1
Sok mindenről írhatnék. Írhatnék például arról, hogy’ szöktem el a 70-es évek Magyarországáról egy szép, verőfényes, májusi napon, és tűntem fel Marseilleben, a Francia Idegenlégió toborzóirodájában.
Írhatnék a légiósok kőkemény korzikai kiképzéséről, majd a Szenegálban leszolgált, embert próbáló négy évről. Untathatnám a kedves olvasót a különböző törzsi villongások leveréséről, az idegenlégiósok kegyetlenkedéseiről, amikor nem csupán vendégünk, hanem útitársunk is volt a halál. Vagy írhatnék arról, amikor az ember menetel a Szahara poklában, és reménytelennek, elérhetetlennek látja még a holnap reggelt is.
Aztán írhatnék a szökésről, mikor ötödmagammal nekivágva Afrikának — sarkunkban egy szakasz, állig felfegyverzett légionáriussal —, menekültünk egy kevésbé veszélyes világ felé.
Mesélhetnék arról a kalandos útról is, amikor a libériai zászló alatt hajózó tehergőzös potyautasaként egyedül értem New Yorkba, mert társaim még Afrikában elhaláloztak a beduinok golyózáporának, kardcsapásainak következtében.
Tehát, kedves Olvasó!
Mindezekről a kalandokról kanyaríthatnék egy izgalmas írást, de minek? Mentségemre legyen mondva, hogy az Idegenlégióról már annyi, de annyi könyv, elbeszélés, hangjáték és film jelent meg, hogy úgy érzem, nem tudnék már újat, és legfőképpen érdekeset mesélni.
Vagy írhatnék az USA-ban eltöltött első éveimről, amikor szinte mindennel foglalkoztam, amivel egy idegenbeszakadt, nyugalmát kereső ember csak foglalkozhat. Voltam porszívóügynök, autómosó, pincér, pékinas, taxis és még tudja a jó fene, hogy mi minden!
Erről is mesélhetnék, de erről meg minek?
Ez meg annyira unalmas lenne, kedves Olvasó, hogy mérgedben a sarokba vágnád ezt a könyvet, és azt kérdeznéd magadtól: “Ki ez a barom, aki ennyi ökörséget összehord, ráadásul azt hiszi magáról, hogy érdekes!” Úgyhogy, erről meg felesleges írnom.
Éltem az egyszerű, kint élő idegenek, szürke egyhangúságát. Reggel felkeltem, dolgoztam, hétvégeken kirándultam, esténként tévéztem.
Aztán sok év kitartó munkája után megkaptam az amerikai állampolgárságot és óriási szerencsémnek köszönhetően, bekerültem az állami gépezetbe.
Aztán 1989 őszén rájöttem, hogy ez a pokoli szerencse, nem is olyan nagy szerencse sőt! Akkor, azon a borús hétköznapon történt valami, valami, ami teljesen megváltoztatta nyugodtnak tűnő létemet. Mire rájöttem, hogy milyen ördögi terv főszereplője lettem, addigra már nyakig benne voltam addigi életem legveszélyesebb és legkegyetlenebb kalandjában.
Most ezt szeretném Önöknek, Nektek elmesélni.
Lassan, gondosan nyomom el cigarettámat az asztalba vésett hamutartóban. Hosszan szöszmötölök vele, mintha attól tartanék, tüzet okozhatok. Felállok, az ablakhoz sétálok. Könnyen mozgok, nincs rajtam bilincs. Még nincs! Az ablak magasan van, szinte a plafon alatt. Nézem a feketére festett rácsokat. Azon túl csak az eget látom, a csillagokat. Este van. De az is lehet, már éjszaka. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, mennyi van még hátra, hajnalig.
Ismét cigarettára gyújtok, mélyen leszívom a füstöt. Fülelek, hallani szeretném a város zaját. Odakint csend van, valahol messze egy kuvik sikongat.
A halálmadár!
Legalábbis otthon, Magyarországon, így hívtuk.
Cellám ajtajához lépek, megkocogtatom. Odakintről neszezést hallok, nyílik a kisablak. George szól be a résen.
— Mi van Steve? — kérdezi rekedtes, borvirágos hangján.
Ő az egyik őrzőm. A másikat Danielnek hívják, és utál kártyázni. George alacsony, sebhelyes arcú, tömzsi fickó. Az egyenruha majd szétpattan rajta. Két kölke van, Tim és Brett, akikkel minden harmadik hétvégén találkozik. Szar az élete, mesélte egyszer, mert Sarah a felesége otthagyta őt Charley miatt, aki az utcájukban hentes. George azóta nem eszik húst, és alapjában véve utálja a nőket. Szerintem a nők is őt — gondolom én —, már ahogy kinéz szerencsétlen.
— Mennyi az időm? — kérdezem.
— Már nem sok — feleli.
Csendben vagyok, ízlelgetem szavait. — Már nem sok.
— Sajnos — teszi még hozzá.
— Mégis mennyi? — feszegetem tovább.
Megköszörüli a torkát, halkan mondja, súgva, mintha valami nagy titkot osztana meg velem. — Még négy óra. Legjobb esetben négy és fél. Kérsz valamit?
— A vacsorámat.
— Jó, megnézem, mit tehetek — ezzel becsukja az ablakot, ismét magamra maradok.
Sétálok a háromszor három méteren.
Mennyi ideje vagyok itt? Két hónapja, három, esetleg négy? Tudja a franc! Igaz, olyat is hallottam, hogy valaki húsz évig rohadt ezen a helyen, és csak aztán hajtották rajta végre. Azért az kemény! Húsz évig itt senyvedni, hogy aztán kinyírjanak! Akkor inkább most, azonnal!
Ismét meggyújtok egy cigit, leülök, felállok, ismét leülök.
Odakintről lépteket hallok. Ez George, megismerem a járását. Matat az ajtó zárjával, beadja a vacsorámat. Az utolsót.
Gesztenyés pulyka, burgonya krokett, desszert, kávé, üdítő. Sört nem adnak. Irigy disznók! Azt hiszik jobb, ha az ember tiszta fejjel dugja nyakát abba a kibaszott kötélbe.
Ráérősen falatozom, hisz van még négy órám! Négy órám! Négy kurva órám! Négy óra alatt egyszer apámmal felutaztunk Pestre, Amál nénémhez. Persze vonattal. Emlékszem, tök részeg volt a kalauz, még a jegyeket sem kérte.
A pulyka ízletes, ropogós. Igaz — emlékszem vissza kis srác koromra —, anyám, a városi nőegylet elnöke — aki szigorú volt velem is, meg nővéremmel is —, fantasztikus pulykát varázsolt az asztalra minden karácsonyeste.
Milyen érdekes! A karácsonyokra mindig szívesen emlékszem. Mindenki szereti a másikat, béke van, egy nagy szeretet az egész világ. Odakint esik a hó, a jó melegben körbeüljük a fenyőfát, és karácsonyi dalokat éneklünk. Apám szerint ez a legszebb ünnep mind között.
Szedek egy kis burgonyát, halkan felnevetek.
A francokat! A karácsony pont olyan nap, mint a többi! Illetve, az egy nagy színházi világnap. Szenteste napja az a nap, amikor imádjuk egymást. Előtte meg utána 364 napig folyik a háború. Mennyivel szebb lenne egy nap háború — ha már a sok ócska bunkó harcolni akar —, és 364 nap szeretet. Szép elképzelés. Az vele a baj, hogy a világ legveszedelmesebb és egyben leghülyébb állatfaja az ember, ezt nem tudja elfogadni. De az is lehet, hogy nem akarja.
Ezen általában jól elvitáztunk faterommal.
Felemelem poharamat, anyámékra gondolok.
Hány éve is már, hogy nem találkoztunk? Húsz, huszonöt? Telefon soha, levelek is csak ritkán, hébe—hóba. Otthon a komcsik nem szeretik, ha a hírek nyugatról jönnek. Pláne innen, Amerikából. Amerika az ellenség. Most már nekem is, pedig én nem vagyok komcsi. Persze ez már a magánügyem. Mint minden, ami eddig történt velem. Ahogy a nagy író mondaná: az életem egy kész regény. Egy ócska ponyvaregény.
És ez a regény hajnalban véget ér. Hogy szakadjon rájuk az ég!
Befejezem vacsorámat, eltolom magam elöl a tányért.
Kávét töltök. Sokat, nehogy elaludjak. Még csak az kéne! Felakasztanak, én meg alszom.
Cukor nélkül iszom, de hosszasan kavargatom.
Hét—nyolc évet dolgoztam az állami apparátusban. Ezt így mondják hivatalosan. Köztünk legyen szólva, egyszerű, mezei FBI ügynök voltam.
Hogy jó voltam-e?
Tudja a franc! Lehet. A feladatomat mindig a legjobb tudásom szerint láttam el. Erre megesküszöm.
Azonban a legutolsó megbízatásom teljes kudarccal végződött.
Hetek óta figyeltünk egy külföldiekből álló, titkos társaságot. A főnökeim valamilyen fülest kaptak, miszerint a fickók államellenes tevékenységet folytatnak. Öten dolgoztunk az ügyön, a legnagyobb titoktartás közepette. Éjszakákat kuporogtunk a kocsikban, így figyelve meg őket. Lehallgattuk telefonjaikat, kibontottuk, elolvastuk, és visszaragasztottuk leveleiket. Azonban semmi nyomát nem találtuk annak, hogy ezek szervezkednének valamit. Viszont a főnökség türelmetlen volt, eredményeket akartak. Egyszerűen nem tudom, és a mai napig nem értem, ezek az emberek kinek, és miért voltak az útjában.
Rajtam volt a megfigyelés sora. Jimmy a társam lelépett, egyedül ültem a kocsiban. Csöngött a mobilom. A főnököm volt az.
Nem köszönt, nem udvariaskodott.
— Tízes kód! — recsegte bele a fülembe, és bontotta a vonalat.
A tízes kód mifelénk a likvidálás terrorista módját jelenti. Magyarul, úgy kell meghalnia az illetőnek, illetőknek, mintha terroristatámadás érte volna őket.
Ez egy utálatos dolog, mert csak egy valami jöhet számításba, a robbanószerkezet.
Értek egy kicsit a plasztikhoz, meg az időzítéshez. Hazahajtottam, a garázsban raktam össze a játékszert. Ez teljesen szabálytalan volt, de nem volt sem időm, sem kedvem bemenni az ötven mérföldre lévő központba. Estére terveztem az akció végrehajtását. Erre két okom volt. Az egyik, sötétben könnyebben eltűnhetek, a másik, ne legyen más áldozat.
Beálltam egy mellékutcába. A hátsó ajtón surrantam be a bérelt házba. Ott lakott az állítólagos főkolompos. Éjszakánként itt szoktak találkozni. Általában kártyáznak, néha isznak. Aztán isznak és kártyáznak. Szervezkedésnek eddig sok nyomát nem láttuk. Mindegy. A parancs, az parancs, amit végre kell hajtani. A plasztikot elhelyeztem a frizsider alatt, az időzítést két órával későbbre állítottam, és mint aki jól végezte a dolgát, elhajtottam. Beültem vacsorázni a Ragencybe. A kajához megittam egy üveg bort. Lezártuk az ügyet, úgy éreztem, megérdemlem a lazítást.
Reggel vadul dörömböltek az ajtómon. Amikor álmosan kinyitottam, egy csomó öltönyös, napszemüveges — kurva vagány fickó vagyok — alak lepte el a házamat. Ők voltak a CIA és kibaszott idegesek voltak.
Letepertek, szó nélkül megbilincseltek, felforgatták a lakást, majd bevágtak egy fekete autóba és magukkal vittek. Ezek a parasztok mindig fekete kocsikkal járnak. Fekete öltönyben, fekete napszemüvegben, fekete aggyal.
Mint odabent kiderült, egy kicsit rosszul sült el a dolog. De csak egy kicsit. Távozásom után a CIA megszállta a bérelt kéglit, mivel már ők is érdeklődtek illusztris lakói után.
Köztünk legyen szólva, aznap mindenki járt abban a rohadt házban. Az FBI, a CIA, a postás, az Üdvhadsereg sőt, még a tejesember is! Neki speciel a sapkáját vitte le a detonáció. Csupán a megfigyelt személyek maradtak távol, valami megmagyarázhatatlan ok miatt. De az is lehet, fülest kaptak valakitől.
A plasztik akkor robbant, amikor a Cég egyik vezető embere, Thomas Calldwel ezredes kivett a hűtőből egy sört. Szerénytelenség nélkül állíthatom, kiválóan sikerült a tízes kód. Az ezredesből csak a szaros gatyája maradt, az apró kis elefánt mintákkal.
Persze hiába védekeztem, hiába mondtam, hogy parancsot teljesítettem. A főnököm még a csillagos eget is letagadta az égből. Kerek-perec kijelentette, hogy ő, mint az FBI egyik vezetője, semminemű tízes kódra utasító parancsot nem adott nekem. Sőt, fingja sincs, miről van szó. Szimpla megfigyelés volt a feladatom, semmi több. Szerinte egyszerűen túl lőttem a célon.
Egyszerűen túllőttem! Világos, nem?
Persze a Cég az én segítségemmel likvidálta egyik homokos ezredesét, és két túlbuzgó beosztottját. A sebesültekről nem is beszélve.
Itt jegyzem meg, még meglehetősen sok plasztikra lesz szükség, ha az összes buzitól meg akarnak szabadulni.
Aztán a tárgyaláson rendesen kicsesztek velem.
Kirendelt védőm azzal kezdte védőbeszédét, hogy ő ilyen elvetemült embert, mint én vagyok, még életében nem védett, és cseppet sem csodálkozna, hogyha a tisztelt bíróság halálra ítélne. Később megemberelte magát, és ki akart egyezni életfogytig tartó kényszermunkában. Mivel olyan parádésan kezdte az egészet, a tisztelt bíróságot képviselő dagadt bíró szemrebbenés nélkül ítélt halálra.
A mai napig nem tudom, hogy azok az emberek valóban államellenes tevékenységet folytattak-e. Vagy csak a kislány szerepét játszó ezredesből lett a vezérkarnak elege. Ez volt a legelegánsabb, legolcsóbb megoldás. Így nem kell neki végkielégítést fizetni. Katonai pompával elásták és kész.
Valószínű, az igazságot már sohasem fogom megtudni.
Kiszáradt a torkom, iszom egy pohár üdítőt. Megint rágyújtok, orromon keresztül fújom ki a füstöt.
Kegyelmi kérvényemet minden lehetséges fórumon elutasították. Tegnap este jött a hír, az ítéletet hajnalban végrehajtják.
Lezártam már magamban mindent. Leveleimet megírtam, gondolataimat elrendeztem.
Most nem félek. Volt idő, amikor fostam, rettentőn be voltam szarva, de most nem! Azért sem!
Elfogyott a kávé, elégett az utolsó cigaretta. Az asztalon vacsora maradványok, üres poharak, elnyomott csikkek.
Előrehozott, karácsonyi vacsora.
A rácson túl hajnalodik. A felkelő nap vékony rést üt a sötét, éjszakai égbolton.
Az ablakhoz sétálok, nézem a napfelkeltét.
Meghallom a lépéseket!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
