Kolozsvár főterén volt a gyülekező. Az egész csoport már epekedve várta a kis buszt, hogy megérkezzen. Csodálatos lesz az időjárás ezen a hétvégén is, „hát akkor meg minek is üljünk a panelban.” Ezekkel a gondolatokkal határozta el egy baráti társaság, hogy a hétvégét nem a tömbök között szeretnék eltölteni. Ahogy meg volt beszélve, a pontos időben ott is volt a kibérelt kis busz, melybe a bepakolás után, s a helyeket elfoglalva elindult a baráti társaság a Kárpátok irányába. A cél a Vigyázó hegy csúcsa volt, a Nyugati Kárpátok második legmagasabb pontja (1836 m), ahonnan gyönyörű kilátás nyúlik szerte a bihari hegységre, Padis hegyeire, és a Nagybiharra (1849 m). Onnan tiszta időben látni lehet a Radnai havasokat is (2303 m), s még Ukrainába is átláthat az ember. Végig az E 60-on haladt a csoport, egészen egy kis faluig, ahol aztán letérve, be a völgyekbe, szorosokon át, majd földutakon keresztül vezetett az út a hegy aljához. Már utazás közben két srác kezében pisszent a sör, de csak egyszer. Nem akartak idő előtt kimerülni, inkább ezt a felhőtlen érzést a hegyen található menedékházra hagyták. „Majd ott jobban fog esni.” Az utolsó faluban megállva, és a buszt biztonságos helyre behúzva egy parasztház udvarán hagyták. Majd a hátukra véve ki-ki a maga csomagját, elindultak felfele a hegyre. Először a falu kis utcáin kellet átkelni, melyen igazi kis múzeumszerű házak voltak felsorakozva. A teteje természetesen egyiknek sem cserép, vagy valami bádogszerű anyag volt, hanem fa. Szépen kifaragott, egymás mellé helyezet fa cserép. Tornáccal ellátva, melyen itt-ott öreg mamák és bácsik álldogáltak, s nézték a felfele haladó turistákat.
Itt az ember aztán a saját udvarán kiabálhatott nyugodtan, hisz a szomszéd úgysem hallotta volna. Hisz egy-egy ház között is legalább ötven méter volt, és ez még csak a kerítésekig volt mérve. Aztán jött csak a telek, s majd a ház. Vagy előbb az ól, mert az is itt kötelező kelléknek számított. Szép nagy ól legyen minden portán, s tán ha lehet, nagyobb legyen, mint a ház, mert akkor az azt jelenti, hogy a jó mód, az jelen van itt is. Ezekkel a képekkel találkozva mentek felfele a városról érkező fiatalok, s már-már szinte elhagyva a falut, az utolsó háznál hirtelen kutyaugatásra lettek figyelmesek. Először csak a távolból hallatszott, de egyre-egyre közelebb jött a visszhang a fák sűrűjéből.
— Ezek a kutyák erre tartanak?! — kiáltott fel az egyik lány félelmében a csoportból.
— De… De nem bántanak ugye? — kérdezte egy másik, arra várva, hogy valaki megnyugtatja. De a fiúk nem szóltak, csak mentek, mintha ők is tartottak volna a kutyáktól. De mégsem mertek mondani semmit, hisz ők amolyan kemény gyerekeknek tartották magukat.
Aztán már látni lehetett, ahogy egyre jobban közelednek, ott voltak. Egy hatalmas fehér juhászkutya, meg egy fekete valami. Ilyen távolságból nem is lehetett megállapítani, csak azt, hogy jönnek.
Már-már egy-egy lány azt nézte, hogyha nem fog történni semmi, vagy valaki nem kel a védelmükre, akkor beszaladnak a legközelebbi udvarba, vagyis hát az utolsó ház udvarára. Ahol nem volt egy kutya sem látható, csak pár kecske legelt hangtalanul, tudomást sem véve a jövevényekről.
Aztán hirtelen, az eget kettéhasítva, egy éles fütty rázta meg azt. Hogy honnan jött, azt nem lehetett látni, csak érezni, hogy erő és hatalom van benne. Mert a kutyák megfordulva eltűntek a homályba, vissza a fenyvesbe, mely mind a két oldalt csak úgy mozdulatlanul állt a hegyre vezető ösvényt ölelve.
Lassan haladtak felfele a fiatalok, lépésről lépésre mentek, s emelkedtek. A fák között egyre jobban elsötétedtek az ágak, s itt-ott hallani lehetett, hogy az eddig nappal alvó világ kezd ébredezni.
— A menedékház körül-belül úgy 1430 méteren lehet — szólalt meg egy fiú, s eközben a karórájára nézett. — Az idő telik, mindjárt ránk esteledik, próbáljunk menni gyorsabban, mert a sötétben nem szeretnék itt rekedni.
Erre egy lány is megszólalt.
— Ha jól tudom, erre medvék is vannak…
— Jól tudod — válaszolt neki a fiú.
Ezt hallva aztán kicsit elfelejtve, hogy a mai nap már emelkedtek vagy 1200 métert, bátrabban meneteltek felfele.
A nap már nem látszott, de még nem volt sötét, mikor elérték a menedékházat, ahol aztán megkönnyebbülve, fellélegezve foglalták el a szobát, ki-ki a maga ágyára pakolva.
Kicsit eszegetve ezt-azt, és iszogatva emezt meg amazt, kipakoltak, s a holnapra gondolva tervezgették a napot.
Az erdő csendben vette körül a házat, miből néha-néha huhogás, meg egy-egy éjjel vadászó állati hang szivárgott ki, de a félelemnek nyoma sem volt addig, míg az első lánynak WC-re nem kellet mennie. Megdöbbenve mesélte mindenkinek:
— Tudjátok, a WC legalább húsz méterre van a háztól. Az ott! — s kinyújtva a karját az ablak fele, mutatott a sötétbe bele. Valami mintha látszott volna, de nem sok minden innen bentről. Nem is nagyon mentek ki csak egyetlen egyszer, mikor az egész csoport elindult egymást kísérve. Aztán lefeküdtek s ki, hogy tudott, úgy aludt el álmával, vagy álmatlanul.
Volt olyan fiú, aki fel is riadt álmában, mert zajt hallott, mintha valaki járna a ház körül. De félelmében inkább hallgatott a szoba csendjében. Persze volt olyan lány is, akinek ki kellett volna mennie, de inkább az álmatlan szorítást választotta, minthogy kimerészkedjen a sötétbe.
Aztán reggel lett, tiszta levegővel terített reggel. Olyan volt a felhő itt fent, mintha karnyújtásnyira lenne. Lassan mindenki elhagyta a szobát megkönnyebbülve, hogy mindenki jól van, s ezt követően leültek ki, a tájban gyönyörködve, a ház előtti padokra.
— A reggelizés itt lesz, aztán indulás felfele! — adta ki a parancsot egy fiú. S ezt hallva, mindenki elővette az ételt. Azt hozott mindenki, amit szeretett. Ki konzervet vett elő, volt ki szendvicset, de olyan is volt, aki csak egy joghurtot akart elfogyasztani reggelire, mikor is a ház mögül megjelent egy idősebb alak. Fürge mozgással lépett oda a padokhoz, s a hátán egy kis tarisznya szütyögött.
— Jó napot maguknak, buna ziua! — köszönt nekik az ember, s szépen leült a csoport melletti üres padra. Ahol ő is elővett egy kis ételt, egy kisebb üveget, majd egy bicskát.
— Nézzétek már az öreget! — súgtak össze a lányok, mikor is az, a kis üvegecskét a szájához téve megkortyolta. Kíváncsiságuk nem is állt meg a puszta nézésnél, ezért nem bírták szó nélkül.
— Mit iszik a bácsi? — kérdezte meg a legbátrabb, és a legkíváncsibb lány.
— Ëgy kis pájinkát, minden rëggel kë ëgy korty erősítő! — válaszolt a bácsi. Majd megvakarva a füle mögött a fejét, odafordult a csoporthoz.
— Kirtëk éő Szívesën adok ám…
Aztán eltelt pár másodperc, míg az egyik lány, megtörte a szélzúgását, mi a fák ágaiba belekapaszkodva hintázott.
— Én… Én nem kérek — intette a lány, majd ugyanígy a többi is.
Az öreg kicsit fanyarán nézve rájuk, mintha arra gondolva, hogy ezek is valami táposak lehetnek, meghúzta a vállát. Aztán arra lett figyelmes, hogy az egyik lány kezében egy kis fehér, palackszerű valami van.
— És maga, kis mënyecske, mit iszik? — kérdezte meg a lánytól.
— Én most egy Aktíviát. Van benne bifidusz eszenzis, jót tesz a gyomornak — válaszolt neki a lány, majd belekortyolt a kezében lévő fehér műanyag palackba.
— Van Bifingusz? Vagy mi… — értetlenkedett az öreg.
— Jót tesz a gyomornak — erősítette tovább a lány, kinek most már egy kis fehér bajusz rajzolódott ki a szája felett, miután elhúzta onnan a joghurtot.
A bácsi meghúzta a száját, majd pár falat kenyér, hagyma, és kolbász után, újra kortyolt a pálinkából.
— Béfingusz ebben is van, amit én ëszëgetëk — folytatta a bácsi a beszélgetést.
A lányok csak nem nyugodta bele, s újból folytatták.
— Bácsi, de… De mióta issza ezt?
— Huuu… Hát ez gyógyszër nékëm, gyármëkeim, mindën rëggel pár korty, és nincsen bennem fíreg. S még ma is lëszaladok a hátamon ëgy kíve fával, nem köll a titiriskát kifizessem, mint más.
Csodálkozva néztek a fiatalok, miről is beszélhet a bácsi, míg végül az egyik srác udvariasan odalépett, s miután engedélyt kapott, belekortyolt a kis üvegbe.
— Ez igen, mondta, majd gyorsan harapott is az öreg kolbászából, mert ha nem tette volna, akkor lángolt volna a torka.
— Maga… Bácsi, tudja, mi a jó…
S ezt kiszaggatva magából, odatette a kis üveget az egyik lány elé.
— Kóstold már meg — erősködött a fiú.
Kicsit húzta a száját a lány, de végül megkortyolta ő is a páleszt. Arca egy kicsit összehúzódva mimikába fulladt, majd nagy levegőt véve gyorsan huhogni kezdett.
— Hu… hu… hu…
Az öreg elmosolyodva nézett, s csak a térdén tapsolva verte az ütemet örömében.
— Gyármëkeim, van-é kedvetëk játszani ëgyet? — kérdezte meg az egyre jobb kedvű csoportot. A fiatalok érdeklődően néztek a bácsira, vajon mit akar játszani?
— Hát ezt erre úgy hjják, hogy pókër arc. Inni köll három magyaros kortyot, majd miután béfejezted, az orcád ëgyetlen izma së szabad mëgránduljon. Aki győz, az kemíny legíny.
Nem kellet kétszer mondani, az első körben már a csoport fele kiesett. Nem bírták ki, hogy a pálinka után ne húzzák meg a szájukat. De volt egy lány, aki akár a vizet, csak úgy kényelmesen kortyolta a nedűt.
A második körben csakis ő maradt bent meg két fiú, ahol már a tét is nagyobb lett.
— Öt korty, öt korty azoknak, akik továbbjutottak. – erősítette az öreg, s elővett még egy üveg pálinkát a zsákjából, ami már jóval nagyobb volt, mint az előző. Azt pedig odaadta a veszteseknek, hogy hadd igyanak azok is szájat húzva.
Újból meghúzták az üveget a játékban maradtak, de ez már keményebb dió volt. Az egyik fiú elcsuklott, míg a másik szinte továbbment, de a szemét csak megrándította. A lány pedig most is, mint az előbb, jól ivott rendületlenül.
Mosolygott is az öregember rajta, s újból tapsolva verte a térdét, azon szórakozva, hogy: „a mënyecske lëtt legíny”.
— Mit szoktá inni, te lëány, minden rëggeő — kurjantott fel az öreg.
A lány megszeppenve halkan vállszolt, de szemei már csillogtak a jó csípős, zamatos itókálástól.
— Egy kis bifidusz eszenzises italt. Ezt a… — de már nem is tudta befejezni, mert az öregember közbeszólt.
— Gondoltam is, hogy egísígës vagyol. Az is jó lëhet… A bifidusz e szesz is!
De ezt már nem volt nagyon kivel vitatni, mert a másik üveg is elfogyott, s már az sem számított, hogy az arc milyen képet vág, jó pár kortyolás után. Aztán jókedvükbe azt a kis sört is megitták, amit a hegyre felcipeltek, s ez a kombináció, a pálinka, meg a meleg sör megtette hatását.
Nem volt senkinek sem kedve már a csúcstámadásra, inkább maradtak a házkörül, ki a fatövén, ki a főben, de volt egy-két személy is, ki térdelve próbálta a reggelijét a természetbe csempészni a száján keresztül. Még az sem zavarta volna, ha a medve fogja a fejét.
Az öreg, mikor már látta, hogy nincs kivel beszélni, ahogy jött, úgy el is ment dolgára. Még egy képet sem készítettek róla, de még a hegyről sem. Csak a fejfájást és a bifidusz e szeszt vitték haza emléknek a városra.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.21. @ 14:13 :: Thököly Vajk