3
Beszállunk a felvonóba, elindulunk felfelé. Félhomály van, csak egy kedélybeteg izzó vibrál a fülke tetején. Recseg-ropog az egész szerkezet. Ritkán használják. Akik innen feljönnek azok teherlifttel, ládában közlekednek.
Ezek a fiúk sem arról híresek, hogy végig dumálják az utat. Hallgatnak, mint a sült hal, úgyhogy én sem pofázom sokat.
Döcögünk.
Na majd most, jó alaposan megtöröm a csendet. Gondolom én!
— Na, mit szóltok, milyen szép napos időnk van? El kell ám ilyenkor a napszemüveg! — mondom az alacsonyabbnak a félhomályban.
Nem szól, érdeklődve bámulja a kapcsolótáblát.
— Hova lesz a séta fiúk? — kérdezem a másikat.
Csend van, úgy látom, nem rám tartozik, hogy hova megyek.
Felérünk a hatodikra. Ha feljebb mennénk, akkor le tudnám őket lökni a tetőről, és kéményseprőnek álcázva magam elmenekülnék.
Kiszállunk. A sorrend a régi. Előttem napszemüveges, aztán jómagam, majd még egy napszemüveges.
Szemüveg egy rámutat az egyik ajtóra.
— Befelé! — recsegi.
Úristen, ez nem néma!
— Ti nem jöttök? — kérdezem vigyorogva, mert most már tuti, hogy megúsztam.
Úgy látszik, ezek egész napra kidumálták magukat. Kussban vannak, a zakók hónaljnál dudorodnak. De ahogy elnézem ezt a két bamba jószágot, az is lehet, hogy a vállfát felejtették benne.
Ezt már sosem fogom megtudni, mert kopogás nélkül átlépem a küszöböt, és becsukom az ajtót magam mögött.
Modern irodában találom magam. Nem kicsi, nem is nagy, de legalább barátságtalan. A falon az elnök képe. Úgy mosolyog, mint aki sikeresen túlélt egy székrekedést. A függönyök behúzva, a bárszekrény félig nyitva. Az íróasztalon a fontos emberek szokásos rendetlensége. Iratok, mappák, tollak, szivardoboz, családi fotók, csikkel teli hamutartó, üres kávéscsésze, olvasólámpa. A fogason kabát, kalap, a sarokban esernyő.
A szék az ablak felé fordítva. Csak a támláját látom, fogalmam sincs, ki ül benne, bár van róla elképzelésem.
— Üljön le!
Megteszem, amit kér, illetve utasít. Ismerős a hang, parancsoláshoz szokott.
Aztán hosszú ideig egy árva szót sem szól.
Ülök, nézem a támlát. Szép támla. Egyszer a nagyfaternak volt ilyen szép támlája. De az szélesebb volt, és barna. Ez fekete… de azért szép. Nem hittem volna, hogy látok még olyan szép támlát valahol. És íme itt van! Szinte karnyújtásnyira. Hát nem csodálatos?
Rá kellene gyújtanom, de ez a paraszt nem valami vendégszerető, eddig semmivel sem kínált.
Nézelődöm. Lehet, hogy elaludt, nem akarom zavarni. Korán van.
Megszólal a támla.
— Milyen érzés élni?
Mellbe vág a kérdés. Lehet, hogy ez a hülye még nem próbálta? Igyekszem neki őszintén, a kérdés nagyságára való tekintettel felelni.
— Jó!
Megint hosszú, néma csönd. Kurva jól elbeszélgetünk. Ha ezt tudom, inkább maradok a pincében. Már rég túl lennék az egészen, ez a majom meg szóval tarthatná a napellenzős beosztottjait.
Már majdnem elalszom, mikor a szék felém fordul. Jól sejtettem. Az FBI főnöke, Samuel Parcival előtt ülök. Savószínű szemeivel hosszasan vizsgálgat, közben karvajszerű ujjaival dobol a szék karfáján. Régen látott, de férfiasan bevallom, nekem nem hiányzott túlságosan. Mindig is utáltam ezt a felfuvalkodott, seggig érő homlokú, sárgafogú, dagadt majmot.
— Éhes? — kérdezi.
— Inkább innék valamit.
— Whisky?
— Az.
Hú, mennyit dumáltunk! Ki is merültünk mind a ketten. Feláll, odabiceg a bárszekrényhez, italt tölt. Míg csörömpöl az üveggel, azon gondolkozom, az FBI főnökének mi a szar köze van a CIA—hoz? Köztudott, a két cég enyhén szólva tojik egymásra.
— Jeget?
— Ühüm — bólintok.
Visszasántít, kezembe nyomja az italt, belekortyolok. Az asztalról elveszek egy cigit, meggyújtom. Élvezettel szívom le a füstöt.
— Nyugodtan gyújtson rá! — int hanyagul a kezével. Mielőtt leülne, kibújik zakójából, és a szék karfájára hajítja. Gondolom, nem verekedni akar. Jól sejtettem. Izzad, mint a ló, hatalmas foltok borítják majdnem fehér ingét.
Pöfékelek, kíváncsian várom a mesét. Pokolian érdekel, miért maradt a hóhér ma hajnalban munka nélkül.
— Kap egy feladatot! — mondja, és kiissza a poharát.
Nézek rá, várom, hogy folytassa.
— Ott az a táska! — bök a fal felé. — Pénz van benne. Félmillió dollár, és egy bankkártya. A félmillió a költségeire. Ha elvégzi a munkát, kap még ötmilliót. A bankkártyával férhet majd hozzá. Meg kell ölnie valakit. Ha innen kimegy, a parkolóban megtalálja a kocsiját. Egy fekete Ford Mustang-ot keressen.
Megint a szekrényhez sántikál, italt tölt, most csak magának. Irigy disznó!
Az egyik fiókból iratokat vesz elő, az asztalra dobja őket.
— Itt a jogosítványa, útlevele, egyéb papírjai. A neve mostantól Elmer Jacobson, dán üzletember. Beszél dánul?
— Nem.
— Le van szarva! Oldja meg! Valaki azt mondta, hogy beszél!
— Tévedtek!
— Nem szoktunk — feleli.
— Majd megszokják — biztatom flegmán.
Pimaszságomat elengedi a füle mellett, a fiókjából elővesz egy fél tábla csokit, és a fejébe tömi.
— A munkára két hete van! Egy nappal se több. Kérdés?
— Ki a páciens? — kérdezem, pedig van róla sejtelmem, mert ez nagyon sok lóvé. Manapság sokkal kevesebbért szoktak bérgyilkolni.
Rágyújt, füstöl, mint a krematórium, félrehúzza a függönyt és kibámul az ablakon. Hatásszünetet tart, mint egy vén ripacs a Broadwayn.
Szótagolva mondja, mintha hülye lennék.
— Az el-nök.
Valami ilyesmire számítottam, de azért úgy teszek, mintha meglepődnék.
— Az Amerikai Egyesült Államok elnöke? — kérdezem.
— Nem. Az orosz elnök.
Na most lepődök meg, de nagyon! Ez teljesen begolyózott! Gondolatok cikáznak a fejemben, lelki szemeim előtt már száz halált halok! Nincs ember, aki ezt megúszná!
— Abból világháború lesz! — hebegem.
— Nem lesz! Ez a KGB kérése — mondja felém fordulva, mosolyogva.
Élvezi a paraszt, hogy ver a víz.
De fenemód jókedved van te disznó — gondolom —, most jól behúztál a csőbe! Örülsz neki mi, te tahó?!
De neki csak annyit mondok: — Akkor nyírják ki ők!
— Nincs rá emberük — feleli ásítva.
Marhára unhatja, hiszen nem az ő répájával verik majd a csalánt.
— Adunk kölcsön! Na milyen ötlet? — vigyorgok kényszeredetten.
— Épp azt tesszük! — mondja olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, „Húzz már innen kisöreg, befejeztem!”
— Nem akarok akadékoskodni, de ki tud erről? — feszegetem, és közben arra gondolok, le kéne lőni ezt a szemétládát.
— Maga meg én!
— A CIA?
— Nem.
— KGB?
— Ők igen — mondja ásítva. — Legalábbis egy részük. De nem tudják, hogy maga lesz az.
— Akkor összegezve a dolgokat: Fogom magam, és kinyírom az orosz elnököt. Ezek után a CIA és a KGB nagyobbik fele hivatalból üldözni fog, amíg élek. Az FBI és a KGB kisebbik része pedig megvéd.
— Téved! Mert az FBI és a KGB is üldözni fogja, amíg él, mert ez a magányos gyilkos elmélet — nyugtat meg mosolyogva.
Hát ez gyönyörű!
— És, ha az elnöknek ne adj Isten, zsidó volt valamelyik nagyanyja, akkor a MOSZAD is rám fog pályázni. Így van?
— Lehet.
— Kérdezhetek még valamit?
— Persze — bíztat nyájas képpel, és látványosan az órájára tekint.
— Bent van még a hóhér? Visszamennék.
— Menjen nyugodtan. Szemrebbenés nélkül felkötik — feleli olyan hangsúllyal, mint aki tudja, megnyerte ezt a játszmát.
Látja rajtam veszettül gondolkozom, mit tegyek. Bár, ahogy így elnézem, sok választásom nincs.
— Nincs több időm magára! A feladatot úgy látom, megértette. Az orosz holnapután érkezik, onnan ketyeg a két hét. Távozhat! — válik parancsolóvá a hangja, és ismét csak a szék támláját látom.
Felhajtom maradék whiskymet, kezembe kapom a táskát, zsebre vágom az asztalon heverő irataimat, és köszönés nélkül indulok kifelé.
— Várjon! — szól utánam. — Milyen fegyvert választ?
— Atombombát, hogy a franc enné meg! Rádobom, és elszaladok!
Paprikás hangulatban vágom be az ajtót magam mögött. — Rohadj meg te tahó! — mérgelődöm magyarul, és észreveszem, hogy az ajtó előtt posztoló két fickó szája sarkában mosoly bujkál.
Szemüket persze nem látom, mert az a bunkó napszemüveg eltakarja.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
