes m?veltségbeli hiányosságainak pótlását. Ismerje meg ezeket a csodálatos verseket, esetleg magát a szerz?t is, s okuljon, gyarapodjék a szellemiek terén.

    – Nincs ellenemre, hogy így tegyek – válaszoltam, még mindig zavarodottan -, csakhogy én valóban nem vagyok jártas az ilyesmiben. Lapokat eddig még csak nem is olvastam, s arra, hogy esetleg ellátogassak egy szerkeszt?ségbe – gondolni sem merek. Amúgy pedig hogyan ismerhetném meg az alkotót magát? Azt sem tudnám, hogy hol keressem. Ugyan ki mondhatná meg, hogy hol találom?

    Dr. Moran jelent?ségteljesen pillantott reám.

   – Nos, az illet? e pillanatban éppen itt fekszik, ebben a kórteremben.

   Ezzel, legnagyobb elképedésemre benyitott az els? emeleti sarokszobába.

Harmadik fejezet

„Figyelmezzen kérem a fejformára, s a homlok ívére…”

   A kórterembe lépve tekintetem azonnal a beteget kereste, ám az ágyon fekv? híresség majdnem az álláig be volt takarva, szinte alig látszott, így a félhomályos betegszobában képtelen voltam kivenni az arcvonásait. Az ágy mellett dr. Cullent láttam várakozni – szegény id?s kolléga majdnem összecsuklott már a fáradtságtól – valamint egy igen termetes, jóságos arcú, ám roppant er?teljesnek t?n?, hatalmas markú és tenyer? kedvesn?vért.

   – Dr. Cullen – szólította meg a kollégát f?nököm – a fiatal doktor urat azért hoztam magammal, hogy gyorsírásos jegyzeteket készítsen a kés?bbi jegyz?könyvhöz. Volna ellenvetése?

   Miután dr. Cullen jelezte, hogy nem óhajt élni semmilyen ellenvetéssel, az asztalhoz telepedtem. A n?vér tollat, tintát, papírost hozott.

   Dr. Moran felcsavartatta a gázvilágítást, majd az id?s doktorhoz fordult.

   – Kolléga úr, megkérem, hogy ismertesse az esetet.

   Dr. Cullen megigazította a köpenyét a csuklónál, s közvetlenül a betegágy mellé lépett.

             – Negyven éves férfibeteg. Fehér, europid. Rendkívül elesett állapotban leltek rá, s a földön fektéb?l szedték össze az utcán egy taverna közelében. Akkor még eszméleténél volt, s maga kért meg egy járókel?t, hogy értesítse egyik, a közelben lakó orvos ismer?sét, dr. Snodgrass-t. Így került aztán hozzánk.

   – Ismerjük a feltalálás pontos helyszínét?

   – Hogyne. Az eset a Calvert Street és a Baltimore Street sarkához közel történt, este hat óra tájban, nem messzire a Cornelius Ryan-féle „4th Ward Polls” (1) nev? tavernához. Ezt a csapszéket „Gunner’s Hall” (2) csúfnéven is emlegetik, s azt hiszem érdemes megemlíteni, hogy a kocsma a mai nap folyamán „Coop”-ként m?ködött.

   – Értem – mondta dr. Moran – ez még fontos lehet. Kérem, folytassa.

   – Röviden a következ? történt: Mr. Joseph W. Walker, helyi lakos este hat óra körül, útban otthona felé a következ?kre lesz figyelmes; emberek bizonytalan létszámú csoportja, egy, az utca sarában fekv? alak körül munkálkodik. Megjegyzend?, hogy a test az utcának nem azon az oldalán feküdt, amely járdával van ellátva, hanem átellenben, gyakorlatilag az árokparton. Emberünk odasiet tartva attól, hogy a földre kényszerült személynek esetleg segítségre van szüksége. Megállapítja, hogy bár az illet?t körülálló férfiak közül néhányan egészen bizonytalan egzisztenciájúnak t?nnek, voltaképpen minden rossz szándék nélküli járókel?k csupán, akik éppen azon tanakodnak, miképpen segíthetnének az elesett emberen. Mr. Walker maga is fölajánlja segítségét. Az ismeretlen bajba került személy magánál van, s miután látja Walkeren, hogy nyilvánvalóan tud írni-olvasni; a következ? üzenet megírására és továbbítására kéri ?t.

   Dr. Cullen kétrét hajtott papírlapot vett el? a köpenye zsebéb?l.

   – Ezt a jegyzetlapot a címzett bocsátotta a rendelkezésünkre. Tehát: Dr. Joseph Evan Snodgrass saját kezébe, helyben, azonnal. „Kedves uram! Egy úriember található itt, er?sen legyengült, elesett állapotban, a Ryan’s Fourth Ward Polls kocsma közelében, s olybá t?nik, hogy valóban komoly bajban van. Állítása szerint személyes ismeretségben áll Önnel, és esdve kéri Önt, hogy nyújtson néki azonnali segédkezet. Üdvözli Önt híve: Josh W. Walker.”

   – Mialatt az orvost várták – folytatta dr. Cullen -, az illet? mind rosszabbul lett. Mr. Walker állítása szerint közvetlenül eszméletvesztése el?tt néhány nevet rebegett el alig hallhatóan. Mr. Walkernak sikerült feljegyeznie e nevek némelyikét, úgymint „Regina Infernum”, azután „Müsztesz” – csak így, a keresztnév nélkül, s végül „Reynolds” – ugyancsak keresztnév nélkül.

_______________________________________________________________________

 (1) 4th Ward Polls = 4-es számú választókerület

(2)   Gunner’s Hall = lövölde

      – Vélemény? – kérdezte hirtelen dr. Moran

   Dr. Cullen ajkán mosoly bujkált.

   – Gondolom eléggé bajos lenne fölkutatni ezt a „Miss Regina Infernum” nev? hölgyet, tekintve, hogy ez a szóösszetétel egyáltalában nem név. A latin kifejezés jelentése: „Pokoli Királynö”, vagy  „A Pokol Királyn?je”.

   – Úgy van – mondta dr. Moran, majd hozzám fordult. – Ha jól emlékszem, egyszer említette, hogy egész t?rhet?en olvas és ír ógörögül. Mi a véleménye a „Müsztesz”-r?l?

   – Az sem név, természetesen – válaszoltam mentorom kérdésére. – A Müsztesz görög szó, valóban, jelentése: „Kiválasztott”, vagy „Beavatott”.

   – Helyes. Annál érdekesebb a Reynolds név. Kiderült, hogy kit takar?

   – Mindezidáig nem – mondta dr. Cullen.

   – Rendben van. Folytassa, kérem.

   – Miután megérkezik dr. Snodgrass – az éppen nála tartózkodó Mr. Henry Herring társaságában, akir?l kiderül, hogy páciensünk nagybátyja – az utca jó népe egyesült er?vel beviszi betegünket a már említett ivóba. Ott az orvos hevenyészett és felületes vizsgálat alapján megállapítja, hogy az illet? eszméletlen, a totális részegség állapotában van, és hogy haladéktalanul kórházi kezelésre szorul. Kocsit fogadnak hát, s ide, intézményünkbe szállítják. Amikor itt az els?dleges, sürg?sségi ellátás végett levetkeztetjük és lefektetjük a f?épületi kötöz?-helyiségben, anélkül, hogy magához térne, ismét latin szavakat használ, ha mégoly összefüggéstelenül is.

   – Említ valami használhatót?

   – Sajnálatos módon, betegünk beszéde inkább t?nik inkoherens zagyvaságnak, mintsem összefügg? beszédnek. Teljes mondatokról szó sem lehet. Szavak, néha szófoszlányok hallhatóak alig érthet?en. Magam kihallani véltem a „homo lapsus”, az „animus mortis”, a „soror dolorosa mundi” és a „culpa beata” kifejezéseket. Ugyanakkor tisztán és érthet?en újfent elhangzik a „Reynolds” név, s valóban csak így, keresztnév nélkül.

   Dr. Moran az állát simogatta.

   – Vajon merre csatangolt a tudata ennek az óriásnak, hogy ilyen önmarcangoló módon magát „bukott, b?nbeesett, lecsúszott embernek” nevezi, s ahol a „halál lelkületével” volt dolga, s vajon ki lehetett, ez a „világfájdalom-n?vér”, a „boldog b?n”, amelyet említ? No, majd megtudjuk t?le magától, amint visszanyeri az eszméletét. Folytassa, kolléga úr!

    – Dr. Snodgrass hangot adott annak a meggy?z?désének, hogy a páciens alkohol hatására került ilyen kínos állapotba, s valóban, számos, ezt a prekoncepciót igazolni látszó tünet mutatkozik. Ennek fényében az alkoholmérgezés, mint primer diagnózis megalapozottnak t?nt. Így utólag belegondolva azonban kételyeim támadnak, ezért a diagnózis átgondolására tennék javaslatot. A beteg mellkasi traumájára, de f?ként horrorisztikus lábsebére hívnám még fel külön a figyelmet. Tartok t?le, hogy a defectus tissuis cruris következtében lyssa fellépése fenyeget.

   Dr. Moran rám tekintett.

   – Tudta követni a beszámolót?

   – Természetesen – válaszoltam – „Hogy a lábszár szövethiánya következtében veszettség fellépése fenyeget.” – olvastam vissza, a szakkifejezések lefordításával, dr. Cullen utolsó mondatát gyorsírásos jegyzeteimb?l.

   – Remek – mondta dr. Moran – volna még valami, amir?l okvetlenül tudnunk kellene?

   – Nos, igen – bólintott dr. Cullen – a beteg nagybátyja, ez a Mr. Herring, valamint dr. Snodgrass egybehangzóan állították, mi több, rendkívüli módon fontosnak tartották megemlíteni, hogy a páciens ruházatát nyilvánvalóan kicserélték. Rendes viselete fekete gyapjúöltöny mellénnyel, valamint ebben az évszakban az a kaftán-szer? felölt?, amelyet Gabarin-kabátnak is neveznek. A beteg által feltalálásakor viselt ruházat…nos, mint majd látni fogja; a legteljesebb mértékben eltér ett?l.

   – Rendben van – mondta dr. Moran – ezzel meg is volnánk. Dr. Cullen, ön kit?n? munkát végzett. A teend?k további szakasza alól fölmentem. Átvesszük a beteget. Voltaképpen mióta van szolgálatban, kolléga úr?

   Az id?s orvos hálásan tekintett f?nökömre.

   – Ami azt illeti, hajnali hat óra óta.

   – Pihenjen le, kedves barátom. A szolgálatot átvesszük.

   Dr. Cullen elbúcsúzott, s elhagyta a kórtermet.

                                                                      .

   A kedvesn?vér segítségével kitakartuk betegünket. Javakorabeli férfi feküdt elöttünk. Jóllehet, dr. Cullen negyven esztend?snek mondotta – s az információ nyilván a páciens nagybátyjától származott, azaz hiteles volt – nekem valahogyan id?sebbnek t?nt emberünk. Ennek okát rendkívüli elesettségében véltem megtalálni;  a beteg törzsén, fels?testén megszámlálhatatlan, vélelmezhet?en ütlegelést?l ered? nyomot láthattam már felületes szemléletre is, így els? gondolatom az kellett legyen, hogy valakik igencsak helyben hagyták a szerencsétlent. Mindezzel együtt, bajuszos arcával, s?r?, sötétbarna hajával, értelmet sugárzó arcával; megnyer? ember benyomását tette rám.

   Dr. Moran szinte megillet?dötten állott a beteg ágya mellett.

   – Az orvosnak – mondta már-már elérzékenyülten – ritkán adatik meg, hogy kifejezze csodálatát az általa vizsgálandó páciens fizikai adottságai, így alakja, fizimiskája, idomai fölött. Ez természetesen nem volna sem etikus, sem ízléses, sem helyénvaló. Talán említenem sem kéne, hogy orvosi pályám alatt egyszer sem engedtem meg magamnak efféle kilengéseket. Most azonban, tekintettel arra a tényre, hogy betegünk maga is – választott hivatásán messze túlmen?en – tudományos érdekl?dés? ember, talán a nevében is elnéz?bbek lehetünk önmagunkhoz; így nem állom meg, hogy föl ne hívjam az ön figyelmét erre a csodálatos formájú koponyára. Vallom, hogy a koponya alakja, formája, s?t esetleges deformitásai fontos üzeneteket hordoznak. A homlokcsont íve, markáns és magas, vagy éppenséggel brutálisan alacsony volta, a szemüregek egymáshoz viszonyított távolsága, az áll kifejlett, el?reugró, vagy éppenséggel csapott, vagy csökött megjelenése – mind-mind üzenetek, jól olvasható híradások a csontok mögött lakozó lélekr?l. A tudomány – mint ezt ön is tudja – fiziognómiának nevezi ezt a szakágat, mely stúdiumnak ha specialistája nem is, ?szinte híve és kíváncsi kutatója azonban mindenképpen lehetek magam is. Vessen egy pillantást erre a craniumra (3). Messzir?l, szinte a tömegb?l kiviláglóan adja tudtunkra gazdája kivételes kvalitásait. Figyelmezzen kérem a fejformára, s a homlok ívére… kegyelmi pillanat ez, s illend? volna, hogy erre még sokáig emlékezzék. Esetleg nézzen utána Hippokratész munkáiban.

   – Engedelmével megjegyezném – mondtam bátortalanul – hogy ismerni vélem az idevágó szakirodalmat, úgy nagyjából Lavater munkásságáig bezárólag.

   – Valóban? – kapta föl a fejét mentorom – Látja kérem, ez derék. Csak azok fránya episztolák, ugyebár….- tette hozzá mosolyogva.

   Visszatértem papírjaimhoz, mialatt dr. Moran bemosakodott a vizsgálathoz. Felt?nt, hogy viselkedése, egész habitusa, mintegy varázsütésre megváltozott. Rajongóból szakorvossá vedlett, s most szenvtelen hangon diktálni kezdett.

    – Negyven éves, fehér b?r? férfibetegünk collapsusos állapotban került felvételre. Ennek kiváltó okaként jelent?s alkoholos befolyásoltságot állapított meg a sürg?sségi felvételi vizsgálat. Ezt azonnal kontrollálni fogjuk. Általánosságban azonban már most megállapítható, hogy a beteg súlyosan legyengült állapotban van, nyilvánvalóak az alultápláltság jelei. A corpust (4) traumatikus sokkhatások egész sorozata érhette a közelmúltban. Ezek lehetnek ütlegelésb?l ered?ek is akár. A részletes vizsgálat során kitérünk minderre.

    Dr Moran most a beteg pulzusát mérte.

(3)   cranium = koponya

(4)   corpus = test

   – Egyértelm?, jelent?s tachycardia (5). Hypertonia (6) elképzelhet?. A collapsus következményeként természetesnek vehetjük a fellép? dyspnoe-t (7), ugyanakkor reményre ad okot, hogy apnoe (8) nem jelentkezett.

   F?nököm meggyújtotta a gondosan el?készített gyertyát, majd egy alul-fölül nyitott, vékony fémhengert húzott rá, melynek egyik oldala parányi furattal volt ellátva, hogy ezen át a gyertya világa „szúrófény” jelleggel távozhassék. Felhúzva a beteg szemhéját, s ezzel a kezdetleges „tolvajlámpával” világította meg a n?vér által félig ül? helyzetbe hozott páciens szemét.

   – A pupilla tágulata nem mutat szignifikáns alkoholos befolyásoltságot, ellenben utalhat, egy, a közelmúltban lezajlott komoly agyér-görcsre, esetleg egy kisebb, valamely agyi eret ért trombózisra. Ezt esetleg meger?sítheti az arc jobb oldalának enyhe, de érzékelhet?, görcsös ferdülete, s a jobb fels? ajak, némiképpen természetellenes tartása, lefittyedése is.

   – A lingua (9) lepedékt?l, a cavum oris (10) szájpenészt?l, s egyéb tünetekt?l ment. A fogazat állapota az életkor figyelembe vételével elfogadható. Exsiccatio-ra (11), illetve diabetes mellitusra (12) utaló kifejezetten acetonos lehelet nem tapasztalható, így ezeknek függvényében cholera (13) és dysenteria (14) els?dlegesen szintén kizárható. Nem érezhet? alkohol szaga sem, s?t úgy vélem kinyilvánítható, hogy a beteg egészen bizonyosan nem fogyasztott égetett szeszt az elmúlt 24-48 órában.

   A n?vér visszafektette betegünket, s dr. Moran folytatta testének vizsgálatát.

   – A nyakon, a karokon, a mellkason és a törzs jobb oldalán több helyütt contusio (15), melyek között található 48-72 órája elszenvedett fizikai kontaktus eredménye éppúgy, mint néhány egészen friss, mindössze pár órája keletkezett.

_______________________________________________________________________

(5)            tachycardia = magas pulzusszám

(6)            hypertonia = magas vérnyomás

(7)            dyspnoe = légzésszám csökkenés

(8)            apnoe = légzéshiány

(9)            lingua = nyelv

(10)        cavum oris = szájüreg

(11)        exsiccatio = kiszáradás

(12)        diabetes mellitus = cukorbetegség

(13)        cholera = kolera

(14)        dysenteria = vérhas

(15)        contusio = zúzódások

   – Kiemelkedik ebb?l a tünet-együttesb?l a rendkívül markáns contusio parietis thoracis (16), mely felvet fractura costae-t(17). Mindkét felkaron haematoma(18) mutatkozik. Felt?n? jobb oldali haematoma carpi (19) és contusio carpi (20) található. Ugyanitt számottev? horzsolások, illetve néhol a fels? hámréteg hiánya. A beteg bal keze középs? ujján jellegzetes b?rkeményedés – úgynevezett íróbütyök – található, ebb?l következ?en a páciens balkezes.

   – Tapintásos vizsgálat alapján kijelenthet?, hogy a hepar (21) nem mutat krónikus elváltozásokat, s ez, szinte önmagában kizárja, hogy a páciens idült alkoholbeteg volna, illetve még a permanens (22), vagy esetleg a konzistens (23) alkohol-fogyasztó életmódot is gyakorlatilag kizárhatjuk.

   Dr. Moran a n?vérhez fordult.

   – Keletkezett vizelet?

   A n?vér bólintott, s kisvártatva egy lapos edénnyel tért vissza a függönnyel elválasztott mosdótérb?l.

   – Megállapítható, hogy az urina (24) sem szagára, sem állagára, vagy színére nézvést nem mutat föl kóros elváltozásokat, illet?leg funkcionális zavarokat a ren (25) m?ködésében. Normál érték?nek mutatkozik minden vonatkozásban. Köszönöm, n?vérem.

   – Folytatólag: a coxa (26) jobb oldalán több jelent?s contusio. A nemi szervek még tapintásos vizsgálatra sem mutatnak föl, sem sérülést, se syphilisre, vagy gonorrheára, esetleg más nemi betegségre utaló nyomokat. Pattanások, kelések, fekélyek nem fellelhet?ek, folyás nem jelentkezik. Contusio az ágyékon és a combokon.

   F?nököm ismét a kedvesn?vérhez fordult.

(16)        Contusio parietis thoracis = mellkasi zúzódások

(17)        Fractura costae = bordatörés

(18)        Haematoma = vérömleny

(19)        Haematoma carpi = a csukló vérömlenye

(20)        Contusio carpi = a csukló zúzódása

(21)        Hepar = máj

(22)        Permanens  = állandó, állandósult

(23)        Konzistens = megrögzött

(24)        Urina = vizelet

(25)        Ren = vese

(26)        Coxa = csíp?

   – Jöjjön, n?vérem, talán együttes er?vel sikerül megfordítanunk a beteget. Nagy óvattal kell eljárnunk, mert bizony fractura costarum (27) sincs kizárva.

   A hatalmas termet? kedvesn?vér azonban gyengéden, tisztelettudóan, ám meglep? eréllyel és határozottsággal arrébb tessékelte f?nökömet.

   – Ha megengedi, doktor úr, majd magam. – mondta, azzal szinte egyetlen mozdulattal fölkapta betegünket, majd végtelen gyöngédséggel, hasmánt újra lefektette.

   – Nos, igen… köszönöm, n?vérem – ámult el dr. Moran ezen a hihetetlen fizikai er?n. Amikor a n?vér hátralépett, mentorom így folytatta – Páciensünk hátát valamelyest kevésbé érhették azok a fizikai behatások, amelyek a mellkast, illet?leg a törzs jobb oldalát. Csippentéssel megvizsgálva a b?r turgorát (28), újfent megállapítható, hogy exsiccatio nem fenyeget.

   – Ezzel szemben felt?n? az anus (29) katasztrofális állapota. Proctitis (30) megállapítható, több helyütt rhagad-ok (31), az anus-gy?r? csúnyán kidörzsölt, kivörösödött, s mindezek tetejébe: inflammatio nodi haemarrhoidales (32) láthatóak.

   Dr. Moran er?sen koncentrálni látszott.

   – Ha nem zártuk volna ki korábban a kolerát és a vérhast, mint az esetleges kiszáradás kiváltó okait, úgy most gondolkodóba esnék az anusnak eme szörny?séges, s elhanyagolt állapota miatt. Erre még visszatérünk a diagnózis felállításakor, s reményeink szerint addigra számításba vehetjük a beteg idevonatkozó verbális (33) információit is.

   Ezt követ?en dr. Moran a hason fekv? beteg jobb lábára összpontosított. Eltávolítván a kötést, a lábikra sérülését vizsgálta elmélyülten. A laikus emberek által mindközönségesen vádlinak nevezett testrész komoly vizsgálódásra adott okot.

(27)        fractura costarum = több törött borda

(28)        a b?r turgora = a b?r ruganyossága, rugalmassága

(29)        anus = végbélnyílás

(30)        proctitis = végbélgyulladás

(31)        rhagad = fekély

(32)        inflammatio nodi haemarrhoidales = begyulladt aranyeres csomók

(33)        verbális = szóban közölt

   – Elérkeztünk ahhoz a sérüléshez, amelyet dr. Cullen horrorisztikusként írt le. Els? pillantásra is megállapítható, hogy a leírás nem túlzott. A tricepsz (34) több súlyos fizikai behatást volt kénytelen elszenvedni – úgy véljük, napokkal ezel?tt – s ezeket legegyszer?bben állati harapásokként lehetne jellemezni. A harapásnyomok egy, vagy több kistermet? állattól származhatnak; fölmerül kutya, házimacska, patkány, róka, s?t akár oposszum szerepe is.  Így azután, meger?sítve, hogy a defectus cutis cruris (35) és a defectus tissuis cruris fölveti lyssa (36) veszélyét. Ezt a sérülést rendkívüli gonddal kell majd kitisztítanunk, illet?leg ellátnunk. Kérem, n?vérem, hogy fordítsa vissza a beteget a hátára.

   Dr. Moran most a vetköz?-pulthoz lépett, s a páciens ruházatának szentelte figyelmét.

   – Ezeket a holmikat viselte felvételekor? – kérdezte, majd az kedvesn?vér igenl? bólintására így folytatta – Már felületes szemrevételezéssel is megállapítható, hogy ezek a ruhanem?ek rendkívül viseletesek, szennyesek, elhasznált állapotúak és hogy stílusuk, anyaguk, szabásuk nagyban eltér a beteg rendes viseletét?l egyrészt, másrészt páciensünk társadalmi helyzetéb?l adódó feltételezett ízlését?l.

  – Részletezve: kifakult, igencsak szennyezett és pecsétfoltos, gyapjúból készült, olcsó kabát. Ugyancsak foltos és pecsétes, eredetileg len-pamut keverékanyagból szabott, kazein-mintás, jellegzetesen vizeletszagú nadrág. Megjegyzend?, hogy e pantalló ránézésre több számmal eltér a páciens méretét?l. Van itt még egy végtelenül szennyes, valaha talán fehér szín? ing, amelyr?l bizton leolvasható volna rendes visel?jének mintegy félhavi teljes f?ttétel-fogyasztása. Az ing, stílusában, a karibi térségben cirkáló teherhajók vitorlázó személyzetének szokásos viseletét, illet?leg a városi cigányság úgynevezett „ünnepl?” ruházatát juttatja eszünkbe. Mellény nem található. Van itt ugyanakkor egy ütött-kopott, majdnem teljesen karimátlan, toprongyos és szalagját veszített, pálmarostból készült szalmakalap, és egy – meglep? módon els? osztályúnak t?n? – sétabot bambuszból, vélhet?en borostyán nyéllel. Hangsúlyozzuk a tárgy kifejezetten értékesnek t?n? voltát, s ebb?l kifolyólag, mintegy kiemelkedését a többi holmi közül. Ja, igen; található itt még egy zakó is, amely a fellelt nadrággal nem hozható öltönyruhaként kapcsolatba – vékony, alpaka-anyagú, rossz szabású, olcsó tucatáru. Nyakkend?, nyaksál nem található.

   – A lábbeli szörny?séges állapotú. Egykoron bizonyára csizma volt, mostanra azonban végletesen elny?tt, sarkai lekoptak, talpa lifeg, s láthatóan id?tlen id?k óta nem volt kitisztítva, suvickolva.

_____________________________________________________________________

                 (34)    tricepsz = lábikra

(35)     defectus cutis cruris, defectus tissuis cruris = a lábszár b?r- és szövethiánya

(36)lyssa = veszettség

   – Összefoglalva: egyértelm?en megállapítható, hogy ez a ruházat nem a páciens sajátja – talán az értékes sétabot kivételével, bár a tanúk azt sem ismerték föl, mint a beteg tulajdonát.

    Ezt követ?en dr. Moran többször egymás után kezet mosott, majd nekiláttunk betegünk legsúlyosabbnak ítélt sérülései ellátásához.

    Mialatt ezt a tevékenységet végeztük, újra eszembe ötlöttek mentorom szavai – dörgedelmei – az olvasottságom hiányosságairól. Megpróbáltam úgy tekinteni páciensünkre, mint arra a személyre, kinek m?veit, s ?t magát mind jobban megismerve megkezdhetném lemaradásom enyhítését. Ám ?szintén meg kell mondanom, hogy minden igyekezetem ellenére, ez az elesett, elgyötört, sokat szenvedett test, a legyengült fizikum, ez a szörny? ruhatár (ha mégannyira idegen holmikat viselt is) – képtelen volt e személyben az „originális amerikai költészet” majdani létrehozóját láttatni. Bevallom, a tapasztaltak sokkal inkább apám vadul és engesztelhetetlenül elutasító nézeteit látszottak alátámasztani; ez a balsorsú, szerencsétlen ember nem többnek; egy lecsúszott egzisztenciának t?nt föl el?ttem, tipikus „többszöri szavazónak”, akib?l tucatszám feküdtek páciensek odaát, az ispotály túlsó traktusában. E gondolataimat persze óvakodtam dr. Moran tudomására hozni. 

   Mid?n aztán a kezünket mostuk, dr. Moran a válla fölött így szólott a kedvesn?vérhez.

   – Most menjen, n?vérem és készíttessen teát, egy egész kannával, ha kérhetném. Gondja legyen rá, hogy a saját teaf?-keverékemb?l f?zzék.

   Ismertem jól ezt a keveréket: két rész jázmin teából, három rész – egyenesen  Darjeelingb?l hozatott – indiai fekete teából és öt rész kínai zöld teából állott. Mentorom Mr. Cseng kiköt?béli boltjából hozatta a hozzávalókat, s maga keverte össze az alkotóelemeket. Amikor el?ször megkínált vele – két napig nem jött álom a szememre. Hátrapillantottam, s azt kellett látnom, hogy a kedvesn?vér arca megnyúlt, szeme oly nagyra tágult, hogy attól tartottam kiugranak a szemgolyói. Dr. Moran vélhet?en maga is érezhette, hogy utasítása némi meger?sítést kíván.

   – Jól értette, n?vérem. Felhatalmazom, s?t megkérem, hogy a dolgozószobámba fáradjon, s a szekrényemb?l, az ott található teakeveréket magához vegye. S?t, ha már arra jár, talál ott egy üveg Brandy-t is, kérem, azt szintén hozza magával.

   A brandy szó hallatán a n?vér kevés híján egyensúlyát vesztette. Hirtelen elsápadt, majd a nyaka tövéig elvörösödött.

   – Ugyan már, gyermekem – húzta össze a szemöldökét dr. Moran -, ne legyen csacsi! Ha egy vödör ürülékkel, vagy hányadékkal végig bír menni a folyosókon szégyenérzet és rosszullét nélkül, talán képes lesz ugyanerre egy butélia brandy társaságában is. Nehogy elejtse nekem! Egy vagyont fizettem érte. Az egyik legdrágább és leghatásosabb medicína az, ebben az egész ispotályban.

   A kedvesn?vér sem eleven nem volt, sem holt, amikor elhagyta a kórtermet – gondolom ilyen jelleg? utasításra itt nemigen volt még precedens.

   – Nos, fiatal barátom – fordult hozzám f?nököm, mialatt a kezünket töröltük. – Mi a véleménye a betegünkr?l?

   – Szegénynek alaposan elláthatták a baját – válaszoltam gondolkozás nélkül – nyilván vonakodott leadni az újabb és újabb voksokat.

   – Tehát „többszöri szavazónak” tartja?

   – Egyértelm?en igen. A kicserélt ruházat, az elesett, eszméletvesztéses állapot, a testet ért fizikai behatások, s a feltalálás helyszíne, mind erre engednek következtetni.

   – Értem. S mit szól az anus siralmas állapotához?

   Haboztam véleményemet kinyilvánítani. Zavaromban egyik lábamról a másikra álltam.

    – Ugyan már, kolléga úr, csak bátran! – bíztatott mentorom – Vallja be, hogy megrögzött pederasztának gondolja a pácienst. Így van?

   Nem voltam képes válaszolni. Zavarom n?ttön n?tt.

   – Pedig téved, mindkét dolgot illet?en. Betegünk nem a saját neme iránt vonzódik; ebb?l a szempontból teljesen átlagos heteroszexuális irányultságú, ezt biztosan tudom.

   – De az anusnak ez a borzalmas állapota…

   – Ezt az embert purgálták – az elmúlt hetekben akár naponta több alkalommal is. Talán éppen maga alkalmaz valamely beöntés-félét önmagán; a hipochondria jellegzetes megnyilvánulása ez – páni félelem a kórtól, els?sorban a kolerától. Nyilván hashajtót is szed, félelmem szerint er?s, higany-alapú szert, s mindjárt jelent?s dózisokban. Azonkívül tudni való a személyr?l, hogy ül?munkát végez, e két dolog kombinációja megmagyarázná a begyulladt, s kifordult aranyeret. Ám a többi tünetért a preventív intézkedés gyanánt mesterségesen el?idézett hasmenések láncolata felel?s.

   – Értem. De mivel magyarázza a helyszínt? Kissé er?s volna a puszta véletlennek tulajdonítani, nem találja?

            – Abban föltétlenül egyetértek önnel, hogy a feltalálás helyszíne fokozott fontossággal bír. Azt is hajlandó vagyok belátni, hogy esetleg bántalmazhatták – néhány nappal ezel?tt. Ma azonban semmiképpen sem.

   – De hiszen a mellkasi sérülései egészen frissek, vagy rosszul látom?

   – Nagyon is jól látja, azok egészen új kelet?ek.

    – Akkor nem értem az egészet, be kell ismernem.

   Dr. Moran jóindulatúan nézett rám.

   – Túlságosan besz?kült a gondolkozása. Nézze; adva van egyrészt a mai nap, a választási hercehurcával, az ingyen italokkal, a „Coop”-ok körül lebzsel? komoly tömeggel, valamint azzal a túlontúl jól ismert metódussal, amelyet valamennyien a korrupt állami gépezet legjobban alkalmazható módszerének tartunk. És adott ugyanakkor egy beteg, amely pontosan olyan tünet-együttest mutat föl, amely az el?bbiek ismeretében koránt sem meglep?, s?t, szinte elvárt. Ön pedig – már megbocsásson – örömmel ugrik, hogy a legrövidebb, legegyszer?bb módon összekösse a két dolgot, ok-okozati összefüggést er?ltetve a történésbe.

   – Tévednék talán?

   – Mégpedig alaposan. Betegünk nem fogyasztott alkoholt, ez bizonyos. Kérdés viszont, hogy mikor evett utoljára? Szerény véleményem szerint ez az ember több napja nem vett magához szilárd táplálékot. Vajon miért nem? A válasz talán ott található a kezeit ért sérülésekben. Fölt?nt önnek a csuklók állapota? Ledörzsölt felhám, zúzódások, vérömlenyek. Nem szükséges látnoknak lennünk, hogy kijelentsük: a páciens kezét korábban összekötötték, méghozzá jó er?s kötéllel, s így tartották hosszú id?n át.

   – Te jó ég! – kiáltottam fel önkéntelenül.

   – Bizony, betegünket fogva tartották és éheztették. Hogy kik és mi okból, az ma még ismeretlen el?ttünk. A föltalálás helye sem lehet véletlen. Valakik nyilván szánt szándékkal helyezték ?t éppen oda, s éppen ma este. Talán az volt a b?nös szándékuk, hogy a tömeg végezzen vele.

   – Micsoda? Csak nem lincselésre gondol?

   – Korántsem. Ezzel együtt er?s a gyanúm, hogy betegünk b?ncselekmény áldozata. A testén talált nyomok erre engednek következtetni.

   – Tehát ütlegelték. Ezt aláírja?

   – Napokkal ezel?tt talán ütlegelték, ezt megengedem. Ma azonban semmiképpen sem. Akut sérüléseit a tömeg, Baltimore jó népe okozta a szerencsétlennek.

   – Elképzelni sem tudom, hogyan?

   Dr. Moran valahova a távolba emelte a tekintetét.

          – Megtaposták. Gyakorlatilag kevés híján halálra tiporták. Ezen a nyomorult emberen ma – s meglehet, hogy több alkalommal is – áthullámzott, áthömpölygött a félig, vagy egészen lerészegedett cs?cselék. Gondoljon csak bele: szavazás estéje van a városban, potyaital állrendelkezésre fölfoghatatlan mennyiségben, minek következtében kora délutántól mindenütt illuminált embercsoportok, tömegbe ver?dött részegek valóságos áradata mozog és nyüzsög föl, s alá. Ki a csuda néz ilyenkor a lába alá? Az elkövet?k számoltak mindezzel, s szépen odahelyezték áldozatukat egy „Coop” közelébe (megjegyezném, hogy szerintem egyáltalán nem szavazott), majd elt?ntek abban bízva, hogy az emberáradat majd bevégzi helyettük a gyilkosságot, s így kezük tiszta marad. Emberünk nyilván többször is elveszítette eszméletét, mindenesetre védekezni képtelen volt; hogyan is tehette volna? Több tucat ismeretlen botlott meg benne – vasalt orrú csizmáik nyomát ott találjuk betegünk testén mindenütt – aztán megpróbáltak átlépni fölötte, s ez többé-kevésbé sikerült is nekik, különben a beteg már nem volna életben. Hogy ekkor ütlegelték-e? Aligha. Gondoljon a zúzódások helyére; csak egy vak ember üt, ütlegel, pontosabban csépel hadonászva ennyire összevissza. Nem, barátom, a sérülések túlnyomó része csizmaorrok és csizmasarkak m?ve.

   Megborzongtam a lehet?ségt?l.

   – S a lába? Mire véli azt a borzalmas sérülést?

   – Egyértelm?en harapásnyomok. Az is tény, hogy ilyen mérv? szövetvesztéshez a beteg védekezésre képtelen állapota szükségeltetik. Talán azokban a napokban történt, amíg fogva tartották kikötözve. Ez esetben inkább patkányokra gyanakszom.

   – Magam is úgy láttam, már els?re is, hogy megharaphatta valamilyen állat.

   – Megharaphatta? Úgy látom, ön nem figyelte meg eléggé azt a sérülést. Ezt a szerencsétlent nem egyszer?en megharapdálták, hanem marcangolták azok az állatok – gyakorlatilag elkezdték élve enni ?t.

   E szavak hallatán majdnem elájultam. Szerencsére éppen belépett a kedvesn?vér a teával és egy leped?be csavart holmival; nyilvánvalóan egy üveg brandy-vel.

   – Az osztályos n?vér – szólt ünnepélyes szigorral – fölöttébb nehezményezte, hogy a doktor úr „gonosz teakeverékéb?l” f?zettük a teát betegünknek. A másik dolgot illet?en, pedig egyenesen föl volt háborodva.

   Dr. Moran csüggedten nézett maga elé.

   – Föltétlenül jegyz?könyvbe vesszük a f?n?vér aggályait – mondta, de amint a tollamért nyúltam, leintett egy rejtett mozdulatával.

      E pillanatban halk nyögést, majd nyögdécselést hallottunk a betegágy felöl. Valamennyien odasereglettünk.

   Betegünk magához térni látszott, szemhéja remegett, s az ajkát nyaldosta száraz nyelvével.

   Dr. Moran rendkívül óvatosan megpróbálkozott egy korty tea megitatásával. Betegünk jól fogadta az italt, s egy pillanatra kinyitotta, majd rögvest újra lehunyta szemét.

   – Térjen magához, uram! – szólította ?t f?nököm – Ön biztonságban van, nyugodtan kinyithatja a szemét.

   A beteg motyogott valamit válaszul, s mintha a „nyelv” szót véltem volna kihallani egy csomó zagyvaság közül.

   – Nyelv? – élénkült föl dr. Moran szintén – önök is hallották a nyelv szót? – kérdezte izgatottan.

   Betegünk most több mély lélegzetet vett, s miután sikerrel ivott még a teából, nagyot sóhajtott. Ezt követ?en, még csukott szemmel, ám viszonylag jól érthet?en, állapotához képest meglep?en tiszta artikulációval a következ?ket mondta:

   – Nincs nyelv, mely szavakba önthetné ezt az áradatot, e hömpölygést, lengést és himbálózást itt körülöttem, mid?n fölöttünk a halál alarmja harsan.