Mondd süket, vak Világ,
Mi fáj, mi rikolt idebent?
Mi tépi sebzettre
angyali mosolyom
riadt csendjét?
Magány?
Veszteség?
Képzelt tükörképek tört szilánkjai?
Tovat?n? köt?dések
dermedt hallgatása?
Mondd, miért mossa arcom
sóhajcseppekb?l
kínokká dagadt könnypatak?
Megfagyott szerelmek lehelete üvölt
cserepesre szomjadt ajkamon.
Nem!
Kérlek, ne sírj velem!
Halld halott világomból
felnyüszít? reményeim!
Lásd megszürkült,
nyöszörg? szivárványlényem
utolsó rezdüléseit!
Emelj fel fáradt utam
rám telepedett porfelh?ib?l!
Süket, vak Világ,
Te zúztad lidérccé
Pitypanggömbben kacagó gyermekálmom.
Szeress hát! Szeresd alkotásod:
Maszatos vásznadról lecsorgó pillanatképeim,
szétgurult reménydarabjait kutató,
gy?rött függönyfátylat lebbent?,
semmiben kószáló szell?létem!
Legutóbbi módosítás: 2009.10.27. @ 13:44 :: Takács Andrea-Babu
