(Tündérmesék Mirának és minden tündér-kisgyereknek.) “A tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége.”
Varázslatosan vakító, hófehér tél volt abban az évben is, úgy karácsony táján. Mira, a hároméves, szőke fürtös kislány már békésen szuszogott az ágyában, amikor édesanyja lábujjhegyen lépett be félhomályos szobácskájába, hogy a kislánynak – a karácsonyvárás izgalmaitól még mindig rózsásra pirult arcocskájára – jóéjt-puszit adjon, és megigazítsa takaróját, amit mély álmában – miközben Tündérországnak tündérkertjében hancúrozott tündérbarátaival – mindig lerúgott magáról.
Édesanya mosolyogva nézte az ablakon át besütő holdvilágnál békésen álmodó kislányát, akinek mintha halk suttogásra nyílt volna álmában is mosolygó szája.
– Vajon miről álmodik? – kérdezte hangtalanul, szinte önmagától anya.
Biztosan most is Tündérországban hancúrozik – mosolyodott el, majd csendben megsimította a kedves arcocskát, és leheletfinom puszit adott rá. Már éppen indult volna kifelé, amikor furcsa hangra lett figyelmes. Megtorpant, és visszalépett a kislányhoz. Föléje hajolt, nézte őt, és fejét a fekete-fehér kiscicáktól színes, illatos paplanhoz érintve hallgatózni kezdett.
– Mi ez a furcsa szuszogás? – töprengett magában.
– Csak nem betegedett meg az én kislányom, éppen karácsony előtt? – hajolt még közelebb, és aggódva vizsgálgatta a kislány békés arcát, aki – szinte válaszul, hogy megnyugtassa édesanyját, hosszan elmosolyodott, és átfordult a másik oldalára.
– Jól van! Álmodj tovább, valami nagyon szépet, Tündérországról, suttogta szeretettel anya – s azért, ha lehet, csendesebben viháncoljatok abban a tündérkertben, legalább éjszaka, mert még felébred az aranyszőrű kiscica – akire ébren és álmában is oly régóta vágyott Mira.
Alighogy felocsúdott gondolataiból anya, a kislány kerek szemei felpattantak, és – akár, ha egy másik világból, talán éppen abból a mesebeliből érkezett volna nagy hirtelen, havas hegytetőkön át, varázsszőnyegen – kiugrott az ágyából, befurakodott édesanyja ölébe, és lelkendezve mesélni kezdett.
– Anyu! Olyan szépet álmodtam! Tündérországban jártam, a nagy Üveghegyen túl, és a hatalmas, színes üvegpalota tündérkertjében mesebeli tündérekkel játszottam! Kergetőztünk, szaladgáltunk, énekeltünk, és egyszer csak, a tündérkert rózsái alól, a hófödte, csillogó bokrok mögül előbújt egy pöttömnyi, fehér kiscica. Olyan kicsi volt, hogy elfért egyik tenyeremben! – lelkendezett boldogan Mira.
– Pont olyan volt, mint amilyet karácsonyra szeretnék! Tudod, megígérted, hogy ha jó kislány leszek, és időben elalszom esténként, akkor hamarosan egy igazi cica lehet a barátom – ujjongott tovább a kislány.
– Méghogy egy igazi cica legyen a barátod? – mosolyodott el anya, tréfás szigort erőltetve az arcára.
– És mit kezdenénk itt egy igazi cicával? Hiszen még kertünk sincsen. Egyébként is, még csak karácsony előestéje van, holnap lesz karácsony, és addig még annyi minden lehet… Az is megeshet, hogy valami csoda történik a te kis tündérvilágodban – hárította el szelíden Mira (immár késő éjszakába nyúló) élénk lelkendezését anya, majd tréfás-szigorúan újabb jóéjt-puszit nyomott a kislány homlokára, remélve, hogy most már azonnal álomba merül.
– Na, álmodj tovább, kicsi lányom, szép Tündérországról, mesebeli karácsonyról, és arról a szőrös, bajszos kis pamutgombolyagról, aki talán egyszer mégis a barátod lehet.
Ezzel halk léptekkel elindult kifelé a holdfényes szobából, s még visszalépett, hogy behajtsa a résnyire nyílt ablakot, mert odakint feltámadt a szél, és a játékos-bolondos hópelyhek egyre-másra szöktek be a szobába, s vígan viháncoltak a kis szekrényen, amíg vízzé nem váltak ott. S ekkor, az ablakrésen át – mintha csak a havas, téli égből, vagy egyenesen Tündérországból pottyant volna ide – szinte hangtalanul anya lába elé huppant egy furcsa, fehéren csillogó kis gombolyag: egy vacogó, havas kiscica…
Mira, aki addigra álmában már újra Tündérországot járta, másnap hajnalban azonnal meglátta, és boldogan ölelte magához az ágya melletti szőnyegen nyújtózó kis jövevényt, újdonsült barátját.
Sok-sok évvel később, amikor már ő is nagyra nőtt, úgy emlékezett erre a napra, mint egy igazi tündérkarácsonyra.
Sokáig hitte: ilyentájt az álmok mind-mind valóra válnak.
(Ha te nem hiszed, járj utána!)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Gősi Vali
