Egy bevásárlóközpont előtt már a harmadik kocsiba próbálgattam belehelyezni azt a százast, amivel nem boldogultam a nyár közepén. Közben sűrűn gondoltam arra az érmére, ami az autóban süttette magát, rajta kézjel mutatja, milyen remek minden. Jó utasként ránézni, derűt hoz az életbe. Egy korombeli férfi kellemes mosollyal elém tolja az üres kocsiját, adom a százast. Közben a bevásárló-listát keresem a táskámban, de nincs sehol. Szokás szerint a legalján lapul biztosan. Kotorászok, mikor egy bánatos hang térít el a szándékomtól.
— Az Isten álgya meg mán, aggyon egy kis pízt, máma még nem evett ez a szegén gyerök!
Felnézek. Egy cigányasszony áll előttem. Csípőjén ül egy riadt szemű másfél éves. Eszembe jut egy másik üzlet, kora tavasszal, ugyanez az arc, csak a gyerek… Az is ugyanekkora volt. Az asszony terhes, akkor is az volt. Számolok. Most július van. Nem lehet! Tavasszal behívtam az üzletbe. Cudar hideg volt, megsajnáltam. Vásárolni akartam neki kenyeret, párizsit. A kenyérnél még rendben voltunk, de a párizsi láttán ugyancsak felháborodott. Mit gondolok én? Az nem ennivaló! Úgy otthagyott, hogy arra ma is emlékszem.
— Sajnos nincs nálam pénz — mondtam, ami igaz is volt, mert bankkártyával szándékoztam fizetni.
— Ni, mán a kínyes fajtáját, sajnájja a szegínytű azt a kis pízt! — hallottam. Aztán a felmenőimet is előkerítette. Cifrázta még kicsit, de már nem hatott meg a dolog.
A polcok közt sétálva, válogatva gyakran hallottam német szavakat. Közel a Balaton, gondoltam. Úgy átutazóban bevásárolnak.
Aztán mikor a pénztárnál álltam sorban, már másként láttam mindent. Láttam? Hallottam is. Már csak értek szavakat németül, régi tudományom, ami kicsi volt, használat nélkül megkopott. Az azonban világos lett előttem, hogy két házaspár is otthonra vásárolt tisztítószereket, mosóport, heti élelmiszert. Bizony, ők itt laknak, itt vásároltak házat, földet a közelben. Nyugdíjas korúak. Gondolom, az ide átutalt pénzükkel jobban tudnak gazdálkodni, mint otthon. Szép a Dunántúlnak ez a része.
Ezen gondolkodva léptem ki az üzletből, ahol már várt a látásból jól ismert hajléktalan férfi, borgőzös leheletével.
— Keziccsókolom, eetóhatom a kocsit?
Szó nélkül neki adtam, csak kicsit várakoztattam, amíg kipakoltam a csomagtartóba.
Kicsi országunkban milyen színes, sokféle lett az élet!
Legutóbbi módosítás: 2009.10.19. @ 12:48 :: Sonkoly Éva
