Apám évente, rendjemód telente,
kis katrocot eszkábált, szűkre szegve,
vékony karókból körbekalapálta,
hogy az legyen a mi ludunk tanyája.
Ez megesett. Fedett helyet találtak
az egyszemélyes hizlaló karámnak,
és feledve a gágigáló gőgöt,
az egyszem liba belepréselődött,
s mert anyám nyakát lába közé vonta,
csak gömbölyödött. Láthatón. Naponta.
És tömte, húzta duzzadt gigatáját,
megpattintva két ujjával a száját,
s ha látszott, hogy nem jókedvében ette,
a hosszú nyakat ujjal bizseregte,
az íves útra nagy biztatás kellett
a vízben ázott kukoricaszemnek,
s az áldozat már szinte kedvvel nyögte,
hogy kvártélyoznak a szemek a bögybe.
Telt-múlt idő. Két-három hét is bírta,
hogy merül el a nyeszlett hús a zsírba,
úgy karácsonytájt még valami történt,
nem hívtak – mégis odaszöktem önként,
a látomástól most is tart a lelkem,
kis hittanosként Istent bepereltem,
mert kimaradt a tízparancsolatból,
hogy spriccel ki a lúd a libanyakból,
de megemlékszem, ahogyan az este
a holtig félő gyereket kereste,
hisz ma is nyelvem széle-hosszán érzem,
hogy azt sütötte anyám egész évben.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.07. @ 18:00 :: Böröczki Mihály - Mityka