Rácsai Róbert : Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája III.

Nyomtatás

III.

Az udvarban kemény k? van,

És nyirkos volt a fal,

Ólom ég alatt lélegzett

Nagy, mély sóhajokkal,

S mindenütt egy foglár sétált,

Mert féltek, hogy meghal.

Vagy ?rök nézték bánatát,

S nem volt éj-nappala,

Ha sírva kelt és esdekl?n

Hangzott fel az ima,

S lesték azért, hogy a vérpad

A prédát megkapja.

Az igazgató betartja

Mire a szabály int,

A halál csak tudományos

Tény a doktor szerint,

És okosakat szól a pap,

Ha kétszer betekint.

S pipát szívott kétszer egy nap

S hozzá jó sört ivott,

Elszánt lelkében elbújva

Rettegés nem lakott,

Gyakran szólt, hogy jön a bakó,

S mily jó, hogy meghalok.

De mért szólt így, azt kérdezni

Egy foglár se merte,

Tegyen így az ?r, a dolgát

Sohasem feledve,

Lakat legyen száján és az

Arcát álarc fedje.

Másként talán mozdulna és

Vigasztalást adna,

S szánalom mit ér, ha zárva

Tartja gyilkos odva?

Mondd a szép szó, mire való,

Itt mi jót mondhatna?

Mint a bolond, nyakán kolomp,

Csoszogtunk hiába,

S tudtuk magunk, hogy kik vagyunk:

Az ördög brigádja,

Ólomlábon és kopaszon

Mentünk maszkabálba.

Téptünk kátrányos kötelet,

S véres körmünk szakadt,

A többi ott ajtót mosott

Meg padlót, rácsokat,

Mindannyiunk csak sikáltunk,

S a vödrök csattogtak.

Zsákot varrtunk, követ törtünk,

Zsoltárt daloltunk ott,

Csak izzadtunk, ment a malmunk,

És fúrtunk bádogot,

De szívünkben a rettegés,

Bizony ott tanyázott.

És minden nap lassan haladt,

Mint vízben a hínár,

S feledtünk mi bút és bajt mi

Bolondra, rabra vár,

Míg munkából j?ve láttunk

Egy sírt, mi nyitva áll.

Ásító szájjal sárga lyuk

Hív él? embert itt,

A mocskos sár ma vérre vár

S az aszfalt szomjazik,

Tudjuk jól, hogy hajnalban ?t

Akasztani viszik.

Hát bementünk, s félte lelkünk

A bajt s a végzetet,

Kezében zsákkal a hóhér

Homályban lépkedett,

És minden rab a számozott

Cellákban reszketett.

Üres folyosókon éjjel

Rettegés vert tanyát,

Néma lábak le s fel jártak

A vasvároson át,

S hol fény se sok, fehér arcok

A rácsot bámulták.

Oly békésen aludt, mintha

Elringatná a rét,

?rök nézték, amint szunnyadt,

És meg nem értették,

Hogy alhat, ki nyakán érzi

A hóhér kötelét.

De nem aludt, csak könnye hullt

Ki sosem zokogott,

S mi sok csaló, csirkefogó,

Csak virrasztottunk ott,

Agyunkba szállt, mi másnak fájt,

S hagyott bennünk nyomot.

Mily borzalmas dolog, az, jaj,

Érezni más b?nét,

Ha mérges kard jól beléd mart,

És szíved szabta szét,

S mint ólomcsepp, a könny pergett,

Bár nem ontottunk vért.

Az ?rök filcpapucsukban

Füleltek ajtón át,

S tágranyílt szemükkel a sok

Fegyencet bámulták,

Hogy ezel?tt a térdel?k

Sosem mondtak imát.

Egész éjjel térdepelve

Sirattuk, hogy meghal!

Az éjfél sötét ruháját

Hordta a ravatal:

S mint spongyán a keser? bor,

Bánatunk belénk mar.

Kakas hangja szólt hiába,

Mert nem jött a reggel:

S hol vackunk volt, szörny? árnyak

Sunyin osontak el:

Sok éj-kobold, mind ott loholt,

S játszott élvezettel.

Gyorsan jöttek, halkan mentek,

Mint a ködben utazó:

És állt a hold, mit kigúnyolt

Sok pörg? táncoló,

Mind lágyan lejt, de csúfat rejt

A fantomtalálkozó.

Csúfos grimasz, s a sok pimasz

Karöltve mendegél,

Mint a dúvad, rút szellemhad

Csak megy s vadul zenél:

S groteszk képet, torzul vésnek,

Mint homokba a szél!

Mint fabábuk járt a lábuk,

Tipegve táncoltak:

Csengett fülünk és rettegtünk

Látva rút maszkjukat,

S vad daluktól, mely hosszan szól

A holt is felriad.

’Héjj!’ ordítják, tág a világ,

De béna kin lánc van!

Nos rajta hát, dobd a kockát,

Vesd el úriasan,

Ám nagy semmit kap b?nös itt

A szégyen házában.

Nem volt se lég, és ezek még

Kacagtak a bajon:

Fegyenceken, kik bilincsben

Nem járnak szabadon,

Krisztus sebére! Hisz’ élnek!

Ezt miért kell látnom?

Kering?ztek, tekerg?ztek,

Pár kellette magát;

Mint utcan?k, tipegtek ?k,

A lépcs?t taposták;

S néztek bandzsán, gúnyolódván

Míg mondtuk az imát.

Felsírt már a reggeli szél,

De nem múlt a sötét:

Éj-hálót font, lassan horgolt

Az óriás szöv?szék:

S ha jön a nap, reszket a rab,

Az igazat félték.

A jajgató szél kóborolt,

Hol sírtak a falak:

Mint lomha gép, acélkerék,

A percek csoszogtak,

Ó, síró szél, mit tettünk mi,

Hogy dühöd ránk szakadt?

Aztán az ólomrács árnyát

Végül észrevettem, 

A meszelt falon vándorolt

A priccsemmel szemben,

S tudtam, szörny? hajnal virrad

Valahol véresen.

Hatkor a cellát sepertük,

És hétre lett nagy csend,

De gyors szárnyakon a szél nagyon

Süvített odabent,

Mert Halál Úr, ki jeget fúj,

Gyilkolni megjelent.

Nem bíborszín ruhában jött,

S nem holdszín ló hozta,

Zsineg meg léc, és máris kész,

Áll az akasztófa,

Kötéllel jött a gyász-hírnök,

Hisz’ itt van most dolga.

Mint emberek, kik elvesztek

Sötét láp közepén:

Nem mertünk imádkozni sem

S kínunk volt k?kemény:

Valami meghalt mibennünk,

Meghalt már a remény.

Mert az igazság csak megy, útja

Lehet jó vagy romos,

Gyengét öl és er?st gyilkol,

Mindenkit eltapos:

Vassarokkal er?st gyilkol,

Szörny? apagyilkos!

Nyelvünk, mint a tapló, s vártuk

Hogy üssék a nyolcat

Mert a végzet j?, ha itt az id?,

S egy élet megszakad,

Hiszen a sors hurka oly gyors,

Elér jót és rosszat.

Így nem volt tennünk semmi mást,

Csak várni a jelet:

Mint k? a völgyben ültünk tétlen,

Szavunk is megrekedt,

De szívünk úgy vert, mint dobot

Egy vad elmebeteg!

És megszólalt, durván rivallt

Az óra hirtelen,

S a börtön ott csak jajgatott,

Félve s tehetetlen,

Mint a leprás, hogyha üvölt

Odvában odabenn.

S mint rémálmokban sorjáztak

Iszonytató dolgok,

A kormos gerendán láttunk

Zsíros kötélhurkot,

S hallottunk imát, mit bakó
Kegyetlen elfojtott.

S hallottam jajt, keser? bajt,

Mit?l szív megremeg,

Láttam kínját, izzadtságát,

Mit csak én érthetek:

Hiszen ki több életet él,

Az többször is hal meg.