Felírt ítélet lettem a táblán
két pont közt sóhajnyi gondolat,
vésett betűk, nem várt születésbe,
izzó hajnalon skarlát folyam.
Szádból véres cafatként bukott ki a jaj,
nem hagytál időt vajúdni anyámnak
hirtelen fájásokra, áldatlan időhajlásban
szerelem nélkül görnyedt vissza
nélkülem a tegnapba.
Összesorvadt arccal, könnytelen
terült szét a tájon a reggel üvöltése,
s lett bűnben fogant érzés, hátra arcot
parancsoló sikoly az utolsó villanás,
talán halni készült valami a nyárral,
a ráncossá gyűrt néma szívekben.
Talán valaki benned bízott Istenem.
De te rám szögelted a keresztet,
kezembe adtad a maradék időt,
nyíló ajkamba haraptál az első szónál,
szívem tépte ronggyá töviskoronád.
Szemembe ezer átok fényét loptad,
s rejtetted előlem a felém indulókat.
Szorított minden lélegző mozdulatod,
mert te csak a kínt akartad látni.
Tenyeredbe festetted arcom,
bezártál templomod lidércfényébe,
s mint bábjában fuldokló pillangó,
úgy csüngött ujjaid közt életem.
Hitvány lelkű cédát rajzoltál a napból,
és űzted vaddá lombkoronák rengetegébe.
Azt hitted alkottál, a nagy mű kész,
de freskód lángtengerben tündökölt,
s lett belőle por, sár, és hamu.
Hisz Istent játszani Istennek sem könnyű.
Ezt csak te tudhattad Uram…
Az ég a földdel összefolyik valahol távol,
messzi csattog, álmokon túl egy átkos vijjogás
az újjászületést, halvány horizont határol
közted és köztem hajszálvékony pókfonál.
Arcomon csorog zsarátnok ítéleted,
letörlöm, hisz’ nem fájhatsz ennyire.
Gyere, inkább játssz velem életet,
születésben kínlódó konok halált,
tartsd kezedben hervadásig testem,
szakítsd le lelkem megmaradt szirmait.
Gyere már, játssz velem
te égtelen messiás!
Legyen ez az utolsó harcunk
riadt vadfutam e világ peremén,
kergess hét világon át, űzz, tépj,
forgass táncba mezítelen poklok tüzén.
Törd csontom, húsom szakítsd szét.
Majd játssz Istent, fércelj össze újra,
önmagad ne tagadd, keresd a vétket,
és oldozz fel szelíd bűnödként,
míg én, az utolsó hajnalon,
kitakargatott gyönge szívembe
álmodlak vissza, vérző stigmaként.
