Az asszony jó két óra elteltével került elő a fürdőszobából. Ideges volt, mert hosszú évek óta most először fordult vele elő, hogy férje — Mikor vagy már kész! Ez nem igaz, hogy órákig kell rád várni! Siess már, mert elkésünk! — monológjai elmaradtak. Odabent arra gondolt, szinte bebeszélte magának, miközben arcát púderezte, hogy élete értelmének biztos, hogy van valakije, és vele cseveg telefonon, míg ő szépítkezik. Legnagyobb meglepetésére a férfi a gardróbszekrény előtt, fehér ingben, egy szál alsógatyában, a fotelban ücsörgött.
— Te még nem vagy kész? — nézett rá csodálkozva. — Igyekezz, mert elkésünk!
— Nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék — dörmögte a férfi az orra alatt.
— Mi van? — hökkent meg az asszony.
— Mondom, nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék — ismételte az ember, és unott arccal egy újságot lapozgatott.
— Te teljesen meg vagy zavarodva? — kérdezte a nő, és a szekrényhez lépett. — Itt szórakozol, amikor anyuék várnak. Vedd fel a szürkét — dobta ágyra az öltönyt.
— Hogy venném már fel a szürkét — mondta a férfi —, amikor a Kótainak pont ilyen van!
— De ma nem találkozunk a Kótaival!
— És ha mégis? — nézett az ember ártatlan arccal. — Mondjuk, jön velünk szemben az utcán.
— Nem jöhet velünk szemben az utcán, mert kocsival megyünk! — mondta az asszony. — De rendben van fiacskám, legyen neked igazad! Lehet, hogy mégis szembe jön velünk, mondjuk, egy másik autóval, amiben nyaktól felfelé látszik! Úgyhogy, vedd fel a sötétkéket!
— Hogy venném már fel a sötétkéket! — fortyant fel az ember. — Amikor tisztára úgy néz ki, mint a szürke!
Az asszony idegesen túrt bele órákig készült frizurájába. — Hogy nézne már úgy ki, mint a szürke, amikor ez kék, az meg szürke!
— Nem látod te szerencsétlen — magyarázta a férfi —, hogy a reverje pont ugyanolyan! És a gombolása is olyan, meg a zsebe is olyan! Te ostoba! — tette még hozzá idegesen.
— Akkor…, akkor…, vedd fel a zöldet! Olyan biztos, hogy nincs a Kótainak! — üvöltötte az asszony.
— De van! Sőt! Még a Mohosnak is van!
— Ki az a Mohos? — hökkent meg az asszony, mert ilyen nevű kollégáról még életében nem hallott.
— Mit tudom én — vonta meg vállát a férfi, és töltött magának egy pohár konyakot.
— Akkor honnan tudod, hogy van neki?
— A Kótai mondta — felelte az ember. — Azt mondta, együtt vették a Mohossal.
— Te tiszta hülye vagy! Tudod mit…, — csuklott el a nő hangja — vedd fel a barnát!
— Hahahaha! — röhögött artikulátlan hangon a férj. — A barnát! Meg vagy te húzatva! Hogy mennék már tíz éves öltönyben! Egyébként is, elavult a szabása.
Az asszony remegő kézzel italt töltött magának. Megpróbált megnyugodni. — Most pont ez a divat — jelentette ki határozottan. — Különben is, a múltkor azt mondtad, ez a legkényelmesebb.
— És nadrág van hozzá — sóhajtott az ember.
— Hát mi lenne hozzá te féleszű! — sikkantott fel a nő, és azt hitte, menten infarktust kap. — Szoknya?
— Miért? A skótok is szoknyában járnak.
— De te nem vagy skót! Te hülye vagy! Te…, te egy balf…! — elharapta a mondat végét. — Ne idegesíts már, hanem öltözz! — hadarta néhány másodperc szünet után.
— Hát miért nem érted meg — kulcsolta össze kezeit a férj —, hogy nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék!
— Nekem sincs, vedd tudomásul — kiabálta az asszony, és elsírta magát.
— De te holnap mész, és veszel magadnak, azt mondtad!
— Nem veszek! — rikácsolta a nő. — Semmit sem veszek, de öltözz már, a kutya úr Istenit! Öltözz már, mert elkésünk!
— Mit mondtál szívem? — kérdezte a férfi, és átölelte zokogó feleségét.
— Hogy öltözz már — hüppögte az asszony.
— Előtte mit mondtál? — kérdezte az ember, és megsimogatta a nő arcát.
— Hogy semmit sem veszek, csak öltözz már!
— Hát miért nem ezzel kezdted kedvesem! — vált szeretetteljessé a férfi hangja. — Öt perc, és mehetünk.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.13. @ 11:00 :: S. Szabó István
