Kőmüves Klára : Ne félj, Tibó!

Nyomtatás

Amikor megszülettél, íze volt a napsugárnak is,

irigykedve néztek ránk megvadult szelek,

elcsitulva jöttek kertünkbe őszi délutánokon,

hogy mielőbb megérinthessenek.

Téged negyven hétnyi oltalom hozott,

benned értek össze legszebb perceim,

feledve halált és háborút érleltelek,

minden reggel jó szóval ébresztettelek.

Amikor világra jöttél, világra jöttem én is,

előtte csak, mint táplálkozási láncszem,

csörögtem, ameddig engedett a drót,

aztán roncsolva köldökzsinórt,

valóban íze lett a napsugárnak,

dajkáltalak, de te lettél dajkája a szélnek,

színe változott ezer levélnek,

romba dőltek gondokkal teli tornyok,

feledett imák ránk köszöntek a sarkon,

emlékszel? Ott a parton…

szemed kékjének mintájára tisztult a víz,

s az ég, tudom, szintén neked köszönheti színét!

( Nincs mitől félned, Istentől kaptalak,

azt súgta: Sokáig tartott már a böjt.

Adósotok, amíg csak éltek, itt e Föld! )