–
Tisztelt gyermekeim, nemzedékem. Figyelmeztetlek titeket, hogy nagy veszélyben vagytok. Én, a Tölgy, itt leírom utolsó napjaim, s ha még van időtök, meneküljetek. Meneküljetek, mert közeleg a vég.
Gyönyörűen sütött a nap azon az őszi napon, mikor az erdő hullatni kezdte a lassan sárgába bújtatott leveleit. De mit sem számított ez a fáknak, hiszen boldogabbak voltunk, mint valaha. Az idei évben megint új gyermekek bújtak ki a földből, s a természet is kegyes volt hozzánk. Se egy vihar, mi gyökerestől csavarna ki valakit, se egy villám, mi kínzó fájdalmak közt halálra égetne egy testet. Az öregek mondogatták is a fiatalabb hajtásoknak, hogy bezzeg a mi időnkben nem volt ilyen könnyű, mint most. A játszótéren is egymást csattingatva mérték össze erejüket az ágak, s ha néha-néha el is tört egy-egy kis kar, az sem zavarta a pórul járt alanyt, hisz volt még elég neki. Kint a szélen pár olyan fa tanyázott, akik arra ügyeltek, hogy nehogy támadás érjen minket, de szerencsére, ahogy ők mondták, soha nem volt semmi baj. Néha egy-egy állatféleség jött, aki éppen megpihent az erdő mélyén, egy nagyobb fa árnyékában, vagy vaddisznók vakarták meg az oldalunkat, s ezzel még a törzsünket is kacagásra serkentették a csiklandozással, de különösen más baj soha nem történt. Ez volt az a nap, amiről írni akarok nektek. Valami csillogó sárga közeledett az egyik őr fele, aki lassú mozdulattal kinyújtva nyír karjárt, elkapta azt a valamit. Egy sárga levél volt, de ez nem ide tartozott. Látszott rajta, hogy ahonnan küldték, az nem ebből az erdőből való volt. Nem is értettük mit ír rajta, ezért gyorsan továbbítottuk az erdő közepe fele, ahol az öreg Platán bácsi szinte minden levélről olvasni tudott.
— Óóó, ezt a levelet egy nyárfa küldte — szólalt meg Platán bácsi. — Méghozzá egy olyan nyárfa, melyet én nem ismerek, de a családjából sem ismerek senkit.
Izgatottan nézte mindenki, aki ott volt, az akácok fejedelme, a tölgyek királya, de még a szűzfák királynője is érdeklődést mutatott a levél iránt.
— Azt írja rajta, hogy nagy a baj a világban. Elpusztították őket a baltások, és a láncosok.
— De kik azok? — kérdezte a bükk báró.
Az öreg platán picit elcsendesedett, majd miután egy mókus megvakarta neki az egyik hajlatát, nagyot sóhajtva megszólalt.
— Egyszer hallottam egy legendát egy olyan állatról, akit úgy neveznek, az ember. De én még ilyennel soha nem találkoztam.
— És mi az az ember? — kérdezte újból egy fa.
— Az ember… Minden veszedelem forrása. Ahol felbukkan, ott minden pusztul. S a levélben az áll, hogy az ember-állat nemsokára itt lesz. Még a nap kétszer melegíti át testünket és a hold háromszor mossa álomra a törzsünket, s itt lesz az ember-állat.
— De lehet, hogy csak aludni fog alattunk — motyogta lehajtott fejjel a szomorú fűzfa. — Mást mit tehet velünk az ember?
A platán megfordította a levelet, és olvasni kezdte újból.
— Azt írja itt, hogy ez a veszedelem kivág mindent. Kell neki a hely.
— De… De mi lesz akkor? Meghalunk! — kiáltott fel valaki. Arcunkon a félelem és döbbenet jelent meg. Reszketve emeltük fel ágainkat a magasba. Imádkozni akart volna mindenki, ha lett volna kihez.
Felbolydult az erdő minden gyökere, s egyszerre a fák között hatalmas zűrzavar alakult ki. Nem voltunk tekintettel egymásra, a kisebb fákat kifele nyomtuk az erdőből, arra, ahonnan a levelet fújta a szél. A nagyok pedig beljebb mentek, hisz jóval erősebbek voltak, mint a kicsik. Az őrök sem őrködtek tovább. Maguk alá taposva az újszülötteket, lépkedtek beljebb, s amennyire csak lehetett, próbáltak beljebb és beljebb jutni az erdőbe. Még én is kinyomtam vagy két csemetét. Mindenkinek joga van az élethez, de aki erősebb és nagyobb, annak az esélyei jobbak voltak.
Aztán eljött a nap, mikor a távolban megjelent valami, amit eddig soha senki sem látott. Bevallom, félelmem egyre jobban szárította bennem a rostokat. Két lábon jött, s a másik két lábában pedig valami csillogott. A fák már nem mertek mozdulni sem, inkább halottnak tettettük magunkat. Aztán mikor már közel volt annyira, hogy lehetett látni, s hallani, újból megzavarodva mindenki elindult befele.
— Az ember-állat itt van! — ordította mindenki. A kicsik is próbáltak beljebb jutni, vissza a sűrűbe, de esélytelenül. Vonyítva, sírva, könyörögve téptek hátulról a gyerekek, de mi visszanyomtunk mindenkit előre, hogy azokat pusztítsa el az ember állat.
De a kicsik mellett elment s csakis minket nézett. Kegyetlenül megkínozva végzett velük. Először csak megbélyegezett, majd a tövünknél kivágott, s a földdel tett egyenlővé. Még ezt is túléltem volna, de darabokra szaggatott, s utána láncra verve elhurcolt. Egy olyan helyen tértem magamhoz, ahol már nem volt egy ép fa sem. Csak cafatok itt-ott, halálra kínzott testek, s száraz végtagok hevertek a szabad ég alatt. Még arra emlékszem, hogy a testem egy részét úgy nevezték, hogy deszka. Micsoda csúfság… Deszka. Én pedig egy tölgy vagyok. Karjaimat aztán a hamuvá tették egyenlővé a lángokkal, miket rám küldtek. Majd szétszórták. Annyi szerencsém volt, hogy egy kis levelem még megmaradt a testem legvégén, s éppen meg tudtam írni, majd a szélbe dobni, mert az állatok lerágták volna.
Ha valaki megkapja ezt a levelet, legyen az akár tölgy, mint én, vagy akár bükk, akác, vagy fenyő, akkor meneküljön. Meneküljetek, mert az ember-állat senkit nem kímél.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.31. @ 16:55 :: Thököly Vajk