33.
Vasárnap korán kelek. No, nem azért, hogy templomba menjek, bár az is rám férne, hanem azért, mert azt nem mondta a zongorista, hogy mikor megy Timothy a muterjához.
Úgyhogy korán reggel leparkolok az egyik mellékutcában, és a visszapillantó tükörből figyelem a házat.
Bekapcsolom a rádiót, megigazítom a honom alatt megbúvó Magnumot, és cigarettára gyújtok.
Hosszú nap elé nézek.
Közben persze — hogy jobb legyen a kedvem — elered az eső.
Egyhangú monotonsággal veri a szélvédőmet. Már-már elalszom, amikor meglátom a két kikanyarodó Cryslert a tükrömben.
Kapnak egy kis előnyt, majd utánuk eredek.
A sztrádán — hogy ne keltsek feltűnést — messziről követem őket.
Sehol sem állunk meg, hajtunk, mint a gyilkos borz. Jó, háromórányi utazás után letérünk a műútról, és egy sáros zötykölődőn érünk be a kicsi faluba, Jameswoodba.
Ők megállnak egy hatalmas, régi ház előtt, én tovább megyek, és áthajtok a falun.
A kocsit leteszem, és mivel elállt az eső, gyalog sétálok visszafelé. Közben a felhők mögül előbukkan a nap, és a falusiak előmerészkednek házaikból. Mindenki bámulja az idegent, vagyis engem.
Ezt itt képtelenség megcsinálni!
Bemegyek a csehóba. A kövér csapos, és néhány vendége gyanakodva méricskél. Iszom két pohár whiskyt, majd visszasétálok a kocsimhoz. Lassan végighajtok a falu egyetlen főutcáján, fel a sztrádára, és megyek vagy húsz mérföldet a főváros felé.
Félreállok az első parkolóban, és várom a jó szerencsét.
Már kora délután van, amikor észreveszem őket. Felém robognak az úton. Indítom a kocsit, amikor kiállnak mellém a kúthoz, tankolni.
Mind a két kocsi áll, az ajtók nyitva vannak.
Lassan gurulok, a csőre töltött fegyver a kezemben.
Timothy Hunter kiszáll, úgy nyújtózkodik, mint aki teljesen szétülte a seggét, a hosszú úton. Az egyik gorilla tankol, a másik észleli a feléjük guruló kocsit. Ösztöne veszélyt parancsol, és pontosan akkor ugrik kenyéradó gazdája elé, amikor meghúzom a ravaszt. Kilövöm a tárat. Aztán padlógázt nyomok és csikorgó kerekekkel távozom. A másik kettő tüzel rám, de közénk kerül egy ménkű nagy teherautó, és inkább azt érik a lövedékek, mint engem.
Tudom, hogy minél előbb meg kell válnom a kocsitól is, és a fegyvertől is.
Az első leágazásnál jobbra fordulok — mellettem rohannak el a rendőrség szirénázó autói —, behajtok a bokrok közé úgy, hogy a kocsit ne lehessen látni az útról. Kiugrom, és a pisztolyt jó messzire behajítom az embermagasságú kukoricásba.
Aztán kisétálok az útra, és lemeszelek egy kamiont.
Csak Stonevilleig, az első településig megyek vele.
Itt kiszállok, és gyalog sétálok a pályaudvarra. Jegyet és újságot veszek. Kényelmesen elhelyezkedem a váróteremben, és várom a vonatot.
Este nyolcra érek a szállodámba, és még mindig nem tudom, hogy mit végeztem.
A TV szerint súlyosan megsérült ő is és testőre is, de mindketten megmaradnak. Viszont úgy őrzik, mint a Delsusi Buddha szobrot.
Ami jó hír a lelkemnek az, hogy senki sem tud a merénylőről személyleírást adni, mert olyan gyors és váratlan volt a támadás.
Ráérősen letusolok, majd lemegyek a bárba inni egy sört, csak úgy, az íze miatt.
Szeretnék beszélni a zongoristával, de ma már más játszik a billentyűkön.
Ismét kapcsolat nélkül maradtam.
34.
Sikertelen akcióm után Huntert, a Washington Memorial kórházba szállították.
Most egy fekete Ford pöfög a seggem alatt, úgyhogy ezzel tolatok be a klinika parkolójába.
Kezemben, a látogatási szokásoknak megfelelően, egy csokor virágot, és egy doboz desszertet szorongatok.
Felliftezek a sebészetre. Találomra megyek, senkit sem ismerek. Egyszerűen követem a többi látogatót, akik a majdani örökségük reményében igyekeznek kedveskedni beteg családtagjaiknak.
Az egyik kórterem előtt két rendőr posztol. Elhaladok előttük, majd leülök nem messze onnan, az egyik padra.
Várok.
A folyosó végén két napszemüveges fordul be, kezükben kávéval, és odamennek az őrökhöz.
Kedélyesen cseverésznek, közben isszák a fekete löttyöt és cuppognak, mint általában a kávézó bunkók.
Fiatal nővérke egy idős, vak hölgyet, lábán gipsz csízmával, tol a folyosón.
Most már lépnem kell valamit, mert a zsaruk figyelme felém irányul, hogy mi a francokat ücsörgök ott egyedül.
Amikor a tolókocsi elém ér, akkor felpattanok.
Az ápolónő megáll, suttogva mondom a néninek.
— Eljöttem.
— Ki vagy? Ismerlek? — kérdezi remegő hangon.
— Tomi vagyok! Nem ismersz meg? — mondom, és a kezébe adom a csokrot és a csokoládét.
— Tomi? — rebegi, és látszik rajta, hogy erősen gondolkozik.
— Régen láttalak néni! Beszélgetünk? — kérdezem.
— Mrs. Gerison! Betolom a kórterembe, majd ott beszélgetnek! — mondja az ápolónő.
— Mondtam már kedves, hogy szólítson Jessicának! — suttogja a néni, közben erősen markolja a dobozt és a virágot.
Szóval Jessicának hívják! Oké, ezt is tudom. Követem őket a kórterembe, közben félszemmel látom, hogy már abszolút nem érdeklem a biztonságiakat, mert ismét egymás között jópofiznak.
Segítek a nővérkének befektetni a nénit az ágyába, betakarom őt a paplannal.
— Csöngessenek, ha valamire szükségük lenne! — mondja mosolyogva az ápolónő, és magunkra hagy.
Jessica egyfolytában beszél. A férjéről, a gyerekeiről, háborúról, mindenről. Össze-vissza csapkodnak a gondolatai, néha elalszik, majd felriad, és folytatja az értelmetlennek tűnő mesélést.
Fél füllel figyelem, ha kérdez, gépiesen válaszolok.
Ez a Timothy melletti kórterem.
Azt vizsgálgatom, hogy át tudok-e jutni a Cégfőnök szobájába úgy, hogy ne vegyenek észre.
Az öregasszony beszél, én meg lassan rájövök, hogy ennek semmi, de semmi értelme, az ég adta világon.
Búcsúzom.
— Gyere máskor is! — megfogja a kezem. — Tudod, nekem senkim sincs, és nemsokára meghalok!
Nem szólok egy szót sem, ugyan mit is mondhatnék?
Eljövök.
A folyosón a két civil és a két egyenruhás árgus szemekkel méreget. Én is felteszem a napszemüvegemet csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból.
Amikor meglátják, elfordulnak. Azt hiszik a marhák, hogy közéjük tartozom.
A parkolóban ülök a kocsiban, egyik cigit szívom a másik után, és nem tudom, hogy mit csináljak.
Teljesen besötétedik, amikor elindulok vissza, a szállodába.
Lefürdök, ágyba dőlők, nézem a TV-t.
Dörömbölnek az ajtómon.
Amikor kinyitom, egy fiatal rendőrőrmester áll a küszöbömön.
— Ön Thomas Brannigen? — kérdezi.
— Én vagyok.
— Magáé a fekete Ford a parkolóban? — faggat tovább.
Igent bólintok, és kezd tele lenni a gatyám.
— Mikor bérelte? — kérdezi.
— Ma reggel a Richardson Rent a Cartól.
— Volt vele valahol?
— Kórházban, látogatni. Mi a probléma? — kérdezem.
— Megkérem, jöjjön velem! — válik udvariassá a hangja. — Innen nem messze halálos gázolás történt. A szemtanúk szerint egy fekete Ford volt a gázoló. Ez egy rutinellenőrzés, megtagadhatja.
Fellélegzem! — Miért tagadnám meg? Törvénytisztelő polgár vagyok. Mehetünk — mondom, és becsukom az ajtómat.
Lemegyünk a garázsba, körbejárja a kocsit. Nem lát rajta sérülést, de azért elkéri a forgalmit. Utána kinyittatja a motorháztetőt, és a motorszámot vizslatja. Nem talál semmi gyanúsat, tiszteleg, és távozik.
Vajon mi a szarnak kell egy gázolás gyanújához motorszám?
Aztán meglátom a motorházteteje alatt a papírt.
Széthajtogatom: „Poloskázva vannak a szobák a szállodában! Költözzön el!” — olvasom.
Trükkös poloska, trükkös hekus. De ki és miért poloskázta be a kéglit? Hisz engem itt senki sem ismer! Vagy mégis? Elgondolkoztató.
Mindenesetre reggel összepakolom a cuccaimat, kifizetem a számlámat, és fennhangon mondom a portásnak.
— Ha postám érkezne, irányítsák New Yorkba, a Hotel Windsorba!
Ezek után kocsiba ülök, és beköltözöm a Hotel Amasonba.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
