Mikor mellkasomban
a hideg egyedüllét
jégmezőjén
az idő havazni kezdett,
s mint egy fájó menekültkép,
amit a jég ellep,
magamat úgy láttam,
hogy fagyott mezőn áll egy hóember –
éreztem, hogy aki vagyok, nem mer
fényre lépni, hogy el ne olvadjon,
inkább botorkált vakon.
Mikor a sóvárgás királysólymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé,
s mint egy hányódó
lélekvesztő
próbáltam nálad kikötőre lelni,
amit találtam,
az maga volt a semmi –
tudtam, hogy aki vagyok, nem mer
tengerbe ugrani, hogy partra jusson,
valami emberi jusson.
Mikor aztán valami varázslat
közénk sodort egy kötőszálat,
s a szerelmi párlatok
gyöngyözése bőrünkön kicsapódott,
s amíg az édeni pózok raffaelli modelljeire
vetítette vörös lángját a kandallótűz,
mint barbár hordák vágtattak
ereinkben a vércseppek –
megértettem, hogy a satuba fogott idő
újra csak hajszol, kerget és űz,
szorítását nem lazíthatom,
sosem lehet önálló egy atom.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.22. @ 11:51 :: Bonifert Ádám