Szeretek sétálni az erdőben. Az év minden napján, de kedvencem az ősz. Figyelni, ahogy a fák és a bokrok levetkőzve minden cicomát, készülődnek aludni. Amennyire lehet, összehúzzák magukat, hogy a szél ne tépázza őket.
Mindig találok egy-egy eltévedt gombát, vagy virágot amint épp a szirmát bontogatja.
Sokszor találgattam már, vajon mi történik velük ilyenkor. Hisz a testvéreik már régen elpihentek a puha avarban, és a lehullott lomb tavaszig bizton őrzik álmukat.
A véletlen, vagy a kíváncsiság?
Vagy a többiek huncutul rászedték őket? És most a biztonságos puha, meleg téli kuckóból figyelik, vigyorogva, mi lesz?
Hát nem érzik milyen kegyetlenek? Hiszen a tréfájuknak általában társuk halála a vége. Mert jön a kegyetlen, fagyos szél és leborotvál mindent, ami még élő. Igaz, gyorsan végez, hogy ne fájjon senkinek.
Á, nem! Ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem… ilyen tréfára legfeljebb az ember képes!
Most azonban még gyönyörű az idő. A délutáni nap átragyog szelíden a sárguló lombok között. Már nem éget, mint nyáron, dehogy. Simogat és talán utolsó meleg csókjait leheli az erdőre.
Ritkán járok erre, ez a hely az őzeké. Akkora itt a nyugalom, olyan finoman illatozik a lehullott levelek alatt az őszi föld, hogy maradok.
Valami szelíden kényszerít, kuporodjak le a kidőlt vén diófa mellé… és maradjak csendben.
Minden fa és bokor, ami körülöttem van, szinte áhítatosan susog, én pedig szemem lecsukva hallgatom.
Ekkor valami különös történik. Mintha valami arra biztatna, nyissam ki a szemem. Megteszem… és akkor megpillantottam. Ott volt, nem messze tőlem.
Egy vékony ágacska, feje búbján két sárguló levélke.
Nem tudtam megállni, rá ne simogassak szelíden, az egyik fonnyadó levélkére. Abban a pillanatban vékony hangocskát hallok, durcásan és számon kérőn.
— Na… most lehullott… miattad! Nézd meg, mit csináltál! Én még őriztem volna!
Kezem visszarebben.
— Bocsánat, nem akartam rosszat…csak szeretettelek volna megérinteni… és megtudni ki vagy!
— Gesztenye vagyok, láthatod, csak még nagyon kicsi. Tavasszal születtem… szerintem senki sem vette észre. Még te sem, pedig olyan ismerős volt a simogatásod — mondta különös szomorúsággal a hangjában.
Persze, gesztenye! Hisz rögtön láttam én, csak nem hittem a szememnek. Meg is kérdeztem azonnal.
— Igen… de hogy kerülsz te ide? Emlékszel valamire? — Látom, megborzong az emlékektől.
— Nem tudom, de nagyon fájt, míg lejutottam ebbe a puha, jó szagú valamibe. Először repültem… arra emlékszem, mert minden ragyogott körülöttem. Azután jött a fájdalom… és a sötétség.
Lehajolok, megnézem egészen közelről, nem látni a gesztenyét, amiből kinőtt, tehát elég mélyre került a földbe valahogy. De vajon mikor? Meg is kérdezem.
— Emlékszel, meddig voltál ezen a sötét, néma helyen?
Megrázkódik, még megmaradt kicsi levele megremeg.
— Nem tudom. De hogy ez a hely néma lenne? Honnan veszed? Először én is azt hittem,mert sokáig nem hallottam semmit, csak hideget éreztem és vacogtam. Nem volt kihez hozzábújni és a meleg, tüskés kiskabátom is elveszett valahol. Nem tudom meddig tartott, mert álomba sírtam magam. Arra ébredtem… valami csiklandoz, és közben furcsa hangok neszeznek körülöttem. Suhognak, zizegne, morrannak… körbe-körbe. És valami finoman jó szagú meleg körbevesz. Átölel és tovább ringat. Látni semmit nem lehetett, de érezni… ami körbevesz és eddig hallgatott. Maga volt a csoda. Eddig azt hittem egyedül vagyok… pedig dehogy. Minden él és nyüzsög körülöttem. Éreztem… lábatlan lények suhannak tova, kimondhatatlanul vékony és bársonyos valami simogat körbe-körbe, de érzem most született, valami sokkal-sokkal nagyobból, mint ami én vagyok. Aztán megint a hangok… már megnyugodtam. Nem félek…ismerkedünk, jó lesz nekem itt. Maradok örökre.
Hamarosan mindenki a barátom lett. Voltak olyanok, aki maradtak, és voltak, akik jöttek-mentek, szaladtak tovább, lábakon és lábak nélkül. Kérdezték gyakran: — te meddig ülsz még itt? Nem kaptál üzenetet? Csodálkoztam, miről beszélnek! Üzenetet? Hiszen nincsen senkim, aki tudná, itt vagyok. Nagyon jól éreztem magam. Körülöttem csodálatos lények, gyönyörű hangok… láttam szem nélkül, és hallottam fül nélkül… mindent és mindenkit. De egy nap… történt valami. Egy addig soha nem hallott és mégis ismerős hang, mélyről, nagyon-nagyon mélyről… és körülöttem minden elhallgatott. Tudtam ez nekem szól és erre vártam… azóta, mióta itt vagyok. A hang szelíd volt, mégis olyan erő áradt belőle, hogy beleremegtem, és lepergett előttem jövendő életem. Láttam.., gyönyörű és hatalmas fa leszek, magasabb mindenkinél. Láttam sok—sok felhőt, szelíden suttogó szellőt,de csikorgó, vad teleket is. És sebeket magamon. És láttalak téged is… most már tudom ki vagy… emlékszem a kezedre… meleg tenyeredre… a zuhanás után nem ide kerültem rögtön! Igen! Te lehetsz az első ember, akit megismerek. Ezt súgta nekem a hang… emlékszem. De akkor ott, hirtelen minden megváltozott, a hang elhallgatott és egy hihetetlen erő feszített szét… és én a fájdalomtól elájultam. Arra eszméltem körülöttem minden ujjong… ragyog és fényes táncot jár… Mi történt? — kérdezem kábultan. — Ki volt ez? — Hát nem tudod?… a föld hangját hallottad… és ezt minden lény csak egyszer hallja…mielőtt megszületik.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amióta ide kuporodtam, de arra eszméltem, a lábam elzsibbadt mozdulnom kell. Álmodtam volna…vagy.., és látom magam előtt az apró ágacsát. A búbján lévő pici levél a szemem láttán, szelíden lehullik a földre, és huncutul rám mosolyog.
Ott ahol Petra alussza örök álmát, áll egy fiatal gesztenyefa. Az idén hozta az első termését, és én mind a két picike gesztenyét hazahoztam. Itt csücsülnek az asztalomon és eddig nem volt semmi tervem velük. Csak nézegettem őket… gyönyörködve. De azt hiszem, most már tudom, mit teszek. Az egyiket elültetem az erdőben… arra, a csöndes, nyugodt helyre. Hisz szinte megkért rá.
A másik? Még nézegetem kicsit…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.29. @ 18:11 :: Gazsi Anna
