hogy érezzem, hiányzok nekem,
reszketve keresném azt,
ki elhagyott engem *
magam előtt állva,
bámulom magamat,
szemembe nézek,
és keresem arcomat,
miben reményt kutatva,
hogy van benne még jó szó,
ha hozzám szólok,
az legyen vigasztaló…
sóhajtok egyet, s most,
ezt is végig nézem,
arcomon az árkok,
egyre mélyebbek, érzem,
de bátran nézek szemembe, bár
ami velem szemben áll,
hol mind untalan mosoly vár,
ha magam előtt várok rám…
ha elfordulnék magamtól,
hogy érezzem, hiányzok nekem,
reszketve keresném azt,
ki elhagyott engem,
és örömöm lelném abban,
ha megtalálnám magam,
és szorítanám őt, mint magamat,
hogy érezzem, vele van…
vajon a lelke milyen,
ennek akit figyelek?
van-e benne gyűlölet,
bánat, öröm, tisztelet?
meg tudja-e feltétel nélkül
különböztetni a színeket?
a rosszat, a jót,
s közte a különbségeket?
tettél-e olyat tudatosan,
ami nekem is tetszett?
öltél-e úgy véletlen,
hogy fájdalma engem sebzett?
hagytál-e nyomot én, másban,
olyat ami örök?
s csak akkor sírnak érted,
ha majd végleg eltűnök?
ami te vagy, társam,
én is az leszek,
ha hagyod, vagy foglyom,
emberként szeretlek,
s amit várok tőled,
elmesélem nekem,
szemembe nézve,
szívem ígérve,
magadnak elteszem.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.27. @ 23:30 :: Thököly Vajk