„ez volt a m?faj, amely az elmúlt harminc évben alkatian legközelebb volt hozzám” — írja Márai Sándor 1953-ban Naplójába, amivel azokra a napilapokban megjelent tárcákra, prózai rajzokra, életképszer? elbeszélésekre utal, melyek évtizedeken keresztül megjelentek az Ujság, kés?bb a Pesti Hírlap hasábjain. S valóban: a Bolhapiac általa válogatott írásai fényesre csiszolt m?remekek. Ezek között sok hétköznapi helyzetet (utazás vonaton, kávéházi élmény stb.), de csak az érdekeset, a maradandót emeli ki, hol finom iróniával, hol maró gúnnyal vagy éppen az emberi humánumot kifejez? részvéttel.
E rövid írások h?sei különleges egyéniségek, de még inkább magányos emberek, akik közül nem egyben magunkra ismerhetünk, mert sok tekintetben közös a sorsunk. „Aztán belenyugodtam, hogy rokonom. Ember, akit vállalni kell, ? az emberiség szörnyeteg nagynénije, de mégis vállalni kell, ?t is, mindenkit.”
Nem kell zavarba jönnünk, nyugodtan kijelenthetjük: Márai Sándor Bolhapiac cím?, 75 év után újra megjelent tárcanovellákat tartalmazó gy?jteménye irodalmi szenzáció.
És akkor pontosítsunk: nemcsak tárcákat, de klasszikus elbeszéléseket is tartalmaz a kötet, melyekr?l elmondható: els? osztályú, Kosztolányi színvonalán megalkotott szövegeket olvashatunk. Nagy kérdés: ha ilyen jók ezek az irodalmi igény? rögtönzések, akkor miért kellett 75 évet várni a megjelentetésükre? Nos – és itt jön a második pontosítás – a könyv (igaz, részint más írásokkal kiegészítve) ezzel a címmel 1944-ben újra megjelent.
A Bolhapiac eredeti szövegeit a szerz? az Újság cím? lapban publikálta, Márai 1953-as Naplójából tudható, hogy igen közel álltak hozzá ezek a parádés rögtönzések, mely közül néhány – köztük a Jóslás kártyából – nemcsak hogy kiváló elbeszélés, de alaposan meg is el?zte a korát. A Jóslás kártyából cím? novellafüzér igazi posztmodern szöveg, ahogy a kártya lapjai keverednek, úgy alakul a szöveg.
Ezt az elegáns játékosságot Garaczi László posztmodern programadó könyvében, a Plasztik cím? munkájában fedezi fel magának. Minden szöveg nívós írás, melyek konzervatív habitusról árulkodnak ugyan („Ön érzéki rabságban él, rest és tunya a jóhoz.”), de végtelenül könny?ek, szórakoztatóak is egyben.
A kevésbé jól sikerült írásokban is annyi a stíluselegancia, hogy az ember nem tudja letenni ?ket, és minden novella (általában 5-6 oldalasak) tartalmaz néhány emlékezetes mondatot.
Márai szórja a gyöngyöket, ott van például a 37,4 C cím? írás nyitó mondata: „A városnak általában egészen kis könny? láza van, csak 37,4 C.” Van, amikor ki tudjuk következtetni, hogy mikor játszódik a cselekmény („Egy n?nek házasságot ígért harminc évvel ezel?tt, 1903-ban”), de ezek az alkalmi írások sem köt?dnek úgymond szigorúan aktualitásokhoz.
Márainak minden megnyilvánulása irodalmi érték? volt, akkor is, ha újságot vett a rikkancstól, vagy ha orvoshoz ment, hogy kivizsgáltassa magát. A civil létben is kizárólag íróként nyilvánult meg.
E könny? kézzel írott szövegek jórészt ironikusak, Márai nem akart a morál mérnöke lenni, ugyanakkor ellát minket néhány elegáns aforizmával. Jórészt arcélek jelennek meg el?ttünk. Ott van a hetvenéves Srasserné, aki férjhez akar menni, mert úgy érzi, hogy öreg korára neki is joga van a boldogsághoz, de ott van Popper, a dilettáns, mégis minden nap mániásan alkotó író, akir?l ezt mondja: „Elborzadva t?n?döm most, utólag, mikor a mesterséget már minden változatban láttam: talán mégis író volt Popper?”
Ezeket a figurákat Márai kiszabadította az elitirodalom könyvtárszobájából, és felmutatta ?ket a napilapok hasábjain, de olyan megkapó, szerethet? módon, hogy nem tudjuk másképp hívni e vázlatosan áttetsz?, mégis precíz szövegeket, csak novelláknak.
Forrás:
P.Z.L –kulturpart.hu
helikon.hu
MÁRAI SÁNDOR: VIDALI MÓDSZERE
Mindössze egyszer beszéltem kiadósabban Vidalival; most, hogy ? nincs többé, s m?ve iszonyú viaskodásba kezdett az id?vel, kötelességem feljegyezni emlékeimet e találkozásról. Három esztendeje halt meg, s a jelenség emlékén a halál elvégezte kozmetikus simításait és göngyöléseit. Az ? szellemében cselekszem, amikor, gyöngéd és mégis könyörtelen kézzel letörlöm a halott író kend?zött arcáról a mesterséges színeket, melyeket – gyáván-okos óvatossággal – utólag raktak fel e szellemarcra tollforgató barátok és riadt esztétikusok.
Vidali írói egyéniségének jellemzését bízvást átengedhetem vetélytársainak és barátainak. Nem voltam oly szerencsés, hogy barátja lehessek, s képességeim határainak ismeretében nem dicsekedhetem azzal, hogy vetélytársának tartott volna. A három levél, melyeket hozzám írt, közömbös kérdésekre kér feleletet. Els? levelében, melyet kevés id?vel megismerkedésünk után küldött nekem, ingerült-bens?séggel érdekl?dik, hogyan lehetne megkapni a honoráriumot egy prágai laptól, mely leközölte egyik múló-becs? írását? Második levelében, mely válasz volt utolsó nagy m?vének, az «Él?k és holtak»-nak megjelenése alkalmából hozzá írt hódoló soraimra, megkért, küldjek neki ajánlott levélben német antiszeptikus ragtapaszt, mert sebesre vakarta lábát, s « a német ragtapaszok min?ségben és tetszet?sségben» – így írta – «felülmúlják a francia ragtapaszokat.» Harmadik levelében végül megengedte, hogy meglátogassam, ha dél-franciaországi körutam Arles-ba is elvezetne. Természetesen siettem élni az engedelemmel – «meghívásnak» alig nevezhetem e h?vös-hanyag sorokat – s 1930 szeptemberének egyik hétköznap-esti órájában elfogódott lélekkel s idegességt?l remeg? kezekkel meghúztam az arles-i ház kapujának cseng?zsinórját.
Fiatal, kissé bamba arcú, kellemes idomú cselédleány nyitott ajtót, s szótlanul vezetett a keskeny, f?szeres illatú, tropikus növényekkel dúsan beültetett el?kerten át a ház felé. Vidali a bejárat mellett ült a k?padon és pipázott. Széles mozdulatokkal, személytelen szeretetreméltósággal fogadott. «Nem vezetem be házamba» – mondotta – «mert a lakás egy kissé az élet felhámja; öreg vagyok már, s lakásom is öreg, kevéssé tetszet?s. Ez a kert semleges terület; akár kávéház, vagy kocsma is lehetne… Amit itt lát, növényzet és elrendezés, nem az én m?vem, hanem részben a természeté, részben egy Ledez nev? idevaló b?rkeresked?é, akit?l hitelbe és részletre vettem mindezt. Üljünk le hát.» S maga mellé nógatott a k?padra. «Mindössze egyetlen órát szentelhetek csak Önnek» – mondta barátságos mosollyal, – «mert nem élek már sokáig s takarékosan kell bánnom az id?vel.» – Kijelentését kacérnak éreztem. Megkérdeztem, beteg-e? – «Nem vagyok éppen beteg» – folytatta komolyabban – «csak m?vem vége felé jár. Nincs már sürg?s, mulaszthatatlan mondanivalóm az emberek számára, de ez a kisebb baj. A valóság az, hogy nincs már mondanivalóm m?vem számráa sem.» – Hallgattunk. – «Ezt az órát Önnek adtam» – mondta csaknem n?ies hangsúlyozással, könnyed pazarló mozdulattal. – «Beszéljünk hát mindenr?l, amire választ vár t?lem… de azt hiszem, kérdés nélkül is felelhetek. Ön író; mir?l is beszélhetnénk…» – Figyelmes szemekkel nézett reám és bólogatott. – «Fiatal ember, s a bet?nek szentelte életét… Néha fél még, megijed, szeretne visszafordulni?…» Úgy mondta ezt, találgató hangon, hamis biztonsággal, mint egy tenyérjós. – «Id?nként ábrándozik, hátha lehet egyezkedni, ahogy a fiatal szerzetest megkisérti álmaiban a világ… De nem, ez a mi rendünk, az írói rend, igazán szigorú rend.» – Sóhajtott. – «Kedves fiam» – mondta, s mélyen lélekzett, s most igazán olyan volt, a magas k?falakkal határolt kertben, a ciprusok és olajfák között, mint egy szerzetes, aki angelus el?tt breviáriumát olvasgatta a kolostor kertjében – «ne álmodozzon könyörületr?l. A munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó, nem engedi szabadon többé. Álmát is vigyázza, nem engedélyez sz?nnapokat, az élet egyetlen perce sem tisztán az Öné többé, a kedves ember halálos ágyánál is robotra kényszeríti, fájdalmának nem adhatja át magát, öröme el?l menekül majd, s a pillanatban, mikor a szeretett n? rokonszenves lépéseinek közeledtét neszeli, már a sor kezd? hangsúlyára gondol, mellyel a ritka percet beilleszti a m? egyik ernyedt eresztékébe, ahol a drágán vásárolt, forró pillanat kih?tött emléke feszültséget és tartást ad majd a fejezetnek.» Összekulcsolta kezeit, szelíd mozdulattal. – «Ön tehát közénk tartozik?» – kérdezte, s oldalt hajtott fejjel, pislogva nézett reám. – «Tudja-e, mire vállalkozott? Visszafordulhat-e még? Gyötri-e honvágy, az édes, gyanús, örökre elhagyott haza után, amit általában és pontatlan szóval «életnek» neveznek? Nos, Ön döntött» – mondta kis sóhajjal, s legyintett.
– «Természetesen a módszer titkát szeretné kitudni t?lem.» – Gyanakodva nézett reám. S mikor hallgattam: – «Mir?l is beszélhetnénk e becses órában, mi ketten, – én, az öreg író, aki fölött egyszerre alkonyodik a m? és az élet, s Ön, a mi rendünk fiatal tagja, aki gyanítja már a kegyetlen valóságot, s valamilyen gyakorlati tanácsot remél t?lem, a vén rókától, szemhunyorítást, bizalmas jeleket, hogy ne félj öcsém, meg van a módja az ilyen alkunak, majd kitanítlak reá. Sajnos, nem bíztathatom semmi jóval. Feltételesen már gondolkozni sem lehet» – s mélyen lélegzett – «hogyan lehetne hát feltételekkel írni? Mert írni és gondolkozni nem ugyanaz; a gondolattal mintegy vérségi kapcsolatban élünk, mint családtagjainkkal, de az írás legtöbbször csak megtörténik velünk, mint valamilyen ijeszt? kaland. Készenlét, lélekjelenlét kérdése az egész. A módszer!» – mondta hangosan, csaknem felkiáltva. – «Könnyü és olcsó lenne azt mondanom, hogy az írásnak egyáltalán nincsen módszere. Most persze nem a rothadt almákra gondolok, sem a híres «fegyelemre», melyet a m?kedvel?k oly szemérmes, laposan pislogó magukkelletéssel emlegetnek!… Nem sokat tartok err?l a gyanus fegyelemr?l, melyben terméketlenül savanyodik az író, mint az er?m?vészek abban a steril önmegtartóztatásban, vagy a n?k a soványító gyógymódban. Az ilyen fegyelem már elhatározás és szándék… de az író módszere, ha van ilyen, szándéktalan. Ugy mondhatnám, csaknem szándékosan szándéktalan. Napjaim, hatvan éven át, várakozásban teltek el… Jó évtizede már, hogy olvasni sem szeretek» – mondta halkabban, s önkénytelenül körülnézett, aggályosan, mintha félne, hogy meghallotta a merész kijelentést valaki, – «a könyvek tárgyszer?sége különös csömört ébreszt bennem, alig tudok úgy elmenni egy könyvkereskedés kirakata el?tt, hogy ne érezzem ezt az öklendezésre ingerl? érzést. Az irodalom, bizonyos beavatottságon túl, gyötrelmesen unalmas» – mondta egészen halkan, szégyenkezve – «csak az írás érdekes… De ezt sokáig nem tudja az ember. Fiatal író voltam még, mikor észrevettem, hogy egy könyvkereskedés kirakata megindítja bennem azt az izgalmas folyamatot, melynek következménye, másnap vagy egy év mulva, az írás volt, a cselekvés, a kaland. De most már nem vágyom e kalandra. Mindenfajta ütemét ismerem e szenvedélynek. Hasonlatot keresek, mert beszélek, s olyan ez, mintha elégtelen fegyverzettel, páncél és kard nélkül, puszta ökleimmel bocsátkoznék párharcba; az ilyes küzdelemben megszoktam fegyvereimet, a tollat és papírt. Az elébb a fiatal szerzetes példáját idéztem; ez a hasonlat gyatra volt és olcsó, inkább katonához hasonlíthatnám az írót, igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek a komolyságán és férfiasságán átéreztem azt a riadt szemérmet, a bels? magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit. Szeretem a katonákat» – mondta bizalmasan – «szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy halálig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben, néha könyörtelenül be kell tartani a játékszabályokat, s a végs? cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy er?d megvívása, hanem maga a harc, – s az sem fellengz?s értelemben, hanem szolídan, mesterségszer?en, szerényen, s abban a furcsa, nyers cölibátusban és vagyontalanságban, mely egyformán jellemzi az írókat és a katonákat. Katonákkal mindig tudtam beszélgetni» – folytatta elgondolkozva, komolyan – «mintegy tábort?z mellett, egy kávéházban, pohár borral kezünkben, két ütközet között; ?k a kaszárnyából érkeztek e találkozókra, s én munkaszobámból. Nem ismerek meghatóbb, tisztább és tragikusabb jelenséget, mint a katonát, aki fehérvér?ségben szenved, vagy meghal a koszorúerek görcsében, vagy valamilyen más, polgári betegségben; oly visszás tragikum ez, mintha egy író párbajban esne el, vagy atlétikai versenyen, rúdugrás közben végezne szívszélh?dés vele. Az ember maradjon végzetében is h?séges irályához» – mondta szerényen.
– «H?vösödik» – mondta aztán, s kinyujtotta kezét, mintha ujjheggyel megérintené a leveg?t. – «Hogyan is éljen az író? Egészségesen? Elmondom, mit vettem észre… Id?nként megkíséreltem én is «egészségesen» élni. Például sétáltam, vagy úszni jártam az uszodába. Egyszer, egy gyáva nyáron át, tenniszeztem is, hadd mondjam meg az igazat. E kísérletekre röstellkedéssel tudok csak gondolni. Nyilván úgy történt, hogy nem ismertem még a munka feltételeit és törvényeit. Nem tudom, mi az egészség? Csak azt tudom, valahányszor változtattam életmódomon, munkám min?sége silányodott. Valószín?leg az lenne az eszmény, ha az író korán kelne, frugálisan táplálkozna, keveset, vagy egyáltalán nem dohányozna, lehet?leg nem élne bódítószerekkel, egy tiszta n? szerelmében sütkérezne életehosszat, id?nként tanulmányutakra indulna küls? országokba, reggeli séta után szobájába vonulna, melyet id?közben kitakarítottak, minden könyv s papírdarabka a helyén, tiszta ívpapír az asztalon, csönd és nyugalom a házban, a délel?tt néhány órája egyenletes, komoly munkában telik el, ebéd el?tt úszkál a helyi uszodában, ízletes és könny? früstök után szundikál egy félórát a méhesben, aztán elolvassa a lapokat és folyóiratokat, néhány oldalt egyik vetélytársa legújabb m?véb?l, s néhány oldalt valamelyik kedvelt mestere szerencsésebb alkotásából, befejezi, amit délel?tt elkezdett, baráti társaságban, vagy a szeretett n? karján sétál még alkonyattal, amíg eljön az este, árnyaival, könny? álmával, a jó lelkiismeret, tisztességesen végzett munka és megszolgált, könny? emésztés kellemes, zsongító bódulatával. Megvallom, magam is így éltem egyideig. Olvasta bukolikus könyvemet? Ebben az id?szakban írtam. Pocsék m?, hazug és szándékolt, s minden mondata milyen nehézkes, látszik a férc, idegen anyagokból lazán összerakott fejezetek, s mintha zihálna, lihegne az egész, mintha nem bírná szusszal s viaskodna valamivel… Ez a valami, amivel e gyatra m?vem viaskodott, az egészség volt, az engedmény, mellyel az életnek adóztam. Akkor még nem tudtam, hogy a munka egyetlen nagy életbiztosítás. Az író addig él, amíg ír. Nem lehet egyszerre valamilyen tevékeny, sportoló, józan és megbecsült üveggyári igazgató, s egy író életét élni. Az író egészsége az, ha állandóan munkája rendelkezésére áll. Ne álmodozzunk az élet higiénikus fegyelmér?l, amíg az élet minden esélyét, egészséget és betegséget, éppen úgy reáköltjük a m?re, mint a boldogság kínálkozó idilljeit. Aki élni akar, meneküljön a mi köreinkt?l… Mindig magányban éltem; a magány az író sterilez? el?szobája, ahol szünet nélkül bemosakszik a m?tétre. Igaz, ez a magány néha lehet zajos is. Én például háromszor n?sültem. De minden emberi helyzeten belül tudtam egyedül maradni, néha fájdalmas vágyakozással, fogcsikorgatva, elepedve valamilyen emberi közösség után, s utolsó pillanatban mégis visszarettenve, «gyáván», mint ?k mondták, a n?k vagy a férfiak, kiknek nem adtam oda barátságomat és érzéseimet; s nem tudták, hogy ez a «gyávaság» az egyetlen h?siesség, amire munkámmal szemben kötelezve vagyok, ez a «gyávaság», ez a h?ség a gyávasághoz az, ami a katona bátorsága, h?sége, melyre fölesküdött. Éltem bódítószerekkel és éltem aszkétikusan, éltem vágytalanul és pancsoltam az élet gyanus pocsolyáiban, lemondtam három napra a cigarettáról, s aztán «gyáván» átadtam magam a nikotinmérgezésnek, s szívgörcsök között, egy-egy nyugodtabb órában csakugyan írtam végül néhány tisztességes mondatot… Éltem alkoholos bódulatban éveken át, csapnivaló volt minden, ami akkortájt kezem alól kikerült, de aztán kés?bb, évek múlva, egyszerre tisztulni és világosodni kezdett az a g?zölg? ködkép, melyet megjelenése pillanatában bódítószerek viziójának tartottam csak; a vizió anyaggá s?r?södött, dolgozni lehetett vele… Nem tudom, hogyan éljen az író. Éljen h?ségesen, ez minden, amit mondhatok.»
– «A szívet» – mondta nehezen, mintha kifáradt volna – «a szívet, az eszméletet állandóan bizonyos h?fokon kell tartani. Ez az ára… Az író mossa meg reggel fogkefével a száját, öltözzön fel tisztességesen, tisztálkodjon, ha éppen ilyen a kedve; de ez aztán minden kedvezmény, mellyel testének kedveskedhet… Néha, munka közben, felállhat asztalától, s óvatosan átmehet a szomszéd szobába. De aztán okosabb, ha rögtön visszatér a munkához, s nem indul egészségügyi sétára a hegyekbe. Az író ehet növényt és ehet húst, élhet egyszer?, tápláló, ízletes ételekkel, de élhet lisztté ?rölt datolyamagon is. Fütyülök az élet törvényeire» – mondta hangosabban – «mert az én törvényem, amelynek alá vagyok vetve, az írás törvénye hatalmasabb. Ez a legfels?bb törvény. Az orvos, a szeretett n?, a barát, minden emberi közösség feladhatják az írót, a test lázadozhat, a környezet megtagadhatja a h?tlen szemtanut, a tömeg árulást emlegethet s követelheti a lámpavasat számára, de az író sértetlenül él tovább abban a területenkívüliségben, amelyet az élet nem tud megsérteni kívülr?l soha. Csak mi árulhatjuk el magunkat… abban a pillanatban aztán reánk is vetik magukat az ólálkodó, ellenséges hatalmak, m?vünk a kutyáké, s testünk a halálé. A módszer!» – ismételte még egyszer, s mintha mosolygott volna. – «A magány velünk jön, ennyi a módszer. Az irodalmi kávéházakba is velünk jön. Elkísér a szerelembe, a család zajos köreibe. Irtam már t?rhet? sorokat a földalatti vasútban is, két állomás között, s kétségbeesett tehetetlenséggel kushadtam egy mondat fölött tiszta, csendes és képeslapokban gyakorta közzéadott munkaszobámban, tollal kezemben, könyvek között, s a láthatáron egyetlen épkézláb gondolat nélkül… Karácsonyi körkérdések néha t?lem is megkérdezték, alkalmas-e az író a házaséletre, vagy a politikára? Azt hiszem, az írónak, amíg h?séges munkájához, nem árthat a házasélet sem, s mondatai tisztaságán még a politika sem ronthat. Még az «élmény» sem árt az írónak, az a homályos és nehezen meghatározható valami, a gr?nlandi fókavadászat és egy vakbélgyulladás skálája között, amit az emberek általában élménynek tartanak. Az ókor császárai naphosszat mérget rágcsáltak apró adagokban, mert féltek a mérgezést?l. Az írónak az élet csak ellenméreg!» – mondta megvet? hangon, röviden.
– «Az irodalomról talán ne beszéljünk» – kérte még és felállott. – Az «irodalomról beszéljenek csak ?k…» – s bizonytalanul, általános mozdulattal legyintett. – «Nekem sokáig élmény volt az irodalom, életem egyetlen élménye. Fiatalon találkoztam vele, valamilyen pirospozsgás, t?zr?l pattant, helyre-kata irodalommal, ahogy ?k a n?kkel, vagy a boldogsággal találkoznak. Aztán megismertem s meguntam. Most már csak a mesterségem érdekel. Amit beszéltünk, csak reánk tartozik, az írókra. Ön természetesen megírja majd egyszer ezt is, – nem lenne író, ha nem írná meg. Én már nem akarok megírni semit. Nemsokára meg kell halnom. M?vem készen áll. Tökéletlen maradt; jó sorsom megóvott attól, hogy tökéleteset alkossak; ezt a becsvágyat továbbra is átengedem a m?kedvel?knek. Hallom, egyre több a remekm? napjainkban…» Magasan, egyenesen állt a félhomályban, most csaknem g?gösen pillantott reám. – «Most búcsúra mondhatnám még, hogy én, a távozó, szeretettel üdvözlöm Önt, az érkez?t, az írók rendjében. Szeretettel? Nem mondhatom ezt, mert nem feladatom a szeretet sem.» Némán álltunk a kapuban. Kezét szíve fölé emelte, mintha még tartóztatna, s mondani akarna valamit. Igy láttam utoljára ?t, háza kapujában, a félhomályban, amint tétova mozdulattal szívéhez emeli kezét, s mintha egy szót keresne.
Forrás:
epa.oszk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
