7.
Első nap.
Hajnalban karórám csipogására ébredek. Letusolok, összepakolom cuccomat. Az is elképzelhető, hogy rajtam kívül álló okok miatt a tervezettnél korábban kell innen eltűnnöm. Ráérősen felöltözöm. Öltönyömben, fehér ingemben, sötét nyakkendőmben úgy festek, mint egy biztosítási ügynök. Amikor felrakom az orromra a fekete napszemüveget, akkor már egy szuper tökös krapekra hasonlítok. A szupertitkos ügyosztály szupertitkos szupercsávói közül. ők azok, akik sosem alszanak, sosem esznek, sosem isznak, és ami a legfontosabb, ha lövöldözésre kerül a sor, akkor az egyszer töltött hatlövetű stukkerukkal végig harcolják az egész két órás filmalkotást. A legvégén természetesen megmentik egész Amerikát, esetleg a földgolyót.
Egyszóval bitang jól nézek ki. Elindulok lefelé a lépcsőn, fütyörészve, zsebre vágott kezekkel, jókedvően. A kissé kopottas vörös szőnyegen fürgén szaladnak lábaim, és az egyik kanyarban esem egy akkorát, amilyet a szupercsávók nem annyira szoktak. Két kevésbé titkos londiner felsegít, és az étterembe támogat. Könyököm sajog, nyakkendőm félrecsúszott, cipőm orrát levertem.
Ennyit a jó, és magabiztos megjelenésről.
Alaposan bereggelizem, közben olvasom az újságot. Tele van az orosszal. Kacsázó járásával érkezik vonatfüttynyi hosszú, kedvenc pincérem.
— Jó reggelt, uram, a kávéja, uram, jól néz ki ma reggel, uram, én is jól vagyok, uram! — hadarja egy szuszra.
— Köszönöm Jimmy!
— Johnny, ha szabadna, uram! Jimmy a testvérem, és tegnap este dolgozott.
Aha, szóval ez a másik! Milyen öröme lehet annak az anyának, akinek ilyen remek fia vannak!
— Rég láttam, uram! Nyaralni volt?
Mégsem lehet olyan nagy öröme a mamának, mert ez is hülye.
— Majd a bátyja elmeséli Jonny! Őt már beavattam.
— Az öcsém, uram. De a nővérünk is itt dolgozik. Még nem ismeri őt uram? Tisztára úgy néz ki, mint mi — mondja büszkén, majd hozzáteszi: — Egészségére uram.
Aha, szóval hárman vannak! Gondolom, ők a szálloda ingyenreklámjai. Szegény lányt már látom is lelki szemeim előtt. Irtózatosan magas, görbelábú, vörös és bajuszos. Na és a drága mama! Ha ő is a gyerekeire hasonlít, akkor az apjuk vagy vak volt, vagy fegyverrel kényszeríttették bele ebbe a házasságba.
Eközben a másik asztalnál drámai események zajlanak.
Mama kedvence, az ötéves Luigika, nem hajlandó megkóstolni a csirkesalátát, aminek eléggé bizarr kinézete van. Olyan, mintha a csirkeólba bevágtak volna egy kézigránátot, majd gyorsan tányérra szedték volna a szétrepült maradványokat.
— Luigi! Ha nem kóstolod meg a salátát, akkor szólok a Jézuskának, hogy ne hozzon neked ajándékot! — fenyegetőzik a kikent-kifent anyuka.
— Én meg szólok az apunak, hogy a Sam bácsi egész éjjel kefélte a cicuskát, a te szobádban! — sírja el magát a gyerek.
— Miről beszélsz? — ijed meg az anyja.
— Hallottam, mikor mondtad neki, hogy Sami, keféld meg a cicuskámat, mert már nagyon hiányolja!
A nő ijedten néz körül, hogy ki hallotta meg a kócos macska kálváriáját. Minden vendég a tányérja fölé hajol, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna.
— Jól van kicsikém, ne egyél! Nem is olyan finom ez a saláta! — simogatja meg a gyerek fejét.
— És kapok ajándékot? — kérdezi a csöppség.
— Persze, Luigi, kapsz! De a cicuskáról ne beszélj apunak, tudod, hogy nem szereti a macskákat.
Végszóra, egy lompos, ápolatlan skodri mászik elő az asztal mellé helyezett fonott kosárból.
A gyerek lepattan a székről, ölbe veszi a dögöt.
— Evelyn! Szia, Evelyn! Jól megkefélt a Sami bácsi?
A kölök boldog, az anyja vörösödik, a macskának meg fogalma sincs, miről van szó.
Mellesleg több vendég köhögve fuldokol.
Ekkor ül le a középkorú, festett barna hajú, csinos nő az asztalomhoz. Nem köszön, nem kér engedélyt, csak lehuppan a velem szemközti székre, és egyből belevág a mondandójába.
— Figyeljen! A Karaokee Blue melletti fegyverboltban egy óra múlva várják. Keresse Ervint! ő mindent tud!
Még jó, hogy Ervin mindent tud. Bezzeg én! De mielőtt megszólalhatnék, hadar tovább.
— Kettőkor száll le a gép! Ma este a Fehér Házban fogadás lesz az üzleti élet reprezentánsainak! Maga is ott lesz, itt a meghívója.
A poharam mellé csúsztat egy borítékot, feláll, és ahogy jött, köszönés nélkül távozik. Mielőtt utána indulhatnék, eltűnik a forgóajtó mögötti forgalomban.
Iszom még egy kávét, mivel változott a programom, nem kell kimennem a reptérre. Örömmel tölt el, hogy tudják, hol vagyok, és hogy nézek ki. Ez olyan, mint a leghülyébb Bond film. Ül a főhős a padon — titokban, fejét újság mögé dugva —, és aki arra jár, az odaköszön neki: — Szia, 007-es. — Mindenki ismeri, mindenki ráköszön, mégis megcsinálja a rábízott feladatot.
Kurvára érdekel, ki az, aki szemmel tartő Ki az, aki tudja, merre járok, hol lakom, mik a terveim? Ki keveri a lapokat? A CIA? Az FBI? Vagy valaki más?
Fizetek, kocsiba ülök, és elindulok a Karaokee felé.
Nem jutok túlságosan messzire. A saroktól áll a kocsisor. Rendőr engedi át a forgalmat. Amikor mellé érek, letekerem az ablakot.
— Mi történt, őrmester úr? Baleset? — kérdezem.
— Elütöttek egy nőt! Azonnal meghalt — feleli, és int, hogy haladjak tovább.
Nem kell megnéznem, hogy ki az a nő. Szerencsétlen, semmiről sem tudott, mégis meghalt! Ha most humoromnál lennék, azt mondanám, ha nem állok szóba saját magammal, akkor talán örökké élni fogok.
Bárhogy is van, a megbízom, vagy az őrangyalom igen hamar elvágja a hozzám főződő fonalat. Kire vigyáz ezzel? Rám? Netán magára? Tudja a franc!
Rövid keresgélés után, megtalálom a fegyverboltot. Jó húsz percig várakozom, lesem a bejáratot és a környékét.
Első a biztonság.
Az üzletben egy alacsony, vékony pali tartózkodik. Amikor belépek, zavartan teszi le a könyvet, amit eddig olvasott.
— Parancsoljon mister! Mivel szolgálhatok?
— Jó napot fiatalember! Ervint keresem! — mondom neki, ugrásra készen, nehogy valamiféle csapdába csaljanak.
Kíváncsian végigmér, majd a bejárathoz megy, megfordítja a „nyitva” táblát, kulcsra zárja az ajtót. Aztán int, hogy kövessem. Egészen hátra megyünk, a hátsó raktárba. Kezembe nyom egy rövid fadobozt, majd kituszkol a hátsó ajtón.
Nem valami bőbeszédű krampusz ez az Ervin, állapítom meg magamban, miközben a kocsimhoz tartok.
Visszahajtok a szállodába, felmegyek a szobámba.
A zuhany alatt azon gondolkozom, vajon Ervin hogy halt meg? Lelőtték, felrobbantották, vagy egyszerűen elütötték?
Köntösbe bújok, bekapcsolom a tévét.
Épp a híradó megy. Élő, egyenes adásban mutatják az orosz érkezését. Fogadás jobbról, fogadás balról, fogadás középről.
Mindenki mindenkit megölel, kézfogások, ömlengős beszédek. A világ boldog. Fogszabályzós amerikai fiatalok integetnek az út szélén, amerre a kocsisor elhalad. Később a Fehér Ház előtt felvonuló tolókocsis veteránokat, és a Houstoni Magányos Apák tüntetését mutatják. A háttérben az Üdvhadsereg zenél. Tipikusan idilli, amerikai kép. Nem akarunk háborút! Nem akarunk feleséget! Ettől demokrácia a demokrácia. Mindenki mindenki ellen tüntethet.
A hírek végén két mondatban megemlítenek egy kirabolt fegyverboltot. Tulajdonosának elvágták a torkát.
Ervin már sosem tudja meg annak az érdekes könyvnek a végét.
Este fogadás a Fehér Házban. Valószínű, ott nem tudom a munkát elvégezni. Fegyvert nem viszek, a bejáratnál úgysem jutnék tovább vele.
Szmokingba bújok, ingem fölé propellert kötök, csillogó fekete lakkcipőt húzok.
Taxival megyek a házig. Zászló módjára lobogtatom meghívómat. Minden kapunál és ajtónál elveszik tőlem, vizsgálgatják, hamis—e? Simán jutok be a bálterembe.
Lábaim szinte táncolva repítenek a nehéz perzsaszőnyegen. Jobbra-balra mosolyogva köszöngetek, repkednek a „rég láttam, hogy van, és a de jól nézel ki drágám,” kifejezések, persze mind ezek nem nekem szólnak.
A terem bazi nagy, sűrűn telerakva hatalmas, kerek asztalokkal. Csillogó ólomkristály csillárok világítják meg a nehéz székekben helyet foglaló dollárpapákat és dollármamákat. Fényesre vikszolt még a legutolsó küszöb legutolsó szöge is.
A dollárpapák szmokingban, esetleg frakkban, a dollármamák nagyestélyiben. A kövérebbje még nagyobban. Ezek vannak többen. Úgy vigyorognak műfogakkal teletömött szájukkal, mint Huckleberry Finn, amikor végre megkapta a hőn áhított mustáros kenyeret, ami rohadt szar tud lenni, feltéve, ha nincs hozzá kolbász.
Van még egy asztal, mely körül most még senki sem ül. Idevárjuk a díszvendégeket, akik miatt az üzleti élet elitje, na és jómagam megjelentünk.
Fent az emeleten valcert játszik a vén fószerokból álló zenekar.
A biztonságiak sokan vannak, de olyan jól oldják meg feladatukat, hogy szinte láthatatlanok.
Megkeresem azt a kerek asztalt, amelyik mellé a meghívóm szól. Leülök egy dagadt, piros ruhás nő és egy frakkos, ősz hajú, szivarozó muki közé. A szakállas texasi úgy füstöl, mint a houstoni krematórium, csúcsidőben. Honnan tudom, hogy texasi? Onnan, hogy ez is western csízmát húzott a frakkhoz, mint a többi, idetévedt bunkó az olajföldekről. Ja, és még egy apróság! Tele szájjal, fröcskölő nyállal, nagy hangon okoskodik. Most épp az elnököt élteti, akivel egy iskolába járt fiatalkorában. Nem tudom, mit van ezzel annyira oda? Én meg egy osztályba jártam a Kovács Elemérrel, akinek a cigányzenekara New York legelőkelőbb éttermében bazsevál. Azt akkor mi van? Én sem hencegek ezzel. Nem?
Unott arccal hallgatom a beszélgetéseket, ha kérdeznek, válaszolok, és vodkát iszom. Egyszóval úgy viselkedem, mint az a sok amerikai seggnyaló körülöttem, akik meghívót kaptak az eseményre.
— Ladies and gentleman! Kérem, álljanak fel! — kiáltja a ceremóniamester.
A zsibongás elhal, mindenki feláll, belép az orosz és az amerikai elnök. Végigmennek a termen, megállnak a nekik kijelölt asztalnál, és a zenekar rázendít az orosz, majd az amerikai himnuszra.
Ezek után következnek az elnöki beszédek, majd a nagy zabálás.
A texasi pofájából jégeső módjára pattog a rizs a rútnagysád ölébe, mint kecskebogyó a macskakőre.
Tőlünk kétasztalnyira, az egyik csúcsgazdag rántotthúst eszik kanállal.
Na, most azért ezt már nem kommentálom!
Aztán, csak úgy, végigfut az agyamon a felismerés. Ezek a majmok irányítják a világot, és ezektől a majmoktól van hanyattesve a világ.
Hát emberek! Ez szomorú! (Tudom, háttal nem kezdünk mondatot, se mellel, de most rohadtul meglepődtem.)
Közben szemeim a svédet keresik, mert zsigereimben érzem, ő is itt van.
A kötelező vacsora után a társaság fesztelenre vált, mindenki vegyül, cserélődnek a névjegykártyák, ahogy az fontoséknál szokás.
Alaposan beittam, kivegyülök a vécére.
Csendben végzem a dolgomat, amikor megáll mellettem valaki, és ugyanazt teszi, amit én. Oldalra nézek, és majdnem eldobom azt, ami a kezemben van.
Az orosz áll mellettem.
Dúdolva vizel, és nekem nincs fegyverem. Pedig milyen egyszerű lenne! Lelőném, és vécépumpának álcázva magam, beleolvadnék a környezetbe.
Amikor megfordulok, akkor látom meg a böhöm nagy testőröket. Az egyik az ajtó mellett, lábai keresztben, kezei karban. Szerencsétlen, majd behugyozik, de a főnöké az elsőség. A másik a mosdónál árgus szemekkel lesi a szappant. Biztosan gyanússá vált neki, mert csúszik és habzik.
Hanyag mozdulattal rántom fel sliccemen a zipzárt. Kemény fickó vagyok, úgy teszek, mintha nem fájna. Pedig kis híján beszarok, mert becsíptem a becsíphetőt. Könnybe lábadt szemekkel megyek ki az előtérbe. Kicsit még vegyülök, iszom pár pohárkával, aztán elegem lesz az egészből, hazaindulok.
Fütyörészve sétálok a Yellow Roadon, amikor egy taxi gurul mellém.
— Uram! Elvihetem? — kérdezi a bajuszos fickó.
A szálloda felé haladunk, amikor eszeveszett száguldásba csap át nyugodt tempónk. Mögöttünk eddig egy fekete Pontiac araszolt, de most füstölgő kerekekkel ered a nyomunkba. Úgy látom, nem mi üldözzük őt. Átrohanunk néhány kereszteződésen. Jobbról-balról fékcsikorgást, káromkodást hallok, van, aki az öklét rázza felénk. Amikor egy kamion kerül közénk és üldözőnk közé, akkor hirtelen bevágunk balra, a kocsi padlófékkel megáll.
— Fusson! — üvölt rám a taxis, és szinte kilök a kocsiból.
Bezuhanok a fák közé, a fickó csikorgó kerekekkel elrobog. Még a földön hasalok, amikor üveghangig húzatott motorral a Pontiac száguld el mellettem.
Érzem, hogy szétszakadt a szmokingom, levertem a térdeimet, tiszta mocsok vagyok.
De ami a legnagyobb baj, nincs fegyverem!
A sötétben botorkálok vissza a szállodába. Távolról fegyverropogást sodor felém a szél. Úgy látszik, utolérték a taximat.
Ha ez a CIA volt, akkor el kell tőnnöm! Ha nem, akkor is!
Úgy néz rám a portás, mintha nem látott volna még halálra üldözött embert. Csak intek neki az ujjammal, és már adja is a kulcsomat.
— Készítse elő a számlámat! — vetem neki oda foghegyről, és felmegyek a szobámba.
Óvatosan nyitok be. Kicsit várok, aztán belépek.
Minden oké, itt még nem jártak.
Sietve lemosom arcomról a sarat, átöltözöm. Felkapom az összekészített táskámat, fizetek, kocsiba ülök.
Elhajtok pár utcával arrébb, beállok egy parkolóba, bezárom az ajtókat, és alaposan kialszom magamat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
