Lubovszki Kazimir : fohászokat szórok

ÀžÃÂgy hát a költészet a költőnek több szomorúságot, több magányt, kevesebb társat, kevesebb elismerést és kevesebb örömet hoz, mint bármely más művészet tárgya alkotójának. ÃÂm a költő épp erre alkalmas. Lelkében fogyatékos. Túlérzékeny, szenvedő, beteg. Életét, kapcsolatait, önmagát, s akik szeretik, felőrli folytonos fájdalmában. A beteg test fájdalmát lassan megszokja a tudat. A beteg lélekét nem. A test fogyatkozását kipótolja a lélek derűje. De a lélek fogyatékossága öl, mint az elhatalmasodó szenvedély. A test szenvedélye olyan betegség, amely tartósan tünet nélkülivé tehető. De a lélek betegsége mindig instabil. A költőnek hát alig van valamilye és valakije. Csak kevés ember az, aki megtűri és elviseli. Csak kevés ember az, aki kedveli, akit érdekel, csak kevesen képesek tartósan szeretni. A költő nyomorult, hontalan, társtalan. Kívül áll minden rendszeren. Időtlen, levegőtlen térben bolyong. Olykor, ha él, akkor is halott, s holtában is él, hogy kevés szóval elmotyogja azt a keveset, amit mind szerettünk volna elmondani, valahogy...À (Ferenczfi János)