Hegedűverseny
A hosszúhétvégét kihasználva hazalátogattam, feltelni otthoni ízekkel, illatokkal.
Jártam a már szinte elfeledett utcákat, sikátorokat, az álmaimban visszatérő tájakat. Nézegettem a régi házakat, hallgattam az emberek beszédét.
És emlékeztem.
Emlékeztem régvolt barátokra, talán csak elképzelt szerelmekre, egy-egy öreg fára (ma már a helyét sem találom!).
Egyik utcasarkon a tömjénszagú kápolna nyitott ajtajából gyönyörű hegedű muzsikát hallok kiáradni.
Felix Mendelssohn-Bartholdi: E-moll hegedűversenye!
Elkápráztatva álltam a kis templom előtt.
Az ajtó szélénél kikandikált egy kalap, benne papírpénz látszott, valamint egy a zene ütemére imbolygó, hajlongó ember árnya. A kifele jövő hívek alakja el-eltakarta a jelenséget.
Nem hittem a fülemnek, s a szememnek!
Gyorsan kotorászni kezdtem a bukszámban, és egy nagyobb címletű bankót kiemelve közelebb mentem. Odaérve beledobtam a kalapba az adományomat. Ebben a pillanatban félbeszakadt a zene.
Az árnyékban álló papi galléros férfi felém fordult:
— Köszönjük az adományt! Az orgona felújítására gyűjtünk.
Egy pillanatig még kutatták a szemeim a hegedűművészt.
Aztán megértettem. Egy magnetofonon szólt az ajtó mögött…
Katona…
Néhány évvel ezelőtt egy alföldi nagyvárosban laktunk. A házunktól nem messze volt egy utca, amit csak úgy neveztek a környékbeliek, hogy Katona utca. Különösnek találtam, hogy egy utcát így nevezzenek, így aztán el is mentem megnézni az utcanév-táblát. Persze, hogy nem úgy írták csak egyszerűen, hogy „Katona”, hanem rendesen, szépen. „Katona József”.
„No, így már más!” — gondoltam magamban, de azért nyugtalanított a hangsúly, ahogy ejtették a nevet.
Megszólítottam a kis fűszerüzletből éppen kilépő háziasszonyforma hölgyet.
— Elnézést kérek, jó napot kívánok — kezdtem bele az udvariaskodásba -, meg tetszene mondani, ez milyen utca?
— Katona! — csak így röviden.
— Hogy-hogy katona? — kérdeztem értetlenül.
— Úgy, hogy katona. Katona, aki harcol, meg ilyen — és ezzel ott is hagyott.
Gondoltam, nem jó ez így. Valamit rosszul csinálok, rosszul kérdezek. Töretem a fejem, hogyan tudnék mégis a dolog végére járni. Szerencsémre régi barátnőmmel futottam össze hazafelé menet, s ő látva kissé gondterhelt képemet, rákérdezett.
— Persze, hogy rosszul kérdezel! — erősítette meg a gyanúmat saját hozzá nem értésemet illetően.
— Holnap délután lesz egy szabad félórám, és majd együtt elmegyünk kérdezősködni. Jó? — tette még hozzá nagy örömömre.
Így is történt. Másnap elsétáltunk abba a bizonyos utcába. Kapu előtt beszélgető két asszonyhoz lépett oda a barátnőm.
— Jó napot kívánok. Melinda vagyok.
— Jó napot kedves! — jött a meglepően jóindulatú válasz.
— Tessék mondani ez a Katona utca?
— Ez az!
— És miért katona, azt tetszik tudni?
— Kedveském, én azt hiszem, így hívtak valakit — magyarázkodott egyikük.
— Igen, igen! — vett át a szót a másik. — Így hívták a buszsofőrt.
Megrökönyödött képet vághattam, mert gyorsan folytatta:
— Igaz, na, buszsofőrről mégsem neveznek el utcát…
— Kérdezzük meg a menyemet — vette vissza a szót az első. — Ő mindent tud. Nagyon okos kis asszonyka. Itt is jön éppen. Gyere, kicsi! Itt van a kedves Melinda, és ez az úr, azt kérdezik milyen katona ez a mi utcánk? Talán csak nem vörös?
— Jaj, mama, folyton csak viccel!
— Mondjad akkor komolyan.
— Én kérem, ismerem a magyar irodalmat, tudom, hogy kicsoda Katona József, de itt a környéken az emberek csak a „katonát” értik. Hiába is mondom, hogy Bánk bán, meg Katona József Színház, csak legyintenek.
Szomorúan ránk mosolygott — és nekem is elfacsarodott a szívem!
Legutóbbi módosítás: 2009.11.19. @ 13:46 :: dr Bige Szabolcs-