Társad a lom
Fel szeretnék n?ni. El szeretnék innen menni. Vagy összeszedni egy csomó pénzt egy jó kis motorra, és kimenni Amerikába, száguldani magányosan. Jó donor lennék.
Vagy végre feln?ni, nyelvvizsgával rendelkezni, feln?tt jogokkal, saját lakással, jó munkahellyel ( színház), és a legfontosabb tényez?: hogy velem legyen a szerelmem. Ismét ide lyukadtam ki. Tudom. Biztosan már nagyon unod a témát. De lásd be, hogy rossz érzés az, hogy nem tudom, hogy mikor lesz vége a dolgoknak, miért, és úgy egyáltalán. Félek. Ugyanazért félek a szakítástól, mint a világon mindenki a haláltól. Mert ismeretlen. Mert felfoghatatlan. És a szakítás is az életembe fog kerülni. Érzem. Szinte biztos vagyok benne. Vagy ha nem, hát a szívembe biztosan.
Most inkább ne beszéljünk err?l. Gondoljunk valami vidámra.
Termet díszítettünk, úgy egy hete. Nem nagy szám, telinyomtuk színházi plakátokkal, a plafonon kacskaringóban. Kaptam egy sarkot és egy fél falat, mert elég ügyesen bánok a ceruzával. Én megrajzoltam, osztálytársam – Betti – kifestette. Pluszba festett még pár idézetet, mondatokat. Ilyenek: ,,Hazug embert könnyebb utolérni, ha sánta”, a „Jön még kutyára teher autó” és a „Kicsi a bors, de vannak barátai”. Ezeket a tábla mellé pingálta. Na, de nem is akármivel – százharminc forintos vízfestékkel. És még szép is lett. Na jó. Nem lett csúnya. De a lány ilyen olcsó dolgokkal csodákat tud m?velni. Tuti, van benne egy kis zsidó vér. (Azért én sem vagyok semmi néha, eladtam két (amúgy száz forintos) tiszteletjegyet hatszázért.)
A suliban amúgy is virágzik a gazdaság. Nem drog (nem CSAK drog, legyünk ?szinték, de mindenhol árulják. Aztán, aki kér bel?le, vesz, aki meg nem, az nem vesz), hanem szendvicsek adás-vétele, színházjegyek értékesítése, pornómagazinok, házi feladatok, jegyzetek. A drogra visszatérve – olvastam valahol ezt a pár sort, annyira megtetszett, gondoltam, ideírom: A mai fiatalok felének szép jöv?re való nézeteik vannak. A maradék ötven százaléknak nincs pénze drogokra…
Amúgy én nem l?ném magam. Biztosan az is közrejátszik, hogy félek a t?kt?l. De nem, akkor sem nyomnám magamba. Az… Nem is tudom… Gyávaság. Jó, aki csinálja, hát csinálja, ha neki úgy jobb. De gondolja át addig, amíg átgondolás-képes agya van. Aztán meg egy ,,átmulatott” éjszaka után belefullad a hányásába, és még jól is esik majd neki. Nem akarok senkit megsérteni ezzel. De ez annyira az elmúlás lealacsonyodása. Spártában már amiatt szám?ztek volna, ha egy három centis vágás van a hátadon. A mi társadalmunk miért nem csinál ilyet? Úgy értem, miért nem löki ki magából a selejteket? Oh, most gondoltam bele… Mert akkor az országból csak megye lenne.
Nagyon hitleri nézetek? Nem, nem vagyok fasiszta. S?t. Nem gondolom magamat feljebbvalónak. Én sem tartoznék bele abba a megyébe, ami megmarad. De legalább létrejönne egy tökéletesen igazgatható, BECSÜLETES társadalom. Lenne mire büszkének lenniük. Mi most mire lehetünk büszkék? Múltunkra, jelenünkre, magunkra? Múltunkra igenis lehetnénk. De nem a közel múltunkra. Az el lett cseszve az ezerhatszázas évekt?l totálisan. A jelenben is el van. Cseszve. Magunkra legyünk büszkék? Hát jó.
Átgondolom, hogy lehetnék-e az én generációmra. Lássuk csak: celebpiáljukszétaagyunkatéssznoboz-zunkmerth?dejótelefonodvanamárkáspulcsidbanteténylegett?lvagyigaziember… Nem lehetnék. Valamire azért mégiscsak büszke vagyok…
Kitaláltad? Igen, rá. Meg a Félholdra. Arra vagyok büszke, hogy bennem van egy láng, egy ?rláng, ami képes sokszor fáklyává növekedni, máglyává, erd?t?zzé, és egy olyan tiszta érzést táplálni, mint a szerelem. Igen. Büszke vagyok. A szerelmemre. Mert végre felfedeztem magam körül valami önzetlent.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Pogány Gábor Máté
