Kimondhatatlanul nehéz
– ez kész szerencse –
magamban tartani, amit
illene egész világnak hallani,
hogy áldozat lehessek végre,
s rám süthesse bélyegét a nép,
tegnap egy bolonddal kevesebb,
– Ma egyel több, na, nézd!
Hát, jó. Magamban tartalak
s elnyellek számba, hogyha szöksz,
kabátba rejtelek, ha mellkas tájt zörögsz.
Vasárnaponként magammal viszlek majd a rétre,
kiengedlek, s, ha térdre ereszkedve
figyelem fürjek kényeskedéseit,
Bújj vissza! Ki se nézz decemberig!
Mondom, minden vasárnap sétálni viszlek,
de engedd, további hat napon – pihenjek!
Gyakrabban fáradok s te nőttön nősz magamban,
szavakat kutatok szótlan falakban.
Tagadlak majd, mint gyermek, bánatát,
megtagadlak, mint hulló levelek a fát.
Elválok tőled, mint válik lelkemből a hit,
álmodtam, de az ilyesmi nem is létezik.
Megtanulok füllenteni majd,
lehazudom csillagait az égnek,
eladlak feledett fillérekért,
azért, mert sokkal többet érsz,
nem enyészhetsz hamis oltáromon.
Látod? Jól megy ez nekem.
Ahol fontos az igazság,
ott őszintén, hazudni kell!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Kőmüves Klára
