A szerbiai Zagubice fölötti k?rengetegben felépített tábor, Lager Heidenau, és a Gy?r mellett alvó kis község, Abda között légvonalban mérve is 1513 kilométernyi a távolság.
Az er?ltetett menet persze kanyarogva, tétovázva, vándorló fájdalomként haladt, és nem légvonalban.
Abda, melynek határába ért most – 1944. november kilencedikén délel?tt – az er?ltetett menet, Gy?rt?l északnyugati irányban, hét-nyolc kilométerre a Rábca és a Mosoni-Duna által fölhalmozott hordalékkúpon fekszik: kúpon ugyan, ám mégis a Gy?ri-medence legmélyebb pontján.
A legmélyebb ponton, igen.
Ezen a legmélyebb ponton torpant meg el?ször a Költ?, noha tudta: nem szabad megállni, nem szabad elesni, mert akkor „tarkólövés!”
Úgy végzi majd ? is.
Abda határában mégis megtorpant, nem bírta tovább a térd, a boka, a talpak szaggató fájdalmát.
Megtorpant, és elszáguldott mellette az élet.
Makacsul, gépiesen mondogatja most magában: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt. Édesanyám, Grosz Ilona és ikertestvérem születésem közben meghaltak. Er?szakos, rút kisded voltam én, ikret szül? anyácska, – gyilkosod!
A Szemere utcai elemi iskolába, majd a Markó utcai f?reálba jártam.
1921 júniusában meghalt apám Glatter Jakab, egészen árva lettem akkor.
1927-ben érettségiztem az Izabella utcai Báró Wesselényi Miklós kereskedelmi iskolában.
Zsidó vagyok, zsidó.
Ki velünk! Heraus mit uns! Ki velünk!
Ki lenne velünk?
Költ? vagyok.
Zsidó vagyok.
Zsidó költ? vagyok: e kett? közül vajon melyik kell a világnak?
Csodát el?ször 1926 ?szén láttam, és éltem át.
1926 ?szén rámnevetett egy lány, Fanni, a sz?ke, lágyhajú, tószínszem?, és lassan kiderült, hogy valakinek még én is kellek.
Én, a zsidó, én a költ?, én a semmirekell?.”
Makacs, gépiességgel mondja föl magában a leckét, miközben hallja a géppuska závárzatának kattanását: „Nevem Radnóti Glatter Miklós, születtem Budapesten 1909. május kilencedikén a Kádár utca nyolcas szám alatt.”
Aztán arra gondol, hogy ott, Zagubica fölött a hegyekben, a lágerben, ahol sort sor alá tapogatva, vakon írta a verseket a vékony iskolásfüzetbe, a lágerben nem volt jó, mégis összehasonlíthatatlanul bírhatóbb volt, mint ez az 1600 kilométeres gyötr?dés, ami most – úgy látszik – végéhez ér.
Igen, végéhez ér ezen a november kilencediki, ködös, hideg délel?ttön, életének tizenkétezer-kilenszázhetvenharmadik napján.
Már kattant a závárzat.
„Hogyan bírtam eddig is?” – kérdi magától a Költ?.
Hogyan bírhatta, amikor nála er?sebbek, életrevalóbbak már az er?ltetett menetelés tizedik, tizenötödik napján földre rogytak, és megadva magukat a sors képében fölugató géppuskasorozatnak, meghaltak az út menti árkokban. Bortól Abdáig árokba fordult holttetemek jelezték a menet útját, mint mesebeli, útra szórt fehér, szürke kavicsok.
Pillanattal halála el?tt érti meg a Költ?, és válaszolja meg a kérdést.
„Csakis a test vethet? rabságba, csakis a testet képesek meggyötörni, csakis a test halandó, gyilkolható meg. És a költ? nem test, nagyobb részében nem test, hanem lélek: és a lélek szabad, bármely börtönb?l kiröppen?, bármely halálból föltámadó.”
Így látta élete utolsó pillanatában Radnóti Miklós, és így is volt.
Amikor a nyolc, kilenc óra tenyérhólyagosító k?törés után ott fönt, Zagubica fölött a hegyekben, gyötrött teste elterült a férgekt?l nyüzsg? priccsen, amikor megette a tizenöt deka kenyeret, amit egy napra kaptak a foglyok, hogy másnap is törhessék a követ, hogy épp csak életben maradjanak, akkor a Költ? nem ott volt. Ami a priccsen feküdt láztól gyötr?dve, az nem Radnóti Miklós volt, hanem egy darab test. Anyag.
Mert Radnóti Miklós otthon volt akkor.
És otthon a béke méhe zöngött, míg h?lt a szilvalekvár, és nyárvégi csönd napozott az álmos kerteken, és a lomb között érett, mezítelen gyümölcsök ringtak, és a Költ?t Fanni várta sz?kén a r?t sövény mögött.
És hiába feküdt elgyötört teste a férgekt?l nyüzsg? priccsen, amott árnyékot írt lassan a lassú délel?tt, és ? ott volt a lomb között sz?r?d? napsütésben.
Így élte túl, míg a bombatámadások, meg a hegyekb?l közeled? Tito-partizánok miatt a lágert át nem vezényelték.
Átélte, mert minden a messzi, a háborúba ájult Szerbiában volt, és a menekülés álomvilága lent a völgyben, a távolba vesz? Magyarországon.
Állta Miklós lelke a sarat, derekasan állta.
Ám aztán a menet átgörbedt Magyarországra, az álombeli világ váratlan jelenlev?vé, valóssá vált, és hiába volt a hold oly kerek, nem lehetett tovább otthonról álmodni, mert kit?nt: az az otthon már nincsen.
Bomba érte talán, vagy farkascsorda ontotta el?
Ezt nem tudta a Költ?, csak látta, hogy nincs már meg, semmi sincsen már meg. És ekkor megértette: „Semmim se volt, s nem is lesz immár sosem nekem.”
És elmerengett egy percre az egykor gazdag életen, mit élt, és szívében nem volt már harag, bosszúvágy: nem.
„A világ újraépül” – gondolta, – „s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam.”
De már ez a gondolat sem segített: itt, szétfüstölgött, szép Magyarországon nem segített többé sem emlék, sem varázslat, sem költ?i vajákolás.
Mert látta, amit addig csak sejtett. Látta, látta most, hogy nincs többé Magyarország, nincsenek többé bölcs borozások, nincsenek költ?társak, nincs már a hársak alatt az az asztal, és tán Fanni sincsen, Fanni se!
Akkor föladta Radnóti Miklós, akkor a meggyötört test átvette a hatalmat: a Költ? Abda határában el?bb csak megtorpant, aztán térdre rogyott, aztán átfordult a teste, és halott társa mellé zuhant. És nem tudott, nem akart mozdulni többé, noha tudta: ez a halál.
És ez volt a halál, a Költ? halála: fölugatott a géppuska, és Radnóti Miklós ott maradt fekve, holtan. Radnóti Miklós teste feküdt holtan!
„Annyi szenvedés után most
pihen e h?vös, barna test.
Csak csont és b?r és fájdalom.
S akár a megtépett, kid?lt fatörzs
évgy?rüit mutatja,
bevallja ? is gyötrött éveit.
Csak csont és b?r e test.”
