Negyvenhatos cipőjével játszadoztam éppen. Kezem bele, négykézlábra le, ő meglátott, mosolygott s így szólt: – Mit csinálsz a cipcsimmel? Magam is meglepődtem, abban a pillanatban a cipcsi összement. A cipő, cipő és nem cipcsi. Kevés kifejezés tud ennél jobban felbosszantani. Aztán egyszer elmerengtem széles vállain, meg hogy milyen izgalmas, ahogyan ott áll a zuhanyzóban, de ő: – Kérem törcsimet! – Ismét meglepődtem, hogy kérhet ilyet! A törölköző, az törölköző, esetleg törülköző, most magam sem tudom, de semmi esetre sem törcsi. A törcsi még viccesnek sem nevezhető. Törcsinek maximum egy mesefigurát neveznék, aztán persze jól magamba nézve, azt mondanám: Ez a Törcsi név meglehetősen erőltetett. Későbbiekben találkoztam a fürcsivel is. Azt mondta, fürcsizni megy. Hogy hová készült, csak akkor vált világossá számomra, amikor elindult a fürdőszoba felé. Fürödni, fürdeni, fürdőzni… hmm…
Drágám, egy két méteres férfi, miért használ ilyen kifejezést – dohogtam magamban. Ez a fürcsi még édesnek is nevezhető egy négyéves kislány szájából, de az övéből, már bocsánat, kicsit…
Itt van még ez a kajcsi dolog is. Délutáni szuszókát követően, s ez a szuszóka is olyan jellemzően gyermekded, de ezt inkább hagyjuk most. Tehát, felébredt és így szólt, engem halmozottan hátrányba döntve: – Vacsi? Mi a kajcsi? – Á, ez az utolsó cseppek egyike volt a pohárban. A vacsi, vacsora. A kajcsi, esetleg kaja, de már ez is az idegeimet borzolja. Ugyanis amennyiben vacsizna és kajcsit enne, odadobhatok én neki egy félégett pirítóst valami izével, csak hogy hagy használjak már én is valami szópótlószó-szerűséget, de amennyiben megéhezett és vacsorázni szeretne, esküszöm, gyönyörűen megteríthetek s mi szemnek, szájnak ingere…
Jöttek az ünnepek, végérvényesen megalapozták közös jövőnk alakulását. A „milyen karit vegyek” kérdése ugyanis egyetlen perc alatt elrabolta a karácsonyi előkészületek varázsát.
Ezek pusztán apró részletek, de igenis ettől lett szememben másfél méteres, két méter helyett. Ettől lett ötven kilós, kilencven helyett. A szíve is összement és minden, amit azelőtt szerettem benne. Végül harminchetes lába lett, akár az én ruháimat is hordhatta volna. Igen, mert, ha most elképzelem, hogy az, az eredetileg magas, erős ember az én ruháimban járkál, az éppen olyan mulatságos, mint amikor a saját ruháiban így beszélt.
