Böröczki Mihály - Mityka : A harmonikás és az ember

A székek pontosan olyanok voltak, mint a kocsmaszékek.

Semmi cicoma, semmi fölösleges kiszögellés.

Egészen szabályos ülőkék, négy lábbal

és a háthoz elnagyolt ívvel igazodó támlával.

Négyen – egy asztal mellett.

És tökéletesen odaillettek,

annyira már, mintha ott sem lettek volna.

 

A fal mellett, közel az ajtóhoz,

mint akik gyökeret eresztettek,

állt a két ember.

Az egyik harmonikázott,

míg a másik, mintha más dolga sem lenne,

hallgatta a harmonikaszót.

Szeme nem rezdült,

csak a félbeszakadt mosoly gyűrődéseiben

váltogatta fölfedett búvóhelyét a fény és az árnyék,

olyan ütemben, valami alig követhető késéssel,

ahogy a dallamban ellobbantak a harmonikahangok.

 

                         (Látszott, a szóhoz semmi kedve,

                         és mégis egyre kerekebbre

                         formálta, amit mondana.

                         Jó délután volt. Kocsmatölte.

                         S az ember várt, hogy csurig töltse

                         a harmonika dallama.)

 

A nagy öblű terem füstös volt,

olajfojtotta pallós,

szürkehályog-homályos.

És mintha csak véletlenül magasodna a székek fölé,

állt az ember a fal mellett,

megaszalódott árvasággal,

mint egy gazdátlan szilvafa.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.19. @ 08:10 :: Böröczki Mihály - Mityka
Szerző Böröczki Mihály - Mityka 1009 Írás
1946. Vaszar. Gyönyörű gyerekkor. Iskola. Szeged. Felhőtlen fiatalság. Érettségi. Budapest. Műszaki Egyetem. Kemény kitartás. Diploma. Pápa. Dac és hit. Neki az Ismeretlennek. Vasút. Versek. Vonatok. Pályagörbület. Végállomás. Szombathely. Napilapok. Hetilapok. Folyóiratok. Önálló kötetek. Fénytörések. Vadkörtefák. Vesszőfutás. Antológiák. Ünnepek. Hétköznapok. Két gyerek. Befejezés. Kezdés. Új élet. Szerelem. Öröm. Harmónia. Jegenyék. Stációk. Végtelen út. Vagyok. Tűnődöm. Létezem. Élek. Írok. Anyám templomba jár. Szeretem a vadkörtefákat.