S. Szabó István : Pórázon XXVIII. rész

Nyomtatás

28.

Ahogy múlnak a napok, úgy csökken a fájdalmam. Már nem vagyok fekvőbeteg. Sétálgatok, lemegyek a parkba, kötéssel a fejemen ijesztgetem a környezetemet. Úgy nézek ki, mint II. Ramszesz, amikor kinyitották a szarkofágját.

    Eltelt az első két hét. A műtét nagyon messzinek tűnik. Párbeszédre még nem vagyok képes, de már tudok pár szót dünnyögni. Igaz, bírósági védőbeszédet még nem tudnék elmondani, de már megértetem magam. Összehaverkodtam az igazi Adam-mel, aki szintén ilyen kötözött fejő, mint én vagyok. Lent szoktunk találkozni a liget szélén, és képesek vagyunk órák hosszat pofázni. Most is rám vár, úgyhogy leülök mellé a már megszokott padunkra.

    — Ho va? — kérdezi Adam.

    — Ó vaok! — felelem. — Need va éváad?

    — Nem! — feleli. — Nem íom a kaát!

    Szóval így csevegünk, vicceket mesélünk, csak legyen, aki megérti.

    Visszamegyek a szobámba, mert vendégeket várok. A MOSZAD-os fiúk látni akarnak.

    Délelőtt a nővérkétől kértem egy füzetet és egy tollat. Tudok írni, nem kell koptatni a számat.

    Megérkeznek a barátaim.

    — Nagyon szép vagy. Jól áll a fásli a fejeden — dicsér a keskenyfejű.

    Bólintok. Nekem is tetszik, lehet, hogy jobb, mint ami alatta van.

    — Legalább nem látszik az egész világon körözött képed — kapcsolódik bele a beszélgetésbe a kerekfejű.

    — Azt tudod-e, ha ezt nem tesszük meg, akkor csak a legnagyobb titokban tartózkodhatnál a földön? Ugyanis az FBI jóvoltából a világ összes rendőrsége téged keres, és valószínűleg kitiltottak a földkerekség összes országából — mondja a borostás vidáman.

    — Aon öüök! — motyogom.

    — Mi van?

    Legyintek.

    — Nyitottunk neked egy bankszámlát. Itt a száma, és itt a kártya — leteszi az asztalra. — Az első lóvét átutaltuk, bármikor hozzáférhetsz.

    Köszönöm, írom le a füzetbe, és az orruk alá tolom.

    — Legalább nem tudsz ellenkezni — mondja nevetve a köpcös.

    — Van egy jó hírünk. Ha végeztél a munkával, kapsz egy jutalom utat — somolyog sejtelmesen a nagyfülű.

    „Mi lenne az?” — kérdezem füzetem segítségével.

    — Megsúgjuk, hol a svéd!

    Ezek erről is tudnak! Kezdem azt hinni, hogy az egész kalamajkát a MOSZAD szervezte, csak arra kéne rájönnöm, hogy miért?

    Leírom a kérdést, az orruk alá teszem. Csóválják a fejüket, a pufi elégeti a papírt a hamutartóban.

    — Figyelj, Steve! Te egy szimpatikus krapek vagy, ne kérdezősködj. Oké?

    Megértettem! Ha hülye kérdésekkel feszegetem őket, lehet, hogy nem kerül le a fásli a fejemről.

    Felállnak, elköszönnek. Most egy kicsit fagyosabbak, de majd csak megbékélnek.

    Elmennek.

    Két ápoló behoz egy tévét. Eddig azért nem kaptam, mert ha nevethetnékem támadt volna a műsortól, akkor lehet, hogy szétszakad az arcom.

    Az utóbbi hetekben igyekeztem mindig szomorú dolgokra gondolni.

    Például arra, hogy éhes vagyok, de csak befőtt van otthon, az is csak egy üveggel. Elejtem, és összetörik!

    Ezek nagyon lehangoló dolgok.

    Végre este van, és nézhetem a tévét!

    Az egyik csatornán temetést mutatnak, a másikon emlékműsor van, a harmadik csatornán élő, egyenes közvetítést adnak az Odera melletti Waigenbergerkuchenből, ahol a Králich patak kilépett medréből, és a katonaság segíti a vagyonmentést.

    Aztán megtalálom a négyes csatornát, ahol izgalmas vitaműsor folyik. A nagy probléma az, hogy a riporter szerint a „kugli” szócska finn eredetű, és a „kaugli” szó hasonult változata. Jelentése: baba, babácska. A nyugatnémet tekeszövetség elnöke, Udo Stroppenfinger úr ezt egyszer és mindenkorra visszautasítja.

    Izgalmas, roppant izgalmas, úgyhogy elalszom.