Hajnal.
Az őrület ideje,
áram dalol a vezetékvégeken,
táncolnak a kések,
szív nem mozdul,
újabb felfekvések nyílnak
a félnemlétbe
halt gondolaton.
Levegőért sajdul a tüdő.
Bolond,
hát hogyne emlékeznék
minden szóra.
Reggel felé
megindul újra a szív,
kérlelhetetlenül, ahogy az óra
löki tovább az időt,
muszáj, mint a
sejtek szorgos magamásolása,
törvény, akár, hogy
fáradt klónom maradok,
s ismeretlen tengelye körül
szüntelen forog
velünk a világegyetem.
Arcom ismétli a tükör,
nem látszol,
– nappal a csillagok –
de tudlak,
minden lélegzet
átörökít.
Csendes titkaid lüktetem.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.14. @ 15:18 :: Nagy Horváth Ilona