18.
Telnek az órák, múlnak a napok. Most már sűrűn imádkozom. Megnyugtat.
Ismét eltelt egy hét. Beadják a cigimet.
Ha nekem azt mondta volna valaki, hogy egy orosz börtönben adom be a kulcsot, kiröhögöm. Most meg azon vigyorognék, ha azt mondanák, hogy Amerikában fogok hamburgert kajálni. Vagy otthon egy kis töltöttkáposztát. Ahogy anyám csinálta.
Bámulom a halványan pislákoló lámpát, és azt hiszem, eddig tartott az út.
Séta. Három lépés, fordulás. Megint. Három lépés, fordulás.
Kezdek tompulni, nincs egy épkézláb gondolatom.
Kattan a zár.
Ha hétfő, akkor kivégzés.
Bilincs nincs, ketten kísérnek. Némák, mint a hal, csak csizmájuk kopogása veri fel a folyosó csendjét. Ezeknek a fiúknak is büntetés az ittlét. Hál Istennek, nem az udvarra megyünk. Belépek, a már megszokott irodába. A borostás frissen borotválva, tiszta ingben fogad. Nyakkendője a helyén. Gyanús, nagyon gyanús! Az is lehet, hogy tévedtem, és vasárnap van.
— Foglaljon helyet! — mutat a székre. — Cigarettát? — nyújtja felém a dobozt.
Elveszek egy szálat, az öngyújtójából ad tüzet.
Jó lesz vigyázni! Általában ezek után szokták behívni a hóhért.
— Köszönöm! — mondom, és mélyre szívom a füstöt.
— Hogy van? — kérdezi.
— Köszönöm, jól! De nem tudom a hétvégi meccseredményeket.
— Csak lassan! — emeli fel figyelmeztetőn a mutatóujját. — Neve?
Megint kezdi! Fásultan mondom.
— Egon Hirsch.
— Jó! Mondjuk, elhiszem. Folytassa! — dől hátra székében.
Hintázik.
Puff! Ez váratlan volt! Hallgatok, igyekszem összeszedni a gondolataimat.
Kérdőn néz rám, folytatom.
— Sose jártam önöknél, érdekel az országuk, érdekelnek a folyóik.
Mosolyogva bólogat, int a kezével, hogy folytassam.
— Valahogy elment a kedvem önöktől, ekkora vendégszeretetre nem számítottam.
— Hazudjon még! — bíztat nyájas hangon.
Elakadok.
— Minek mondjam, ha nem hiszi?
Feláll, sétára indul. Jó lesz vigyázni, mert ilyenkor szokta a seggem alól kirúgni a széket.
— Azt akarom, hogy az igazat mondja! Értse meg! Ha hazudik, itt fog megdögleni!
Ezt olyan vidáman közli, mintha valami szuper viccet mesélne. Kezdem türelmemet veszíteni. Nyugodtságot erőltetek magamra, szinte suttogok.
— Nem tudok mást mondani! Ez az igazság.
Ismét leül velem szemben, bekapcsolja azt a kurva lámpát. De most nem fordítja az arcomba, hanem ismét cigivel kínál. Megnyomja az asztalán lévő csengőt.
Bejön az őr.
— Parancs! — csapja össze bokáit, szalutál.
— Hozzál, fiam, két kávét!
A silbak elmegy, kis idő múlva hozza a gőzölgő feketéket. Ilyen szar kávét még életemben nem ittam, de most nagyon jólesik.
— Ki bízta meg az elnök gyilkossággal? — kérdezi, közben kiskanalával kikanalazza a csésze aljában lévő cukrot.
— Összekever valakivel — felelem.
— Lehet.
— Nézze, én tényleg turista vagyok. Nem tudok mást mondani.
— Szóval, maga nem amerikai? — teszi föl immáron ötszázadszor a kérdést.
— Nem.
Hihetetlen arccal csóválja a fejét.
— Nem szoktunk tévedni.
— Majd megszokják! — nyugtatom meg.
— Csak lassan! Ne szemtelenkedjen! Azért vagyok itt, hogy segítsek!
— Köszönöm — rebegem hálásan.
— Talán elengedjük. Még nem tudom, dolgozunk az ügyön — zárja le a beszélgetést, majd ismét becsengeti a smasszert.
Visszakísérnek az odúmba. Ülök az ágyon, bambulok. Kezdek optimista lenni, kezdem azt hinni, túlélem.
Megfogadom magamban, hogy soha többé nem lépek orosz földre. Azt hiszem, nem lesz nehéz betartanom.
Ez az első éjszaka, mióta itt vagyok, hogy kiválóan alszom. Nem zavarnak sem a patkányok, sem a svábbogarak, sem a csótányok. Álmomban coca-colát iszom, és milyen furcsa, töltöttkáposztát eszem.
Szinte vidáman ébredek. Valahol valaki sikoltozik, egy másik hang rettegve üvölt segítségért.
De már nem érdekel! Visszatért az életkedvem.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
