39.
Minden kajám, piám elfogy, már az éhhalál küszöbén állok, amikor harmadnapra alábbhagy a havazás.
Unalmas napok voltak.
Melegen felöltözöm, gyalog bukdácsolok át a méteres hóakadályokon.
Bevásárolni megyek.
A szupermarket tömve van emberekkel, úgy látszik mindenkinek kimerültek a tartalékai.
Finom falatokkal teletömött bevásárlókocsival állok a pénztárnál, amikor két férfi símaszkban, kezükben lefűrészelt csövű puskával rohan be az ajtón.
— Mindenki a földre! Ürítsd ki a kasszát! Mozgás, mert megdöglesz! — kiáltja az egyik, és egy zsákot dob a pénztárgépre.
A pénztárosnő falfehér, remegő kezekkel pakolja a lóvékötegeket a tarisznyába.
A vásárlók, velem együtt, a kövön hasalnak.
Csönd van.
Ekkor lép be az idős férfi az utcáról.
Meglátja az egyik fegyverest, rákiált.
— Mit csinálnak?
A símaszkos villámgyorsan felé fordul, lövés dörren.
Még fel sem bukik a bácsi, amikor a másik disznó golyót ereszt a kasszás lányba.
Sikítás, jajveszékelés.
— Kuss! Pofa be, mert mindenki megdöglik! — üvölti az egyik, és a plafonba ereszt egy skulót.
A banditák eltorlaszolják az ajtót, minket az üzlet hátsófelébe terelnek.
Foglyok vagyunk.
Odakintről szirénavisítás és autók érkezése hallatszik be.
Gondolom, megérkeztek a rendőrség különleges alakulatai, a mesterlövészek, a túsztárgyalók és a mentők.
A szokásoknak megfelelően ilyenkor lezárják az utcát, mindenhol puskás embereket látni, és recsegő szócsövön próbálnak meg beszédbe elegyedni a gazfickókkal.
Ülünk a fal mellett. A foglyok, főleg a nők, ijedtek, tanácstalanok.
Óvatosan megérintem a hónom alatt lógó Magnumot.
A szócső recsegve szólítja fel a disznókat, hogy legalább a nőket és a gyerekeket engedjék szabadon.
Gúnyos röhögés a válasz.
Utána telefonon tárgyalnak a rendőrökkel. Egymillió dollárt kérnek, és szabad elvonulást. Kocsit, helikoptert, vagy repülőt.
Narkós állatok! Azt hiszik, hogy megússzák.
Aztán közlik a zsarukkal, hogy óránként kinyírnak egy foglyot, amíg nem teljesítik a feltételeiket.
Lassan letelik az első óra.
A magasabbik tetű rámutat egy nőre.
— Gyere banya! Most megdöglesz! — kapja el a szerencsétlen csuklóját, és maga után húzza az ajtó felé.
— Ne, ne bántson! — rimánkodik az asszony.
— Ne ugass, neked már úgyis mindegy! — röhög a disznó, és ráncigálja a nőt maga után.
Megmozdulok, hogy leüssem, de a másik a mellemnek tolja a lupata csövét.
— Ne siess! Rád is sor kerül! — mondja vészjóslón, és visszalök a kőre.
Egészen az ajtóig lökdösi a nyomorultat, aztán golyót ereszt bele.
Kinyitja az ajtót, és a holttestet kilöki a hóra.
Mi az úristen folyik itt! Nem lehet, hogy ezek a fasz rendőrök ilyen tehetetlenek!
A foglyok rettegnek, és fogy az idő.
Nyoma sincs semmiféle menekítési akciónak.
Tudom, hogy a tetőkön mesterlövészek keresik a rést, rohamra készen állnak a kommandósok, az elit alakulat emberei az ablakok alatt hasalnak, és nincs senki az egész kurva bagázsban, aki ki merné adni a parancsot.
Tehetetlen bunkók! Basszák meg!
Letelt a második óra.
Az egyik köcsög rám fogja a fegyvert.
— Na, gyere, te hős — mondja nevetve. — Remélem nem szarod össze magad!
Röhög a másik is, gondolom, ilyen jó viccet még életében nem hallott.
Megyek előtte, összefogom magamon a kabátot, mintha fáznék. Kezem a markolaton.
Közeleg az ajtó, cselekednem kell.
Úgy számolom, hogy amelyik a foglyokkal maradt, az már nem lát el idáig.
— Imádkozhatok? — kérdezem a bunkót, és feléje fordulok.
Gúnyosan röhög.
— Gondolod, az segít… — idáig jut a mondattal, amikor kilyukad a homloka közepe.
Szó nélkül rogy a földre.
Elveszem a lupatát, megyek hátra. Megállok az ajtó mögött, fojtott hangon szólok a másiknak.
— Gyere már, gond van!
— Mi a szar van megint? — kérdezi, és hallom, hogy elindul felém.
Ahogy kilép az ajtó takarásából, közvetlen közelről mellbe lövöm. A golyó leszakítja a hátát, ahogy távozik a testéből.
Azt sem mondja a nagypofájú, hogy nyekk! Eldől, mint a fél disznó az ólban.
Sorstársaim boldogok, hogy kiszabadultak. Én kevésbé, mert félek, hogy felismernek. De hála istennek, a szakáll, és a más színű haj eltakarja a régi énemet, így nyugodtan sütkérezem a dicsőségben.
Két napig nemzeti hős vagyok.
Az áruház köszönetet mond egy akkora ajándékkosárral, hogy alig fér be a buszomba. El vagyok látva piával, legalább öt évre.
Tv, rádió, újság csak velem foglalkozik. El kell napolnom az akciót, amíg csendesedik a népszerűségi hullám.
Megmentettem ötven embert, csak azért, hogy egyet kinyírhassak.
Egészen jó az átlag.
40.
Most már nem esik a hó, az utakat tisztára kotorták, minden visszatér a rendes kerékvágásba.
Hideg van, és kifogyott a gázpalackom.
Előre ülök a volánhoz, elindulok.
Azért az út még marhára csúszik, óvatosan haladok, semmi kedvem összetörni a kocsit. Az utamba eső első benzinkútnál megállok, kicserélem a palackot. Egy kicsit szóval tartom a kutast, kíváncsi vagyok, vajon felismer-e?
Látom rajta, fogalma sincs, hogy ki vagyok.
Elköszönök tőle, és rövid autózás után betolatok az FBI székház hatalmas parkolójába. Nem keltek feltűnést, ugyanis a környéken még van legalább három, nagyon fontos államhivatal, és ezt a parkolót nagyon sokan használják.
Itt lesz a főhadiszállásom, amíg nem végzek a feladattal.
Kiszállok az autóból, lezárom az ajtókat, és busszal megyek az első autókereskedőig.
Veszek egy elég gyors és fordulékony Pontiac Fierot. Kicsi alkata és nagy végsebessége miatt a meneküléshez ez pillanatnyilag a legjobb kocsi. Annál is inkább, mert divat autó, és a legtöbb újgazdag suhanc most ilyennel rohangál.
Utána felkeresem a Streenberg áruházat, és tetőtől-talpig felruházkodom. Aztán az egész cuccot belepakolom egy frissen vásárolt bőröndbe, majd mindent elsüllyesztek a Fiero csomagtartójában.
Ezek után elsétálok a Washington Posthoz és feladom a hirdetést. „Cilinder és keménykalap tisztítást vállalok.”
Megadom az FBI parkoló melletti fülke telefonszámát.
A Pontiacot a Ginger Road emeletes parkolójába viszem, majd busszal térek vissza, a bázisomra.
Másnap este hatkor a telefonfülkében várom, hogy valaki jelentkezzen a hirdetésemre.
Csöng a telefon, felveszem.
— Mit parancsol? — kérdezi egy rekedtes férfihang.
— Új papírokat szeretnék.
— Cím?
Bemondom, hogy hol találnak.
— Az nem jó — feleli. — Guruljon az arlingtoni katonai temető északi kapujához, este tízre.
Meg sem várja a válaszomat, megszakítja a vonalat.
Elgurulok a megbeszélt helyre.
Pontosan tízkor kopognak a lakókocsi ajtaján.
— Szabad! — kiáltom, és kezem ügyébe helyezem a revolveremet.
Vékony, jellegtelen férfi jön be, nyakában fényképezőgéppel. Nem köszön, minek? Úgysem lesz itt tovább öt percnél, teljesen fölösleges összebratyiznunk.
— Itt van vörös festék! Kenje fel a hajára, utána simán lemoshatja.
Amíg a zuhany alatt elintézem az átváltozásomat, addig ő jóízűen elcsipeget egy fél méter szárazkolbászt, csak úgy kenyér nélkül, csámcsogva.
— Egészségére! — mondom neki, és szomorúan veszem tudomásul, hogy elfogyott a vacsorám.
Kabátja ujjával törli meg zsíros száját, aztán lefényképez.
— Holnap reggel nyolckor a huszonkettes csomagmegőrzőben lesznek a papírok, a Központi Pályaudvaron — nyom a kezembe egy kulcsot, majd ahogy jött, köszönés nélkül távozik.
Visszagurulok a székházhoz, sört töltök papírpohárba.
Éjfél után térek nyugovóra.
41.
Másnap reggel pontosan nyolckor nyitom ki a csomagmegőrző ajtaját.
Sötétbarna borítékban lapul új személyiségem.
Alig várom, hogy visszaérjek a kocsimba, feszít a kíváncsiság, hogy vajon ki leszek a merénylet után?
Daniel McIntosh, skót irattáros, lakik Glasgow-ban.
Alaposan betanulom az adataimat, utána az új irataimat belecsomagolom egy vízhatlan zacskóba, az egészet felfőzöm egy vékony zsinegre, és a nyakamba akasztom, az ingem alá.
Amikor végzek, akkor főzök magamnak egy jó erős kávét, és a behúzott függöny mögé, az ablakhoz ülök.
Tíz óra előtt pár perccel két Chevrolet érkezik a székházba vezető lépcső aljához.
Előbb a testőrök szállnak ki, aztán Sam. Sietnek fel a lépcsőn, majd eltűnnek az üvegforgóajtó mögött.
Innen simán ki lehetne lőni, amíg felér a lépcső tetejére, csak… Csak az a probléma, hogy a parkoló és környéke annyira zsúfolva van napszemüveges öltönyössel, hogy elég bajos lenne közülük távozni.
Ha nem jön közbe valami különleges esemény, akkor most este hatig-hétig az irodájában tartózkodik az FBI főnöke. Ahogy ismerem, még az ebédjét is felviteti magának, és csámcsogva lezabálja az ingét. Az ilyen balesetek miatt van még úgy négy-öt váltás ruhája, készenlétben a munkahelyén.
Holnap kedd, akkor tesz jelentést az elnöknek. Ott nem hinném, hogy labdába rúghatok, mert akkor annyian vannak körülötte, mint a mekkai kő körül, zarándoklat idején.
Holnapután korábban végez, úszni megy. Az sem jó, mert egymaga csobban az üres medencébe, a gorillák a medence széléről vigyáznak rá.
Számomra a nagy lehetőség a szombat.
A feleségével az anyósához látogat. A neje utálja a testőröket, ezért ezek nem szállhatnak be a kocsiba. Sam meg az asszony külön mennek, az ügynökök jó félutcányi távolságból követhetik csak. Elképzelhető, hogy a nő miatt fog meghalni az FBI főnöke.
Ez lesz jó! A többi nap szóba sem jöhet.
Az anyós a St. James-en lakik, egy hatalmas bérházban.
Legalább nyolc kijárat és földalatti parkoló könnyíti meg a dolgomat. A rokonok a huszonhetediken laknak. A parkolóból gyorslifttel lehet felmenni az emeletekre.
A vendégség körülbelül három-négy órát tart.
Előtte kell megcsinálni, mert később a biztonsági emberek már a helyszínen vannak.
A két kocsi között lévő félutcányi távolság egy, legjobb esetben két perc. Ennyi az időm a lövésre és a menekülésre.
Se több, se kevesebb.
Cigire gyújtok, kitöltök egy dupla whiskyt.
Még három nap, hogy mindent előkészítsek.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
