Nagy Horváth Ilona : Interracionálé

2009.11.09. Nagy Horváth Ilona Vers 33

Nyomtatás

Körülnézek.

Míg forgok,

kirepít belőlem a centripetális erő,

– irány a végtelen –

az értelmen kívül semmi értelme

semminek,

így leszek szeled,

viharmadár.

Tőlem ennyire futja.

Tiéd a tenger és az összes ingatag

hajó.

Én vakmerő leszek

és nem megyek sehova,

dühöngök,

mint a kő.

Noha a skalp némi tupírra szorul,

ímhol a szerelem:

képén botlik a púder,

ócska EKG csókján

fázós rúzs dadog,

– de még készséggel térdel, ha a helyzet

megkívánja –

nyúlós báján ünnepi dísz,

ahogy sikongva széttárja csüngő

combjait.

Ragyogás.

Én ma úgy ébredtem, hogy

erős vagyok,

és elbírom a hátamra mászott

hitvány délibábokat.

Munkában a túlélő allél,

a makacsság

kétszeresen domináns

a belém csavarodott

DNS spirálon.

Lejövök a szerről,

pedig jóízű volt

a hódítás tudatmódosulása,

felnyaltam mind

a tenyeredből.

Önkívület,

és nem is volt senkim kívüled.

Most meg úgy kiszáradt a szám.

Mindenem.

Isten,

ki sosem hittél bennem,

az értelmen kívül miért, hogy

semmi értelme semminek…

Tombolok,

mint a kő.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Nagy Horváth Ilona

Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás

Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.

Tartalom másolása nem engedélyezett!

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30

Hasonló írások