10.
Negyedik nap.
Fél éjszaka ébren vagyok. Ennek több oka van. Az első, hogy este a bárban kellőképpen eláztam. A második, hogy éjfél körül összekülönböztem a helyi vagány csávókkal, és ebből adódott egy kis svédtorna, melynek végén még a hetvenkét éves bárzongorista is „kezitcsókolomot” köszönt, amikor kimentem a klotyóra kiengedni a fáradt gőzt. Az egész balhé egy félreértéssel kezdődött. Egy kb. 150 cm magas törpe fogta magát, leniggerezett, majd beleivott a sörömbe. Mondtam neki, nem vagyok nigger, és vegye ki a fejét a sörömből, mert esetleg betakarom, mint Hirosimát az atomfelhő. Erre közölte velem, hogy mindenki nigger, aki nem a Klán tagja. Na most itt, a Ku-Klux-Klanra gondolt a kis tetű. Én nem csípem az ilyesmit, mindig is utáltam. Úgyhogy megfogtam a szemét törpe orrát, és felemeltem magamhoz, hogy lássa az egészséges, fehér színemet. Majd elejtettem, de közben kirúgtam a lábait. Esett egy akkorát, hogy a nem messze lévő rendőrőrsön riadót fújt az ügyeletes. Na akkor kezdődött a muri. Eltartott vagy egy félórát, mire összevertem a csehót. Bunyó közben a süket zongorista polkát játszott, majd eljátszotta a Polka-polkát, majd a Poland-polkát. Aztán mikor belekezdett a Snájdig-polkába, na, akkor csaptam a kezére a zongorabillentyű fedelet.
— Kezsitcsókolom, abbahagyom! — kiáltott fel magyarul. A végén persze összebarátkoztunk. Mint az este folyamán kiderült, a festői Vekerle telepről vándorolt ki 56-ban, és mint politikai menekült telepedett le az államokban. Úgyhogy megint csak ittunk, és ittunk hajnali négyig. Piálás közben bemutatott egy rosszarcú, rablógyilkos kinézetű fazonnak, akiről később kiderült, hogy a Korbonctani Intézet dékánja, és a nála megforduló páciensek irataival kereskedik. Így az ő — valamint ötszáz dollár — segítségével lettek még az éjszaka folyamán új irataim. Most, mint Jerzy Grzsvicky krakkói asztalos létezem a világon. Igaz, hogy a lengyel nyelvet nem beszélem, de majd süketnémának adom ki magam. Begipszelem a kezem, és akkor még mutogatnom sem kell. Kényelmes nevem van, csak nem tudom kimondani.
Most fekszem az ágyamon, arcomon egy zacskó jég — ami egy jobbról jövő balcsapott emlékét takarja — és gondolkozom.
Eszembe jutott egy másik lehetőség. Mi van akkor, ha a svédet nem a CIA hozta ide, hanem mondjuk, a KGB. Ha ez így van, akkor Sörensennek több feladata van. Az első, hogy megvédje az orosz elnököt a magamfajtától. A második, ha már itt van, akkor legyen már szíves, aztán nyírja már ki az ami elnököt, hogy a texasi ne sok szart tudjon kavarni. De az is lehet, hogy pont ilyen összetett feladattal bízta meg őt a Cég, akkor meg a KGB nem tud az egészről semmit. De az is lehet, hogy mind a kettő tud mindenről, és a CIA-nek meg a KGB-nek is útban van az amerikai elnök. Viszont az amerikai elnöknek és az FBI-nak meg a jó öreg ruszki van útban, na ezért vagyok én itt. És még egy apróság, ami miatt bizsereg a seggemen a szőr. Ez a szemét — most a svédről beszélek — tuti, hogy ki akar engem csinálni. Ezt ugye a plasztikból gondolom, ami ha eldurrant volna, akkor valószínűleg nem kell koporsóra költeni, mert sok apró kis darabra hullottam volna, mint az a bányász, aki azt hitte a dinamitrúdról, hogy havannaszivar. Hacsak nincs a körben harmadik személy, aki szintén rám utazik. Mert ugye a svéd eddig csak nyílpuskát használt.
Összegezve a dolgokat. Teljesítenem kell a küldetésemet és meg kell kapnom a dohányt, hogy életben maradjak. Ez viszont csak úgy fog sikerülni, ha elkapom a svédet. De itt van az első sarkalatos pont, ami hibázik. Ez a nyomorult mindent tud rólam, ismer engem. Én meg bolyongok, mint vak koldus a büfében, leverem a poharakat, és nem találom a kilincset. Eddig mindenki, akivel beszéltem, tudott a szemétről. A mocsok nem rejti véka alá az ittlétét.
Kitaláltam a megoldást!
A városban lévő összes svéd turistát lelövöm, Göteborgban nyitnak egy új temetőt, és a svéd halászhajóflotta megostromolja Pearl Harbort.
De most komolyra fordítva a szót. Beszélnem kell valakivel, aki ismeri ezt a disznót. Olyan apróságok, hogy a CIA-nek miért van útjában a saját elnöke, nem foglalkoztatnak.
Berakom seggemet a vezetőfülkébe, és a Washingtoni Városi Könyvtárhoz hajtok.
Felsietek a harmadik emeletre, és belépek a hangzatos elnevezésű, Archívumok Csarnokába.
— Segíthetek kedves uram? — kérdezi egy középkorú, szemüveges penészvirág.
— Az elmúlt tizenöt év felderítetlen gyilkosságai érdekelnének — felelem, és látom az arcán a döbbenetet. — Tudja kisasszony, könyvet írok! — teszem hozzá bizalmasan, és látom, hogy megkönnyebbül.
— Erre tessék, a kettes géphez! — mutat egy számítógépre. — Azonnal ráküldöm az anyagot! Csak az USA érdekli, vagy világszinten?
Nem is olyan hülye a kicsike, gondolom, majd hangosan válaszolok. — Világszinten, ha lehetne.
— Semmi akadálya! — feleli mosolyogva és eltűnik egy üvegajtó mögött.
Kényelmesen berendezkedem a számítógépnél, úgy gondolom, hogy hosszú nap elé nézek.
Jönnek a régi újságok, régi hírei!
Merényletek, gyilkosságok, kamikáze akciók, robbantások a világ minden tájáról. Azt még mondja valaki, hogy nyugodt bolygón élünk.
Néha—néha felbukkan a nyílpuska, és Sörensen neve. Nem titkolja létezését, nem használ álnevet. De az is lehet, ez az álneve.
Mit lehet tudni?
Évente, átlagosan egyszer dolgozik, az újságok szerint magányosan.
De ez is olyan dolog, hogy a firkászok mítoszt vonnak köré, mert így jobban fogynak a szennylapok.
Sokkal okosabb nem lettem.
Nyomkodom az „entert”, és a képernyőmre kerül egy tizenkét évvel ezelőtti sportlap.
Szórakozva lapozgatom, amikor a szemem megakad valamin.
Megdermedek, a homlokom felszalad a fejem tetejére.
A cikk lényege. Finnországban az Északi Összetett Számszeríj Bajnokságot, a svéd Kathlen Svenson nyerte, soha nem látott világcsúccsal.
Belém vág a felismerés! Sörensen nő!
Ne kérdezzék, hogy honnan tudom! Nem tudom! Érzem! Minden porcikám érzi.
És a piszok egyetlen dologhoz ért, de ahhoz nagyon. És nagyon jól keres vele.
A kurva életbe! Inkább főzőolimpiát nyert volna! Mennyivel szebb lenne az élet.
Tehát egy svéd nőt kell keresnem, aki félelmetesen kezeli a nyílpuskát, élvezettel öl, és nem tudom, hogy néz ki.
Ismét a furgonban ülök.
Ez a negyedik nap. Le kell lőnöm az oroszt, aztán el kell kapnom a csajt. De ha fordítva lesz, az sem baj. Sok a dolgom, de nem panaszkodom, mert a könyvtárban sikerrel jártam.
Beülök ebédelni a „Béna Kanárihoz”.
Míg a levesre várok, addig a napilapokat olvasgatom. Semmi lényeges. Az elnök a városban csámborog, mindenki szereti.
Tomot két sorban hozzák az utolsó oldalon. Mellette egy fantomképen engem mutogatnak, mint elsőszámú tettes jelöltet, aki az áldozat háza körül ólálkodott.
Gondolom ez a tetű, erre utazik! Ha már nem bír eltalálni, akkor legalább a zsarukkal kivonat a forgalomból.
Csupán az a tény vigasztal, hogy még az életben nem készítettek olyan fantomképet — kivéve az amerikai filmeken —, amelyik alapján bárkit is felismertek, netán elkaptak volna. Úgyhogy nyugodtan megebédelek, majd kocsiba ülök, és elhajtok a Hilton előtt.
Itt lakik a ruszki. A környéken annyi a kalapos, mintha Moszkvában járnék.
Leparkolok.
Besétálok a szálloda halljába. Fegyver nélkül, amúgy turistásan.
Szemüvegesek, kalaposok vegyesen, és mind engem figyel.
Én vagyok az egyetlen fedetlen fejű, naptól nem félő. És ez gyanús, roppant gyanús!
Leülök az első utamba kerülő kanapéra, elveszek az asztalról egy újságot. Szétnyitom, olvasok.
Napszemüveges, kövér zakós, széles vállú melák szorosan mellém ül.
Nem szól semmit, elvégre szabad országban vagyunk, de az egyik keze a kabátja alatt van.
Nekem is. A buszban kilazítottam az övemet, mert jól bekajáltam, és most a gatyám elkezdett önálló életet élni. Be kellene csatolni a szíjamat. Felemelkedem, és a másik kezemmel is benyúlok a kabátom alá, mert csúszik lefelé.
Négyen ugranak rám, kirántom kezeimet a kabát alól, fegyverek villannak, üvöltözés, kezeim az égben.
Ott állok feltett kezekkel, leesett gatyával, farkasszemet nézve tizenhat revolvercsővel, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, fütyülni kezdem a Bunkócskát, a Mojszejev együttes után szabadon. Azt nem mondom, hogy könnybe lábad a szemük, de legalább leeresztik a fegyvereket. Azt hiszik, hogy valamelyik sárgaházból elszabadult, öntöttvas agyú barom vagyok, akinek az a mániája, hogy drága szállodákban, fütyörészve pucérkodik.
Két óra múlva szabadulok.
Azt mondta a seriff — miközben szemölcsös ujjával az orrát piszkálta —, még naplemente előtt hagyjam el a várost, különben lecsukat. Ezt megtehette volna akkor is, ha csak egy pillantást is vet az asztalán heverő újságra, amin a fantomképem szerepel. De úgy láttam, hogy a hatalmas heftije jobban érdekli, mint a napi hírek.
Úgyhogy, megint szerencsém volt!
Megyek a busszal, dohányzom, és fingom sincs, mit tegyek.
Megint eltelt egy nap.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
