Háttér-információk
Amikor 1849. október 3-án Poe-t beszállították a George Washington Hospitalba, a bal oldali toronyépületben nyert elhelyezést, ahová az alkoholistákat szokták volt elhelyezni, mert itt nem zavarták a többi beteget. Dr. Moran hamarosan megállapította, hogy Poe nem volt részeg, s?t, hogy egyáltalán nem fogyasztott alkoholt. Miután levetk?ztették, s ruházatát is átvizsgálták – azt kifejezetten viseletesnek és rikítóan ízléstelennek találták, úgyhogy dr. Moran feltételezte, hogy a beteg ruháit kicserélték. Már ekkor felmerült annak lehet?sége, hogy megtámadták, kirabolták, esetleg foglyul ejtették. Nincs olyan tény, vagy adat, amely alátámasztaná azt a városi legendát, amely szerint Poe-t kifejezetten a csatornában találták volna meg, habár kizárni nem lehet, hiszen az utcának nem a járda, hanem a csatorna felöli oldalán leltek rá, majd onnan vitték be az ivóba. A kórházban Poe hol visszanyerte, hol újra elveszítette eszméletét. A következ? napokban többször veszekedett az ápoló személyzettel, hogy engedjék elmenni, mert házasságkötésre készül. Elt?nésével és hollétével kapcsolatosan teljes emlékezetvesztésben szenvedett. Az els? éjjel történt komolyabb orvosi vizsgálat alkalmával visszautasított egy pohár brandy-t, amelyet élénkít? szer gyanánt próbáltak meg alkalmazni. Dr. Moran kérdéseket intézett hozzá, állapotával, illetve a feltalálását megel?z? napokkal kapcsolatban, ám válaszai „összefüggéstelenek és elégtelenek” voltak. Számos abszurdnak t?n?, elvont, értelmetlen dolgot mondott – nyilvánvalóan félrebeszélt. Egy ilyen mondatát följegyezték: „Nincs nyelv, mely szavakba önthetné ezt az áradatot, e hömpölygést, lengést és himbálózást itt körülöttem, mid?n fölöttünk a halál alarmja harsan.” Amikor a barátairól kérdezték, Poe állítólag így felelt: „Az lehetne a legjobb barátom, aki adna nekem egy pisztolyt, hogy golyót röpíthessek a fejembe.” Dr. Moran jegyzetei szerint több ízben a „Reynolds” nevet kiáltotta. (E nevet, illetve visel?jét sohasem sikerült beazonosítani – a rendkívüli er?feszítések dacára). Szombaton, október 6-án dr. Moran följegyzi egy mondatát: „?, aki a Mennyekkel kacérkodik, s a Mindenséget tartja a vállán; kinyilvánított akarata ott olvasható minden egyes emberi lény homlokán és a démoni megtestesüléseken.” Vasárnap, október 7-én halt meg, hajnali 5 óra tájban. Utolsó szavai ezek voltak: „Lord help my poor soul” („Uram segéld meg gyarló lelkemet!”)
Az egyik helyi lapban, a Baltimore Clipper”-ben „agyi érbántalom” jelenik meg a halál okaként. A lap hivatkozik a vizsgáló és kezel? orvosokra, dr. Cullen és dr. Moran nevét említve. Úgynevezett halotti anyakönyvi kivonat nem készült, mert akkoriban ez még nem volt kötelez?. Dr. Moran kés?bb „rohamszer?en jelentkez? agyi ér-katasztrófa”-ként aposztrofálja a halál okát.
A Washington College Hospital egyébként 1836-ban nyitotta meg a kapuit, mint alapellátó és orvos-továbbképz? intézmény. 1849-ig azonban mindössze két figyelemre méltó fejlesztés történt; bevetették a gázvilágítást – ahogy Baltimore-ban mindenütt – illetve épült egy külön épület a bentlakó orvosok számára. A beavatkozások sikeresebbé tétele érdekében végrehajtott fejlesztésre nem került sor. Olyan boncterem – ahol a fiatal orvosok képzése megvalósítható – is csak 1855-ben épült.
Poe 1849-ben még közösen bérelte azt a kisebb házat Maria Clemm-mel, New York közelében, ahol Virginia meghalt 1847. június 29-én. 1849 nyarán kezdi meg felolvasó-körútját, amelynek bevallott célja, hogy pénzt és el?fizet?ket szerezzen tervezett folyóirata, a „The Stylus” számára. Útjának els?, tervezett állomásai Philadelphia, Richmond és Norfolk voltak, ám a hirtelen rosszra fordult id?járás miatt Richmondban ragadt, ahol felújítja kapcsolatát kamaszkori szerelmével, Elmira Royster-Sheltonnal. Eddigre mindketten megözvegyültek, így Poe, rövid udvarlás után megkéri Elmira kezét, aki némi hezitálást követ?en igent mond. Jóllehet néhány kérdés nyitott volt még (például az, hogy hol képzelik el közös életüket), de azt már eldöntötték, hogy mindenképpen egybekelnek, ki is t?zték esküv?jüket október 10-ére. Némiképpen zavaró tényez?, hogy Maria Clemm, bár tudomásul veszi a készül? frigyet, követeli, hogy Poe, ?t magát, minden ingóságával és holmijával egyetembe New Yorkból Richmondba költöztesse, hogy úgymond „ne szakadjon el végleg az ? szeretett Eddie-jét?l”. Poe azzal a kett?s céllal indul New York-ba, hogy egyrészt eljárjon nagynénje kívánságának megfelel?en, másrészt, hogy jogi értelemben beindítsa a tervezett lapot – New York-i közjegyz?nél letétbe helyezve az összegy?lt 1500 dollárt.
Közvetlenül elutazása el?tt Poe látogatást tesz Richmond-i ismer?sénél, dr. John F. Carter-nél, a Seventh és a Broad Street sarkán. Rövid beszélgetést követ?en Poe elbúcsúzik, majd átmegy az utca túloldalán lév? Saddler-féle vendégl?be, vacsorázni. Csakhogy tévedésb?l magával viszi dr. Carter bambuszból készült sétabotját, s a sajátját otthagyja, Moore verseinek, az „Irish Rhapsodies”-nek egy kötetpéldányával egyetemben. Dr. Carter sem veszi észre a cserét. Kés?bbi vallomásában ugyanakkor említést tesz a sétabot különös tulajdonságáról, miszerint az indonéz, esetleg maláj szigetvilágban készített bambuszbot egy hosszú, éles kardot (t?rt) rejtett. Dr. Carter úgy vélekedik, hogy minderr?l Poe tudomása er?sen kérdéses.
Mrs. Susan A.T. Weiss szemtanúként emlékszik, hogy az étteremben Poe néhány ismer?sével találkozik, akikkel irodalmi dolgokról beszélget vacsorázás közben, majd hamarosan búcsút vesz t?lük, mondván, hogy sietnie kell, hogy még elérje a „Pocahontas” nev? hajót, amellyel Baltimore-ba kíván utazni, hogy onnan vonaton folytassa útját New York-ba. Mrs. Weiss kifejezetten meger?síti, hogy Poe ekkor egyértelm?en józan, egész este nem fogyaszt alkoholt; vidámnak, feldobódottnak t?nik, s azzal a bizakodó reménnyel búcsúzik el ismer?seit?l, hogy hamarosan, s már, mint laptulajdonos tér vissza Richmondba.
A „Pocahontas” nev? hajó szeptember 27-én kés? este indul el Richmond-ból és másnap ér Baltimore-ba. A következ? néhány nap vonatkozásában Poe minden tette és holléte iránt bizonytalanság uralkodik. Baltimore-i unokatestvére, Neilson Poe így ír Maria Clemm-nek október 11-én: „Arról, hogy hol töltötte az id?t, s hogy milyen körülmények között, erre vonatkozóan semmilyen információval nem rendelkezem.” (A kutatók egy része Neilson Poe levelét fölöttébb gyanúsnak találja. Maria Clemm a nagynénje volt, s közismerten közeli, s intenzív, szoros rokoni kapcsolatban álltak, az október 11-i levél hangvétele, tónusa azonban ezt nem tükrözi, a levél túlságosan jól fésült, hivatalos hangvétel?, mintha eleve a nagyközönség számára történ? bemutatásra íródott volna. Neilson Poe köztudomás szerint többször kérte híres unokabátyját, hogy vesse latba tekintélyét az ? politikusi pályájának el?segítése céljából. Poe azonban, akit a politika tökéletesen hidegen hagyott, minden esetben visszautasította kuzinjának ez irányú kéréseit, s emiatt ismert volt az unokatestvérek között feszül? ellentét. Neilson egyébiránt a „Whig” Párt színeiben indult Baltimore-ban, az október 3-i elektori választáson, a 18. választókörzetben, s el is nyerte a mandátumot.)
Szeptember 28-án, Baltimore-ba érkezése estéjén Poe-nak jelenése volt (vagy lett volna); egy baráti hagyománynak megfelel?en neki kellett volna beszédet mondania egy baráti társaság születésnapi partiján, s ezzel mintegy megnyitnia az estélyt. Az erre vonatkozó visszaemlékezések rendkívül ellentmondásosak. Egyesek állítják, hogy Poe ott volt, s alkoholtilalmának kisebb megszakításával, a ház asszonyával közösen mondott tósztot. Mások ellenben úgy emlékeznek, hogy az esemény a költ? sajnálatos és érthetetlen hiányában zajlott le.
G. E. Woodberry 1885-ben kiadott „Life of Poe” (Poe élete), cím? munkájában említi, hogy Poe szeptember 28-án este fölkeresi dr. Nathan Covington-Brooks urat, s hogy ekkor már meglehet?sen illuminált állapotban lett volna. Az illet? balszerencsére éppen a városon kívül tartózkodott, így a látogatás hiábavaló volt. A történetre vonatkozóan azonban semmiféle referencia nem áll rendelkezésre.
Bishop Fitzgerald említi, hogy amikor Poe elutazott Richmondból, 1500 dollár volt nála, amelyet az a tervezett lap el?fizet?it?l gy?jtött össze. E. H. N. Patterson pedig így ír: „Elutazása el?tti napon átadtam neki el?legként egy kisebb summát azzal a céllal, hogy abból ízléses prospektust jelentessen meg tervezett folyóiratáról. Vélhet?en a prospektust már nem volt módja megírni.”
Ha mindkét történet igaz – de f?leg Fitzgerardé – úgy ez azt a feltevést igazolná, hogy Poe-t esetleg megtámadhatták, illet?leg kirabolhatták. Az mindenesetre tény, hogy október 3-i feltalálásakor nemhogy pénzt, de a saját ruházatát sem találták meg nála – idegen holmikba volt öltöztetve. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy nincsen közvetlen bizonyíték az 1500 dollárról. A történet ellen dolgozik az a számítás is, mely szerint, ha a lap évi el?fizetése 5 dollárt tett ki, akkor Poe-nak Philadelphiában és Richmondban – mindössze két el?adás megtartásával – éppen 300 el?fizet?t kellett volna összegy?jtenie, márpedig ilyen mérv? fizet?képes kereslet irodalmi portékára szinte példa nélküli az 1840-es években. Nem vitatva Mr. Bishop Fitzgerard szavahihet?ségét, a sztori mer? koholmánynak t?nik kézzelfogható bizonyítékok hiányában.
Felmerült ugyanakkor – a Fitzgerard-elmélet védelmében – hogy az 1500 dollárt esetleg Elmira Royster el?legzi Poe-nak; mintegy az eljövend? közös életük megalapozása céljából. Elmira közismerten „jól özvegyült”, még ezt a hatalmas összeget is gond nélkül átadhatta Poe-nak. Amennyiben ez történt, úgy az „el?fizet?i befizetések”-szöveg csak elterel? hadm?velet lehetett a szerelmesek részér?l, hogy Elmira két bátyja – akik enyhén szólva nem nézték jó szemmel a készül? frigyet – ne gyanakodhasson.
Thomas H. Lane visszaemlékezése további zavart okoz a történetben. Négy különböz? beszámoló alapján úgy véli, hogy Poe-nak azért kellett Philadelphiába utaznia, hogy meglátogassa egyik megbetegedett barátját. Lane hozzáteszi, hogy Poe így Philadelphiából el?ször visszatért New York-ba, majd onnan vonattal utazott volna Baltimore-ba. T. O. Mabbott, a legismertebb és legelfogadottabb Poe-kutató igaznak véli a történetet, ám úgy gondolja, hogy az évszám nem stimmel. Mabbott szerint vannak adatok, amelyek alátámasztják a sztorit, de ezek egy évvel korábbra, 1848-ra utalnak.
A megkezdett és Philadelphia, valamint Richmond vonatkozásában sikeresen megtartott felolvasó-körút mellett Poe-nak még egy tennivalója volt Philadelphiában; hogy eleget tegyen egy helyi költ?n?, Mrs. Loud felkérésének, hogy szerkessze kötetté a hölgy verseit – amiért Poe 100 dollárt kapott. Mindezt igazolni látszik Poe levele, amelyet Maria Clemm-nek írt szeptember 18-án: „Kedden indulok Philá-ba (Philadelphia), hogy elintézzem a Mrs. Loud versei körüli teend?ket, majd valószín?leg csütörtökön indulok vissza New York-ba. Ha sikerül egyenesbe hoznom Mrs. Loud dolgát, majd küldök bel?le neked is. Úgy gondolom, hogy jobb, ha mostanában nem mutatkozom Fordhamban – mit gondolsz err?l? Válaszolj azonnal és küldd a levelet egyenesen Philá-ba. Félek, hogy nem kapnám meg a feladó felt?ntetésével, úgyhogy neved és címed felt?ntetése nélkül küldd a levelet az „E. S. T. Grey Esqr.” Hotelbe. Ne feledd, hogy azonnal válaszolnod kell, hogy leveled már ott legyen, mire én megérkezem.” Azóta sem tisztázott, hogy miért tartott attól Poe, hogy nem kapja meg Maria levelét, ha neve és címe rajta van a levélen, s f?leg, hogy miért látta jobbnak, ha távol marad Fordhamtól. Mrs. Loud verseskönyve, amelyet Poe „magasröpt?”-nek titulált, kés?bb valóban megjelent „Wayside Flowers” (Útszéli virágok) címmel.
Az 1960-as évek végén Brigit Bramsback mindenre kiterjed? kutatást folytatott az orvosi, kórházi dokumentációk ügyében, ám sem hivatalos feljegyzést, sem hivatalos kórházi papírokat nem volt képes fellelni. Gyakorlatilag semmit sem talált.
A legújabb életrajz-írók fontosnak tartják megemlíteni, hogy noha Poe ruházatát nyilvánvalóan kicserélték, nála maradt dr. Carter bambusz sétabotja. A botot kés?bb dr. Moran elküldte Maria Clemm-nek, aki pedig visszaszolgáltatta dr. Carternek. Soha nem derült ki, hogy Poe tudott-e a bambuszbot titkáról, a benne rejt?z? t?rr?l.
Susan Weiss azt is állítja könyvében „Home Life of Poe” (Poe magánélete), hogy utazób?röndjének kulcsa a zsebében volt feltalálásakor, s hogy e kulcsot a richmondi Poe Múzeumban kés?bb kiállították, s ma is látható. Kés?bb azonban kiderült, hogy ez sem egyéb, mint spekuláció, s hogy a kiállított kulcs csupán egy másolat, amit még Maria Clemm csináltatott a b?röndhöz. Mabbott így fogalmaz: „Nemhogy a saját kulcsa nem volt a zsebében, de a saját zsebe sem volt nála – tekintettel arra a tényre, hogy idegen ruházatot viselt.”
Roppant érdekes, s Poe figurájának leírásakor a legnagyobb nehézséget okozza, hogy a költ? szeme színét a különböz? dokumentumok és visszaemlékezések homlokegyenest eltér?en adják meg. A legismertebb Poe-kutató, Thomas Ollive Mabbott mogyoró-barnának írja le. A West Point-i Katonai Akadémián felvételekor rögzített orvosi vizsgálati feljegyzés szürke szemet említ. Samuel Stillman Osgood fest?m?vész 1845-ös olajfestményén Poe szemei kifejezetten búzavirág-kékek. A. C. Smith 1843-as akvarelljén acélszürkék. John A. McDougal 1846-os vízfestményén kékesszürke szemekkel ábrázolja. Susan A. T. Weiss sötét, majdnem fekete szemeket említ, felt?n? és kifejez? acélszürke írisszel. John M. Daniel, a „Southern Literary Messenger” munkatársa, visszaemlékezésében sötétszürke szemeket ír le, amelyek „a harag és az elkeseredettség pillanataiban ibolya-szín?vé váltak, s szinte világítani tetszettek”. T. D. Chivers, „Life of Poe” (Poe élete) cím? munkájában így ír: „A legmegdöbbent?bb alkati tulajdonsága a szeme színe volt. Teljes határozottsággal állíthatom, hogy Edgar Allan Poe szeme a napszaktól, az id?járási (optikai) körülményekt?l és a költ? hangulatának változásaitól függ?en változtatta a színét. Meg kell mondanom ?szintén, hogy olyat már tapasztaltam, hogy valakinek a kék és a szürke között váltakozott volna a szeme színe. Ám azt, hogy valakinek reggel dióbarna, délel?tt egészen sötét, majdnem fekete legyen a szeme, majd egyszerre, hirtelen, szinte mondat közben kifejezetten kéken kezdjen el, mintegy világolni – ilyet sem el?tte, sem azóta nem tapasztaltam.” Mrs. Shew, a Virginia mellé fogadott szakképzett ápolón? így fogalmaz: „Mr. Poe-nak alapvet?en kék szemei voltak, amelyek az alkotás folyamatában, vagyis versírás közben hideg-szürkére, míg dühkitörései alkalmából ibolya szín?re változtak.”
Beszédhangját rendkívül kellemesnek, behízelg?nek, muzikálisnak írják le, nem túl mély, hanem kifejezetten bariton tónusúnak. Poe déli akcentusban beszélt, ami egyfajta lassú, hömpölyg?, a szavak utolsó magánhangzóját hosszan elhúzó (pl. a Texas szót így ejtette: Tekszéééz, míg az Arkansas szót így: Arkanszóóóó), míg a szavak utolsó mássalhangzóját gyakorta elharapó beszédmód (pl. sister= sziszta, vagy: miszter=maszta, stb).
Az alkohol-teória
Ez volna az az elmélet, amelyet a legtöbben igaznak vélnek, amikor megkérdezik ?ket Poe halálával kapcsolatban. Az mindenki által ismert és elfogadott tény, hogy Poe az ivás rabja lett, s maradt Virginia megbetegedését?l (1842), egészen annak haláláig (1847) – ám hogy kifejezetten az alkoholizmusa vezetett volna a halálához, ez sosem lett hitelt érdeml?en megindokolva. Érthet?bben: Poe-t sosem érte például olyan baleset alkoholos állapotban, amelynek következményei halálosak, vagy legalább is maradandóak lettek volna; iszákossága nem volt konzisztens (megrögzött, állandósult), s nem jelentkezett a máj sclerosisos elváltozása sem.
Az ide vonatkozó feljegyzések és visszaemlékezések hallatlanul ellentmondásosak. Számosan állítják és tanúsítják, hogy a társadalmi és privát estélyeken Poe szinte mindig kínos helyzetbe hozta magát. Mondat közben elaludt, összecsuklott, a székr?l lecsúszott – számos rendezvényr?l kellett ?t ölben hazavinni. Mások viszont ugyanezekr?l a rendezvényekr?l úgy számolnak be, hogy Poe minimálisan fogyasztott alkoholt – szinte soha nem ivott két gy?sz?nyi konyaknál többet, vagy egy-két stampedli vörösbort. Ellenben számosan kiemelik, illetve hangsúlyozottan említik Poe nyilvánvaló alultápláltságát, valamint megrendült kondíciója következtében szervezete védekez? képességének tragikus leromlását, illetve annak a lehet?ségét, hogy ebben a nagyfokú leépült állapotában, a mégoly kevés alkohol is okozhatott a delirium tremensre emlékeztet? tüneteket. Mindez magyarázhatná az állapotát, amelyben fellelték ?t, ám semmiképpen nem ad támpontot a ruházata kicserélésével kapcsolatban.
J. E. Snodgrass meg volt róla gy?z?dve, hogy az alkohol okozta Poe halálát. Ezt az elméletét többször közreadta az 1850-es évek elején. Jegyzete 1856-ban is megjelent a „Women’s Temperance Paper” hasábjain, míg javított és b?vített változatát „The Facts of Poe’s Death and Burial” (Tények Poe halálával és temetésével kapcsolatban), 1867-ben jelentette meg a „Beadle’s Monthly” cím? folyóiratban. Dr. Snodgrass fontos tanú, aki nem csak, hogy személyes ismer?se volt Poe-nak, de néhány alkalommal kezelte is a költ?t, annak id?nkénti, ám néha napokig tartó másnapossága alkalmából, mi több, jelen volt a költ? feltalálásakor, 1849. október 3-án is. Ennek ellenére, ma úgy tartják, hogy Snodgrass sokszor hangoztatott és szinte a végletekig fokozott alkohol-ellenessége, valamint odaadó elkötelezettsége az alkoholellenes mozgalom iránt, szükségszer?en elferdítik a tényeket, több esetben a felismerhetetlenségig eltorzítják az eseményeket, és túlzásokba hajtják történetét.
1878-ban Mrs. Susan A. T. Weiss beszámol egy esetr?l, amire úgy emlékezik vissza, mint egyféle profetikus incidensre Poe egyik richmondi tartózkodása alkalmából, 1848-ból: „Az estély az ’Old Swan’ fogadóban került megrendezésre, s a legszéls?ségesebb intrikusok sem nevezhették volna dévaj kicsapongásnak. A vacsorához bort szolgáltak fel, a megszokott min?ségben és mennyiségben. A kávéhoz brandy járt az uraknak, s valamely édes lik?r a hölgyeknek. Mr. Poe egész este a látókörömben volt, s nem gondolnám, hogy többet ivott volna a kelleténél, s?t, mint akár én magam. Ennek ellenére teljesen kikészült, úgy kellett ?t három úriembernek a szobájába vinnie. A következ? napon, amikor délel?tt megérkeztem az ’Old Swan’-ba, Poe megjelent ugyan közöttünk, de rendkívül sápadt volt, tagjai er?sen remegtek, látható levertség lett úrrá rajta. Ennek okán végül is visszakísértette magát a szobájába, ahol a MacKenzie család gyengéd ellátásban részesítette. Kés?bb rosszulléte oly mértékben fokozódott, hogy Mr. Mackenzie és dr. William Carter átvitték ?t egy másik, jobban felszerelt szállodába, a ’Duncan’s Lodge’-ba, ahol a következ? napokban, közvetlen életveszélyben volt. Kitartó, figyelmes védelmet és ellátást kapott, de kezel?orvosai szerint még egy, hasonló roham akár végzetes is lehetett volna. Ezt egyébként vele is közölték, utalva a veszély komolyságára. Válasza az volt, hogy amennyiben külön nem kérik, úgy nem fog elpatkolni.”
Az alkohol következtében bekövetkez? halál elmélete mellett talán John Pendleton Kennedy 1849. október 10-i naplóbejegyzése t?nik a leger?sebb bizonyítéknak: „Múlt kedden Edgar Allan Poe meghalt egy kórházban, itt a városban. Halála egy tivornya következménye, amelybe egy társasággal keveredett, akik nem átallották ?t az ivásra ismét rávenni, annak dacára, hogy kinyilvánította, hogy nem sokkal ezel?tt végleg leszokott a részegeskedésr?l. A végeredmény: láz, delírium és ?rültség, valamint néhány napos kórházi terminus e szomorú életpálya végén. Szegény Poe! Egy messzefényl?, de imbolygó csillag szörny?séges kihunyta!” Kennedy nyilvánvalóan téveszti a napot, s az is elképzelhet?, hogy ismeretanyaga is másodkézb?l származik. Ez utóbbi feltételezés annál is valószín?bb, mert Kennedy maga, dr. Snodgrass baráti köréhez tartozott, s így könnyen számolhatunk azzal a lehet?séggel, hogy minden, Poe-ra vonatkozó információja dr. Snodgrass-tól származik.
Richard Henry Stoddard költ?, Poe pályatársa memoárjában így emlékezik: „Annak idején mindenki úgy hitte Baltimore-ban, hogy Poe egy barátjával iddogált a vonatcsatlakozásra várva New York felé. Mindennek következményeként rossz vontra szállt, majd a távoli Havre De Grace állomásról a philadelphiai vonat kalauzának segítségével tért vissza Baltimore-ba, ám állapota addigra a delírium határán volt.” Stoddard elismeri ugyanakkor, hogy ezt a verziót „? is csak úgy hallotta valakit?l”, s a maga részér?l Poe halálának okát az úgynevezett „választási csalás” (Cooping) teóriában látja, amelyet kés?bb tárgyalunk.
John Ruben Thompson ezt írja G. H. N. Pattersonnak 1849. október 19-én: „Nem lehet fenntartás nélkül megbízni a Poe halálának, illetve élete utolsó napjainak történetét taglaló visszaemlékezésekben, annál is kevésbé, mert azok antagonisztikus ellentmondásban állnak végs? betegségével. Poe minden kétséget kizáróan italozás következtében fellép? delírium hatására halt meg – az erkölcsi romlottság felh?je vetett árnyat utolsó pillanataira.” Itt is meg kell azonban állapítanunk, hogy Thompson kijelentései mindennem? els? kézb?l származó ismeretet nélkülöznek. Ezt kés?bb maga is belátta, és megváltoztatta véleményét. 1860 körül kiadott dolgozatában, amely Poe életének és halálnak körülményeit vizsgálja, hajlik arra, hogy a költ? halálának okai a „választási csalás” elméletének témakörében keresend?ek.
Thompson halála után, 1874-ben, dr. John J. Moran kiadja el?adás-sorozatát, majd ennek b?vített és átdolgozott verzióját 1885-ben jelenteti meg „A Defense of Edgar Allan Poe” (Edgar Allan Poe védelmében) címmel. E könyvében dr. Moran leszögezi: „Tényként kell közölnöm Önökkel, hogy Edgar Allan Poe a kórházba szállításakor nem állott semmiféle részegít?, bódító, vagy kábító anyag hatása alatt. Sem leheletén, sem b?rén, testén, egész személyén nem volt érezhet? égetett szesz, egyáltalán alkohol, ópium, vagy bármin? narkotikus anyag szaga.” A Poe-kutatók túlnyomó többsége hitelt ad dr. Moran szavainak, annak az egyszer? és megfellebbezhetetlen ténynek az okán, hogy ? maga, és nem más volt a költ? kezel?orvosa annak utolsó napjaiban, kórházba kerülését?l egészen haláláig.
Itt kell megemlíteni, hogy számos magyar nyelv? kiadvány, illetve interneten hozzáférhet? háttéranyag említi John J. Morant, mint Poe pszichológusát. Ez nyilvánvalóan tévedés. Természetesen súlyos anakronizmus, kortévesztés lenne az 1840-es években bárki pszichológusáról beszélni. Az angol nyelv? anyagokban, a Poe kórházba szállításakor, az ott szolgálatot teljesít? Morant „attendant physicist”-ként (ügyeletes belgyógyász orvos) emlegetik, illetve egyszer?en „physicist”-ként (belgyógyász, esetleg kezel?orvos). Megállapítható, hogy egyszer? félrefordításról van tehát szó.
Betegség és más egészségügyi problémák
Dr. Valentine Mott, korának híres New York-i orvosa egy cikkében – saját vizsgálatára hivatkozva – meger?síti azt a diagnózist, amelyet Mrs. Shew állított föl, az a szakképzett ápolón?, aki Virginiát, Poe feleségét ápolta hosszú betegsége alatt, s amely szerint Poe-t agyi károsodások sorozata érhette, s agyhártya-gyulladásban is szenvedhetett. T. O. Mabbott, a legismertebb kutató megjegyzi: „Ha egy modern felkészültség? orvos megtekinti azokat a dagerrotípiákat, amelyeket Poe 1848-ban, egy évvel halála el?tt küldött önmagáról egy barátjának, Robert Hunt Pattersonnak, azokon Poe arcának elferdült, görcsbe rándult jobb oldaláról nyilvánvalóan azonnal valamely agyi károsodás jut eszébe.”
1848 májusában dr. John W. Francis szívbetegséget diagnosztizál Poe-nál. Jóllehet a költ? ezt a diagnózist visszautasítja, azzal tényként számolhatunk, hogy az egészsége ez id? tájt már korántsem volt rendben. Maga így panaszkodik levélben Maria Clemmnek 1849. július 7-én: „Borzasztóan beteg vagyok – meglehet: kolerám van. Görcsös rohamokban tör rám a fájdalom, most még a tollat tartanom is nehezemre esik.” Majd egy héttel kés?bb, július 14-én kelt levelében: „Most aztán igazán beteg vagyok, amikor ezt írom…” Végül, július 19-én, már valamelyest kedvez?bb körülmények közepette: „Amint láthatod kézírásomból, már jobban vagyok, úgy testi, mint lelki értelemben.” Könnyen lehet, hogy Poe ekkor, kés?bbi végzetes agyvérzésének el?jeleit volt kénytelen elviselni.
A már említett ápolón?, Marie Lousie Shew, John Ingram irodalomtörténész felkérésére így fogalmaz, 1875. május 16-i levelében: Egy friss sérülésb?l ered? heget láttam meg a bal vállán, amikor segítettem Maria Clemm-nek levetk?ztetni Poe-t és fehérnem?t váltani, egyik komolyabb fekv?-betegsége idején. Mrs. Clemm azt állította, hogy nem is tudott a sérülésr?l. Virginia viszont hallott fel?le és rendkívül aggódott. Kérdeztem Poe-t, hogy megsérült-e, s ? igennel válaszolt, de nem bocsátkozott részletekbe. A bal mellén, szívtájon és a fején is sérülések nyomát láttam.”
Dr. Moran, kollégájához és barátjához, dr. John C. S. Monkur-hoz írt levelében kijelenti: „Számos kolléga foglalkozik behatóan Poe halálának körülményeivel, s az esetleges kiváltó okokkal. Többükben felmerült, hogy halálát esetleg nagymérv? ideggyengeség okozta volna, vagy talán nagyfokú energiaveszteség, kihülés, netán az agyhártya érzékelhet? bántalma. Nos, mint gyakorló orvos, s mint a barátod, kijelenthetem neked, hogy Edgar Allan Poe halálának közvetlen kiváltó oka egy attakszer?en jelentkez? agyi érkatasztrófa volt, amit a népnyelv egyszer?en gutaütésnek mond.”
1984-ben Arno Karlen felveti, hogy Poe esetleg egy rendkívül ritka enzim-fogyatékosságban szenvedhetett. Úgy véli, hogy esetleges alkohol-dehidrogenáz enzim-hiányos szindrómája, kombinálva agyi ereit érint?, vértolulásra, illetve agyvérzésre való hajlamával, igenis okozhatták és megmagyarázhatják Poe alkohol-problémáit éppúgy, mint viselkedésének alkalmankénti – az ?rültség jeleit felmutató – hangulatváltozásait, s?t hirtelen halálát egyaránt.
A 2002-es, legkorszer?bb kémiai laboratóriumi vizsgálat, amelyet Poe néhány fönnmaradt hajszálán végeztek, nagyban alátámasztja Karlen elméletét. Egyértelm?en és végérvényesen kizárja a veszettséget, a vérmérgezést, a tuberkolózist, a hidrophobiát, a szifiliszt, az epilepsziát, a szén-monoxid- és higany-mérgezést, a cukorbetegséget, illetve egyéb, korábban felmerült betegségek meglétét. Másrészr?l a vizsgálat egyértelm?en kimutatja az említett, az alkohol lebontásáért felel?s enzim teljes hiányát Poe szervezetében. Ez a fogyatékosság meglehet?sen ritka. (A fehérb?r?, a XIX. században europidnak, ma kaukázusinak nevezett rassz esetében csak minden tízezredik ember szenved ett?l. Ugyanakkor szignifikánsan magasabb az el?fordulása a különféle indián populációk, illetve egynémely ázsiai embercsoport esetében.) A vizsgálat eredménye visszamen?leg magyarázatot ad arra az ellentmondásra, amely Poe rendes alkohol-fogyasztása (a bevitel mennyisége), illetve annak mindenkori hatása között feszül. Számos egybehangzó tanúvallomásból és visszaemlékezésb?l tudjuk ugyanis, hogy a Poe által alkalmanként megivott alkohol tényleges mennyisége elenyész? volt – míg a hatás, melyet a bevitel kiváltott, ett?l szembeszök?en különbözött. Többen állítják, hogy Poe 1-2 kisebb pohárka (vendégl?i mértékegységgel mérve: 1-2 stampedli) vörösbor hatására eufórikusan emelkedett hangulatba került, ám, ha az általa megivott vörösbor mértéke meghaladta az 1 decilitert, akkor el?ször búskomor lett, beszéde kásássá, inkoherenssé vált, majd nem sokkal kés?bb Poe összecsuklott, lecsúszott a székr?l, mondat közben elaludt, és így tovább. Ilyenkor hosszú órákon át volt magatehetetlen állapotban. Ennél is rosszabb volt a helyzet az égetett szeszek vonatkozásában: egyetlen „feles” whiskey, brandy, gin, vagy rum, hallatlanul er?s hatást produkált. Egy id? után Poe szem fönnakadt, maga Poe, kataton-merev részegségbe zuhant, majd ezek után 48-72 órán át volt másnapos, a legszörny?bb tüneteket felvonultatva; meg-megújuló rohamok, görcsös rosszullétek, halálos sápadtság, remeg? végtagok, hányinger, halálfélelem kínozta – egyetlen felest?l.
Ezzel együtt a kutatók, halálának közvetlen okaként a rohamszer?en fellép?, s az agyban bekövetkezett ér-katasztrófát, agyvérzést tartják egyedül elfogadhatónak.
A választási csalás – (Cooping) teória)
Ez az elmélet teszi ki a Poe-biográfiák legnagyobb részét, jóllehet nincs igazán bizonyítva. Véletlen, vagy sem, de tény, hogy Poe-t a választás estéjén találták meg Baltimore-ban, az utcán, egy olyan kocsma közelében (Ryan’s Fourth Ward Polls), amely azon a napon egyaránt szolgált ivóként és szavazóhelyiség gyanánt. Az is dokumentálható tény, hogy azokban a napokban elharapózott a választásokkal összefüggésbe hozható korrupció és az er?szak. A politikai pártok a végs?kig hajlandóak voltak elmenni, hogy sikeressé tegyék saját jelöltjüket; szavazatokat vásároltak, bírókat vesztegettek meg és potenciális szavazókat bírtak rá, er?szakkal, hogy a véleményüket voksolás el?tt megváltoztassák. Némelyik banda odáig ment, hogy kocsmárosokat, bártulajdonosokat rabolt el és tartott fogva, majd az ilyetén formában gazdátlanná vált ivót megszállták, kinevezték azt „Coop”-nak, s megkezdték gyalázatos m?ködésüket. Azokat a szerencsétleneket, akik egy ilyen helyre betévedtek, gyorsan leitatták, majd leszavaztatták.
M?köd? módszer volt még a polgárok leitatásával, majd „Coop”-ról „Coop”-ra történ? terelgetésével megvalósított „többszöri szavaztatás” intézménye. Mire kés? délután magára hagyták a szerencsétleneket, azok addigra teljesen kikészültek az alkohol és a rossz bánásmód, az ütlegek következtében.
Az elmélet Poe-ra vonatkoztatása azonban kevésbé életszer?, s több ponton támadható. A költ? megtámadott, gyenge szíve, alultáplált szervezete nyilvánvalóan aligha viselte volna el ezt a durva bánásmódot. Az alkohollal szembeni közismerten alacsony rezisztenciája, pedig egyenesen alkalmatlanná tette ?t efféle szerepre; valószín?leg az els? pohár ital nyomán eszméletét vesztette volna, így egyetlen szavazat leadására sem lett volna képes.
Arról a tényr?l sem szabad megfeledkezni, hogy eddigre személye túlságosan ismert volt Baltimore-ban: bárhol, bárki felismerte volna. Ezért kevésbé valószín?, hogy a „kortes-legényeknek” álcázott politikai gonosztev?k éppen ?t, az országosan ismert hírességet vették volna célba. Ezeknek az elvetemült gazfickóknak inkább az ismeretlen, pitiáner kisemberek, a lumpen-elemek, a lecsúszott egzisztenciák, a „névtelen senkik” lehettek kiszemelt áldozataik.
Ezzel együtt ez a teória – amely el?ször John R. Thompson publikációjában jelenik meg az 1870-es években – mind a mai napig rendkívül népszer?.
Jóllehet nincs összefüggésben a teória politikai aspektusával, de tény, hogy viszonylag korán fölmerült annak a gondolata, hogy a költ? tényleges állapotáról, kezelésér?l, illetve halálának okáról, okairól, bizonyos adatok sohasem kerültek nyilvánosságra. Mrs. Elizabeth Oakes-Smith, egyike Baltimore város el?kel?ségeinek – önéletrajzában egész fejezetet szentel Poe-nak, illetve halála körülményeinek. Elmondása szerint, ? maga – egyike lévén a „Washington College Hospital” önzetlen támogatóinak – mindig is jó kapcsolatot tartott fenn az ispotály vezet?ivel, személyzetével; de legf?képpen az ott szolgálatot teljesít? kedvesn?vérekkel. Egyikükre – név nélkül – hivatkozva határozottan állítja, hogy Poe-t rendkívül komoly sérülésekkel szállították a kórházba. Ütlegek egész sorozatát kellett elszenvednie, több bordája eltört – nyilvánvalóan kegyetlenül elverték, s Mrs. Oakes-Smith valószín?síti, hogy mindez felbérelt ver?legények munkája kellett legyen. A már említett bels? hírforrásra hivatkozva úgy tudja, hogy mindez egy asszony felbujtására történt, akinek lelkét, vagy személyét Poe korábban megsérthette, s aki nem tudott jobb módot, megtorolni az ?t ért sérelmeket. Mrs. Oakes-Smith az agyvérzést, mint a halál közvetlen kiváltó okát elfogadhatónak véli, ám azt az imént felsoroltak következményének gondolja.
A nemzetközi megítélésben is kimagaslóan a legjobb és legfelkészültebb Poe-kutatónak tartott dr. Thomas Ollive Mabbott, Robert D’Ungerre hivatkozva teljes mértékben elveti a „választási csalás” teóriáját, nemes egyszer?séggel „szamárság”nak tartva azt. Tény ugyanakkor, hogy maga nem kínál más magyarázatot.
Egy másik jeles, elismert kutató, James A. Harrison viszont minden további nélkül akceptálja az elméletet.
Eugene L. Didier, hallatlanul népszer?vé vált könyvében („The Poe Cult”) idézi saját korábbi cikkét „The True Cause of Poe’s Death” (Poe halálának igaz története), melyben egy olyan személyre hivatkozik, aki látta volna Poe-t a kérdéses id?szakban egy „Coop”-ban. Ezt az információt Didiernek Alexander Hynds küldte 1879. december 8-i levelében. Hynds, egy Baltimore-i ügyvédi iroda megbízottja úgy definiálja forrását, mint „egy barátom, befolyásos San Francisco-i személyiség”. Tekintve azonban, hogy a történet forrása anonim maradt, az információt általában véve elutasítják, mint egyfajta szenzációhajhász újságírói fogást.
John Joyce is idézi ugyanezt a levelet saját Poe-biográfiájában, természetesen ? is a forrás megnevezésének hiányában, viszont úgy állítja be a történetet, mintha a tanú személyesen neki mesélte volna el az eseményeket.
Mrs. Weiss tovább bonyolítja a z?rzavart azzal, hogy az egész cikket közli könyvében, ám ironikus módon dr. Snodgrass-t jelöli meg szerz?ként.
Didier egyébként közöl egy eltér? verziót is, mely szerint „Poe elt?nése estélyén találkozott volna néhány régi West Point-i barátjával, akik pezsg?s vacsorára invitálták. ? el?ször visszautasítja, hogy igyék, ám végül mégis elfogad egy pohár pezsg?t. Az ital hatására hamarosan lerészegül. Ebben az állapotban elkóborol, eltéved barátai mell?l, majd valamilyen sötét sikátorban útonállók kirabolják és megverik, majd ott hagyják az utcán.
A kutatók ma úgy vélik, hogy mindkét, Didier által kínált verzió több sebb?l vérzik, így elvetik azokat. Egyrészt túl soknak találják az áttételt: valaki azt állítja, hogy valaki azt írja, hogy valaki állítólag azt látta, hogy…- másrészt ezek a történetek semmiképpen nem adnak magyarázatot Poe több napos elt?nésére, illetve a ruhacserére. Arról nem is beszélve, hogy a költ? ez id? tájt már országosan ismert híresség, kinek arcképe gyakorta megjelenik a lapokban, ráadásul Baltimore, az ? számára úgyszólván „hazai pálya”, így kevésbé hihet?, hogy egy olyan – vélhet?en exkluzív, el?kel? étteremben, ahol katonatisztek pezsg?s vacsorát fogyaszthatnak; ne csodálkoztak volna rá, illetve ne emlékeznének arra, hogy ott járt.
N. H. Morrison, John Ingram irodalomtörténésznek írt levelében 1874. november 27-én ezzel a kommentárral áll el?: „Poe halálának valódi története sohasem lett elmesélve. Neilson Poe birtokában van a tényeknek, ám attól tartok, hogy nem áll, sem érdekében, sem szándékában azokat nyilvánosságra hozni. Pedig Poe-ra nézvést a valódi tények vélhet?en kevésbé szégyenletesek, mint a már nyilvánosságra hozottak. Amikor Poe megérkezik Baltimore-ba, valósággal belecsöppen a választási el?készületekbe, s?t állíthatóm, hogy éppen a voksolás rendjének speciális, csak erre a korszakra jellemz? körülményei okozták halálát.”
Neilson Poe, a költ? unokaöccse hivatalos beszédet tartott Poe újratemetésének, s egyszersmind díszsírhelye ünnepélyes átadása alkalmából 1875-ben. Beszédében azonban nem tért ki a költ? halálának körülményeire, s arról sem tudunk, hogy bármely levelében utalt volna ezekre, vagy, hogy egyáltalán papírra vetette volna ismereteit a tragikus eseményekr?l. Nyilvánvaló, hogy amennyiben különleges fontossággal bíró információkkal rendelkezett Poe utolsó napjaival kapcsolatban, azokat jobbnak látta magában tartani, illetve magával vinni a sírba.
Számos kutató rámutat a két Poe-unokatestvér között több évig húzódó, illetve éppen 1849-re csúcsosodó feszültségre. Feltételezik – bár bizonyítani nem igazán képesek – hogy az ambiciózus és meglehet?sen gátlástalan Neilson heves irigységgel viseltetett költ? unokabátyja tehetsége, de mindenek el?tt sikerei és elismertsége irányában. Ugyanakkor bimbózó politikusi pályája egyengetéséhez szívesen vette volna az ismert, s?t híres rokon támogatását, Poe jelenlétét, mellette történ? kiállását, esetleges nyilvános fellépését, nyilatkozatát. Poe azonban legendásan passzív volt politikai értelemben; nem érdekelte, nem érintette meg, talán nem is értette valójában a politikai man?verek lényegét. Az mindenesetre tény, hogy többször kitért Neilson próbálkozásai el?l, csírájában meghiúsítva a kuzin vele kapcsolatos elképzeléseit.
William H. Browne szintén nyilatkozik John Ingram irodalomtörténész felkérésére 1874. augusztus 24-i levelében. Kommentárjában gyakorlatilag csatlakozik a már ismert vélekedésekhez: „Az általános hiedelem szerint Poe-t hatalmába kerítette a bandák egyike (halála éppen a választás idejére esett). Ezek leitatták, megszavaztatták (cooped), kirabolták (elvették a nála lév? 1500 dollárnyi vagyont), megverték, majd sorsára hagyták, s ? belehalt sérüléseibe, illetve azok következményeibe.”
A költ? két hölgy-rokona, Elizabeth Ellicott Poe és Vylla Poe, évekig tartó, s minden fellelhet? adatot, tényt figyelembe vev? kutatás után könyv alakban foglalta össze kialakult néz?pontját („Edgar Allan Poe – The High Priest of The Beautiful” – Edgar Allan Poe – A Szépség F?papja). A m? végs? konklúziója szerint Poe-t közvetlenül Baltimore-ba érkezése után elrabolhatták, tömény szesz és/vagy ópiumot adattak be neki, amely szerek ellen közismert volt védtelensége és a velük kapcsolatos kiszolgáltatottsága, majd ebben a beszámíthatatlan állapotban tartották ?t a választás napjáig – valamely ki nem deríthet? céllal. A két hölgy könyvének legizgalmasabb része egy valódi dokumentum, amelynek kérdéses ugyan a közvetlen köze Poe-hoz, mégis nagyban segít megérteni az esetleg történteket. A dokumentum maga, egy rend?rségi vallomás másolata. Egy bizonyos Passano nev? ember vallomásáról van szó, aki a kérdéses id?ben, 1849. szeptember utolsó és október els? napjaiban – saját kifejezésével élve – a „jól fizet? és teljesen gátlástalan” Whig-párt számára, illetve céljai elérése érdekében számos törvénybe ütköz? cselekedetet hajtott végre, vagy vett részt ilyenekben b?nrészesként. Így több alkalommal közrem?ködött a „többszöri leszavaztatás” b?ntettében is. Rend?rségi vallomásában részletesen feltárja ezt az egész mechanizmust, csupán a felbujtókat, a megrendel?k neveit hallgatja el.
Mr. Passano ebben a rend?rségi vallomásában hangot ad annak a vélekedésének, miszerint a költ? könnyen lehetett egyik áldozata ennek az ismertetett b?nténynek, jóllehet magára a személyre ? maga nem emlékszik, ám mindaz, ami Poe feltalálása körülményeir?l, a költ? állapotáról és ruházatáról tudomására jutott; erre engedik következtetni. A két hölgy, könyvében nem vádolja Passanót a b?ntett elkövetésével, de sejtetik, hogy ha az illet?nek köze volt a dologhoz, akkor érthet?en igyekezett azt eltitkolni, hiszen az már gyilkosságban való b?nrészesség lett volna, így az illet? nem börtönéveket, hanem a bitófát kockáztatta volna. Mindenesetre érdekes tény, és fontos jellemz?je a kornak, hogy egyetlen megtámadott sem tett másnap, vagy a következ? napokban feljelentést, illetve, ha tett, a rend?rségi iratok (eme egyetlen, Passano-dokumentum kivételével) azon nyomban elt?ntek, és soha többé nem voltak hozzáférhet?ek. Ez azonban már nem rend?ri, rend?rségi, hanem nyilvánvalóan politikai ügy.
Jogosan merül föl a kérdés, hogy miért irányult olyan csekély figyelem a „többszöri leszavaztatás” gyakorlatára egészen addig, amíg John R. Thompson nem kezdett el err?l beszélni híres el?adás-sorozatában, 1860-ban. A kézenfekv? válasz az, hogy a tény, miszerint a „többszöri leszavaztatás” létezett, ám fölöttébb pikáns és szinte illegális ismeretnek számított, és az elmélet összekapcsolása egy ismert, s?t híres m?vész halálával olyan széls?séges nézetnek számított volna, hogy aligha kap nyilvánosságot. A lapok minden bizonnyal vonakodtak volna közölni egy ilyen tartalmú, illetve végkövetkeztetés? írást. Voltaképpen kizárólag a csalássorozat résztvev?i – a megrendel?k és az elkövet?k – rendelkeztek megfelel? ismeretekkel a részleteket illet?en, ?k maguk azonban – nagyjából érthet? módon – óvakodtak err?l egyáltalán beszélni is.
A kés?bbi politikai elemzésekb?l ugyanakkor egyértelm?en kit?nik, hogy az egyik jelentékeny politikai er?, a magát liberálisnak, szabadelv?nek föltüntetni kívánó „Whig”-párt – amely olyan nevezetes személyeket tudott sorai között, mint Zachary Taylor, az USA elnöke, valamint a híres Daniel Webster, Massachussetts-b?l – nyakig benne volt a szavazatok begy?jtésének összes trükkös, vagy törvénytelen módozatában. Fontos megemlíteni, hogy Neilson Poe, a költ? kuzinja is ennek a pártnak a soraiban indult Baltimore 18. Választókerületében az elektori címért, s el is nyerte a mandátumot. Neilson Poe egészen 1851-ig töltötte be ezt a tisztséget, amikor is egy, a bírák jelöl?listájának kérdésében szembehelyezkedett a hivatalos Whig-állásponttal. Ekkor Neilson Poe egy politikai pamflet („An Appeal from the Politicans to the People) formájában közreadta saját nézeteit, majd lemondott mandátumáról.
Arról sajnos nem marad fönn információ, hogy John R. Thompson vajon honnan szerezte az ismereteit. Csupán a „Southern Literary Messenger” egy beharangozó cikke áll rendelkezésünkre, amely üdvözli az el?adás-sorozatot, s felhívja olvasói figyelmét, hogy Thompson, Virginia szövetségi állam nagyvárosaiban: Baltimore-ban, Richmondban és másutt, mely id?pontokban tartja meg el?adását.
A mértékadó történésznek és politikai elemz?nek számító Doug Boulter hosszasan elemzi a kor politikai történéseit és visszásságait tanulmányában „The Case of the Cooping and Other Political Tricks and Manoeuvres Before the Civil War” (A „többszöri leszavaztatás” esete, valamint egyéb politikai trükkök és man?verek a polgárháborút megel?z? id?szakban). Mr. Boulter bizonyítottnak látja a politikai trükkök egész széles spektrumának alkalmazását Baltimore-ban éppúgy, mint a keleti part összes nagyvárosában az 1849. évi választások alkalmával. Idézi a Baltimore-i „Republicans and Argus” 1849. október 1-i számát: „Nyomatékosan felhívjuk szavazóink figyelmét, hogy óvakodjanak a Whig Párt trükkjeit?l. Ellenfeleink megint a régi nótát fújják. Számolatlanul bocsátanak ki olyan szavazócédulákat, amelyeken – teljesen szabálytalanul – kizárólag az ? jelöltjük neve, valamint a már túlságosan is jól ismert hickory-embléma, az ? jelük látható. Coopokat nyitnak meg és üzemeltetnek mindenfajta engedély, vagy hivatalos megbízás hiányában, melyekben kizárólag az ? embereik dolgoznak. Ezek a funkcionáriusok, pedig készek arra, hogy minden – nekik nem tetsz? – szavazatot megsemmisítsenek. Különösen a 4. Választókerületben, a Calvert Street környékén kell fokozottan ébernek lennünk. Valamennyien legyünk nagyon el?vigyázatosak!”
Boulder összefoglalója tanulságos: „Az 1849. évi választás a demokrácia arcul csapása volt, s egyben Amerika addigi történetének legszégyenteljesebb eseménye. A kialakult végeredményt nem tekinthetjük „tisztának”, s?t kifejezetten illegitimnek kell azt gondolnunk. Kétségtelen, hogy hatalmas er?k, érdekcsoportok „mozdultak rá” az 1849-es választásokra, s olyan agresszív és gátlástalan metódusát alkalmazták a szavazatok megszerzésének, amely módszerekhez Amerika nem volt, nem lehetett hozzászokva, így, az teljesen felkészületlenül érte. A következ? években folytatott belpolitikai stratégia, pedig nyílegyenesen vitte bele az országot a nyílt konfrontációba, a kettészakadtságba, majd mindezek következményeként az elkerülhetetlen polgárháborúba. Ennek végs? célja, pedig nem más volt (bármit olvassunk is a történelem-könyvekben), mint hogy a mérhetetlenül hatalmas, és (akkori pénzben kifejezve) dollármilliókat ér? déli földterületeket az északi bankárok, fiskálisok, spekulánsok és politikusok kezére adja, illetve hogy azok ellen?rzése alá vonja.”
John Evangelist Walsh 1998-ban megjelent, s azóta elhíresült könyvében „Midnight Dreary: The Mysterious Death of Edgar Allan Poe” mereven elutasítja az egész „választási csalás”-teóriát, mint teljességgel bizonyíthatatlan zsurnalista fantazmagóriát. M?ve, jóllehet úgy harangozza be, mint olyan kísérletet, amely egyszer, s mindenkorra megszabadítja a lényeget a száz év alatt rárakódott spekulációktól – valójában alig tartalmaz használható új információt. Elgondolása szerint Sarah Elmira Royster két bátyja tehet? felel?ssé a történtekért. Walsh sugalmazza (de nem bizonyítja), hogy a Royster-fivérek követték Poe-t, leitatták, esetleg meg is fenyítették, hogy elvegyék a kedvét a készül? frígyt?l. Annyi bizonyos, hogy ha és amennyiben azt az ?si kérdést tesszük föl: cui prodest? (kinek áll érdekében?) – a két Royster-fiú mindenképpen a gyanúsítottak közé kerülne, hiszen köztudomású, hogy Elmira felt?n?en „jól özvegyült”, néhai férje halálával tetemes vagyon örököse lett, melyet fivérei is élvezni kívántak. Ám, ha az özvegy n?ül ment volna Poe-hoz, mindett?l elestek volna.
Mindezzel együtt a kutatók Walsh könyvét hallatlanul érdekes és elgondolkoztató olvasmánynak – ám tudományos értékek híján való m?nek tartják, a bizonyítottság teljes hiánya okán.
Végs? soron, ha elfogadjuk a „választási csalás” teóriáját – akár csak egyéb, hihet?bb verzió hiányában – úgy kijelenthetjük, hogy Edgar Allan Poe, ez a finom tollú költ? és literátor – aki egész életében h?vösen távol maradt a politikától – csupán rosszkor volt rossz helyen. Véletlenül kerülhetett az események f?sodrába, s válhatott ártatlan áldozatává egy olyan piszkos játszmának, amelyhez semmi köze sem volt.
Felhasznált irodalom
Edgar Allan Poe : Összes versei
szerk: Radó György
(Budapest – 1959)
Edgar Allan Poe : Rejtelmes történetek
szerk: Borbás Mária
(Budapest – 1967)
Edgar Allan Poe : Collected Works Vol. I-XVII
ed: Thomas Ollive Mabbott
(New York – 1927)
Edgar Allan Poe : Collected Letters Vol. I-III
ed: John Ward Ostrom
(New York – 1966)
The Poe Encyclopedia : ed: Frederick S. Frank &
Anthony Magistrale
(London – 1997)
Elizabeth Ellicott Poe & Vylla Poe : Edgar Allan Poe: A High Priest of the Beautiful
(Washington – 1930)
T. H. Bandy : Dr. Moran and the Poe-Reynolds Myth
(Baltimore – 1987)
Susan A. T. Weiss : The Mystery of Fate – Homelife of Poe
(New York – 1907)
John Evangelist Walsh : Midnight Dreary – The Mysterious Death of
Edgar Allan Poe
(Rutgers University Press – 1938)
Philip Van Doren Stern : The Strange Death of Edgar Allan Poe
(Saturday Review – 1949 október)
Dr. Joseph Evan Snodgrass : The Facts of Poe’s Death and Burial
(Beadle’s Monthly – 1867 szeptember)
John Henry Ingram : E. A. Poe, His Life, Letters and Opinions
(London – 1885)
Dwight Thomas & David K. Jackson : The Poe Log – A Documentary Life of Poe
(Boston – 1987)
Mary Elizabeth Phillips : Edgar Allan Poe, the Man
(Chicago – 1926)
Dr. John J. Moran : Official Memorandum of the Death of Poe
(The New York Herald – 1875 október)
Dr. John J. Moran : A Defense of Edgar Allan Poe
(Washington – 1885)
Sarah Helen Whitman : Edgar Allan Poe and His Critics
(Baltimore – 1860)
Arno Karlen : What Alied Poor Poe?
in: Napoleon Glands ant Other Adventures
in the Biohistory
(Boston – 1984)
James Albert Harrison : The Life and Letters of Edgar Allan Poe
(New York – 1903)
Elizabeth Oakes-Smith : Autobiographic Notes
(Beadle’s Monthly – 1867 október)
John A Joyce : Edgar Allan Poe
(New York – 1901)
Brigit Bramsback : The Final Illness and Death of E. A. Poe
(University Uppsala – 1970)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Adminguru
