Napi hír: “… a BCS közvélemény-kutató felmérése megerősítette, hogy Romániában elevenen él még a kommunizmus iránti nosztalgia.” *
Kelemen Árpi egy Felső-Küküllő menti kisfaluban született, ott járt iskolába is, s mivel szorgalmas, jó tanuló volt a tanítója tovább tanulásra biztatta. El is végezte szép sikerrel a tanítóképzőt. Bár a szülei anyagi helyzete nem tette volna lehetővé, de mint szegény sorsú szorgalmas gyerek ingyen tanulhatott, sőt a bentlakás és a koszt is az ösztöndíj része volt. Csak jól kellett tanulni! Jó iskolát választott számára a tanítója. Lelkes tanárok oktatták és még énekelni, hegedülni, táncolni is megtanították. Jól állt rajta a székely harisnya és a csizma, amit tánc közben viselt.
Nyáron a szokásnak megfelelően kivette a részét otthon a munkából édesapja mellett, s évközben magándiákokat oktatott egy kis zsebpénzért, mert erre már nem jutott otthonról. Édesapja bizony jó néven vette a nyári segítséget.
— Fiam, ez a munka többet ér minden könyvnél! — vélekedett.
— Apám, azt akarja mondani, maradjak itthon?
— Nem mondom, ha a tanító úr nem erősködik, biza itthon is tudnám a helyed.
Iskola után, még mielőtt kihelyezték volna, behívták tényleges katonai szolgálatra. Az alaki kiképzést követően irodai szolgálatra osztották be, mint iskolázott fiatalt. Itt tanult meg rendesen románul, hiszen otthon, alig annyit tudott, hogy „buna ziua — jó napot kívánok!” — Így kellett köszönniük az iskolában, ha valaki idegen lépett be az osztályba.
A katonai szolgálati idő vége felé behívatták az ezred irodájába még nyolc társával egyetemben. Ott két nyakkendős, öltönyös civil fogadta őket. Az ezredes, miután bemutatta a fiúkat a két idegennek, ki is ment a szobából.
Elmondták a fiúknak, hogy a párt őket választotta ki munkás-paraszt származásuk és dicséretes magatartásuk alapján, és továbbtanulásra kínál nekik lehetőséget.
— Ez bizalmas közlés — jegyezte meg az egyik öltönyös —, de kaptok öt nap eltávozást, hogy otthon a szüleitekkel megbeszéljétek.
— De csak velük! — reccsent rájuk a másik civil.
— Ha jól viselkedtek, és sikerrel elvégzitek a Pártiskolát, ha továbbra is jó elvtársak maradtok, ti lesztek a jövő generáció oktatói, nevelői. Szép feladat! — tett pontot a beszélgetés végére a másik civil.
Árpi szülei nem ellenezték, hogy fiúk tovább tanuljon. Azt nem nagyon értették, miért pont a fővárosba küldik azok az emberek, mikor van itt a közelben is egyetem, főiskola. De hogy ingyen tanulhat, azt komoly dolognak tartották, sőt még azt is mondták, hogy a fenntartásra se legyen gondjuk — kap kosztot, lakást, tankönyveket és havi zsebpénzt. Egyszerű emberek voltak, örültek, hogy a fiúknak nem kell a falu nyomorával tovább küszködnie.
Így aztán visszatérve az egységhez, jelentette a szülői jóváhagyást.
A katonai szolgálat letelte után alig maradt egy hete, kellett mennie a fővárosba. Akadémiának nevezték az oktatási intézményt, ahova felvételt nyert. Sok fakultás, kar tartozott hozzá. Jogi, pénzügyi, közgazdasági, filozófiai, állam-háztartástani, népnevelői, meg még jó néhány. Árpi a népnevelőit választotta. Lelkesítette a lehetőség, hogy népét nevelheti, hogy a kultúrát szolgálhatja. Meg aztán az is számított, hogy ez csak hároméves volt, a többi négy – ötéves tanulmányi idejével szemben.
Szerette ezt az iskolát, bár igaz az oktatási idő legnagyobb részét a politikai nevelés tette ki, s alig maradt napi két, három óra a szaktárgyakra. Nem erőltette meg magát a tanulással, de nem is kellett. Jelentkezett a zenekarba és a tánckarba, ahol fejleszthette a tanítóképzőben felébresztett művészi hajlamait. Ezek kedvéért eltűrte a politikai magyarázatokat, a főtitkár értékes utasításainak boncolgatását. Vigyázni kellett, hogy az ilyen órákon, szemináriumokon mit mond az ember. Az egyik főoktató így figyelmeztette a diákokat:
— Csak azon az úton haladjatok, amit a főtitkár elvtárs kijelölt. Csak a vonalon. Nem mellette! A vonaltól való eltérés a revizionizmus posványába vezet.
Jól megértette ezt Árpi. Látott olyan felsőbb éveseket, akik nem fejezhették be az évet. Visszaküldték őket a termelésbe — jobb esetben. Van egy régi közmondás, hogy „az asszonyt a szája vereti meg”, s ezt ők úgy módosították, hogy „a diákot a szája csapatja ki”.
Végzés után, diplomával a kezében első munkahelyére elfogódottan érkezett. A kicsi falu a hegyek között bújt meg, ahol Húsvétkor, sőt még május elsején is félméteres hó borította a tájat. Az emberek lovas szánnal közlekedtek. Az oklevélben az állt ugyan, hogy „népművelő”, de a néptanács elnök a községközpontból, aki a nagy eseményre, feljött a hegyre, ráhárította a falu minden adminisztratív feladatát, és a négyosztályos iskola tanítói munkáját.
— Jó, hogy új káder érkezett hozzánk! — lelkendezett az elnök. — Látja ott azt a házat? Ott van a mozi, az a kultúrotthon. Mellette az a tornácos, az a falu iskolája. Négyosztályos, de csak két szoba, vagyis osztályterem van benne, meg egy iroda, de a bútorzat még hiányzik.
Így egy személyben ő lett a művelődési ház igazgatója, a tanító, és a néptanácsi megbízott.
A sok feladat nem kedvetlenítette el, sőt szívesen tette: délelőtt tanította a gyerekeket – összesen tizenheten voltak a négy osztályban —, délután, vagy inkább este műsorokat szervezett, mozit vetített egy traktorista segítségével, és neki gyürkőzött dalárdát szervezni. Nem is ment nehezen. Megérintette az embereket a közös éneklés öröme. Persze a férfiak utána a kocsmában kötöttek ki, de oda így is, úgyis elmentek volna…
Minden hónap első hétfőjén gyűlést tartottak a megyeközpontban. A megjelenés kötelező volt. Ilyenkor folytatták az Akadémiáról már jól ismert politikai nevelést, kiosztották a feladatokat, bírálták a hibázókat. A kellemetlenségeket még fokozta a szigorú fővárosi kiküldött, aki mindenbe bele kötött. Árpi a sikeresebbek közé tartozott, elismerték sokfelé ágazó munkáját és különösen a kórus, a dalárda létrehozását.
Ez a dalárda sok kellemes órát és végül sikert, elismerést szerzett számára. Egy év elteltével megyei első díjat sikerült nyerniük a kórustalálkozón. Ez után meghívás, meghívást követett. Még a fővárosba is feljutottak. Ez a bemutató döntő változást hozott az életében. A szervezők között találkozott egy csillogó szemű, karcsú lánnyal. A héten, ameddig tartottak a szereplések, szabadidejüket együtt töltötték. Mielőtt hazaindultak volna Árpád, megkérte Liliána kezét, aki igent mondott, de nem akart egy kis faluban eltemetkezni, s kérte a fiút, kérje át magát egy nagyobb helyiségbe, esetleg városba.
Kérését teljesítették, áthelyezték egy közeli kisvárosba kultúrigazgatónak, és gratuláltak a Liliánával kötendő házassági szándékához. Nem kis mértékben ez is hozzájárult az áthelyezés jóváhagyásához.
Új munkahelyén lelkesen fogott neki a munkának, s miután összeházasodtak, beköltözhettek egy kis kétszobás panellakásba. Ezt is a feletteseinek köszönhette, akik igyekeztek saját bizalmi embereit ilyen módon is magukhoz láncolni. Itt is szervezett mindenféle kulturális akciót, de legsikeresebb a néptánc-csoport lett. Nemhiába volt kitűnő táncos már gyermekkorában is. Örömét lelte a táncoktatásban. Az általa létrehozott tánccsoport hamarosan szép eredményekkel dicsekedhetett. De minden szakmai sikernél többet jelentett számára gyermekének születése. Egyenesbe jött az életük, de hirtelen behívatták a központba. A fővárosi küldött várt rá.
(folyt.köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: dr Bige Szabolcs-
