49.
Már rendesen benne vagyunk a decemberben. A fél város a bevásárlóközpontokat ostromolja. A másik fele pedig arra vár, hogy az első fele fizessen és ők is odaférjenek a zsúfolásig megrakott polcokhoz. Tisztára behülyül az emberiség, amikor azt hallja, karácsony. Úgy viselkedünk, mint az eszelősök. Sokan erőn felüli költekezésbe kezdenek, a hitelfelvételeknek se vége, se hossza. A bankok meg gyarapodnak. Az ablaknál állok — én már túl vagyok a karácsonyi pénzszóráson —, és a lökött Batyut nézem. A magas hóban hóembert épít. Batyu születésénél fogva lökött. Ez a foglalkozása. Batyu, a kerület hülyéje. Régen a Büdös Tojás volt az, de amikor Tojás meghalt, akkor Batyu lépett a helyére. Tehát kint görnyed a hatalmas hógombócok felett. Sapkája félrecsúszva, nyál csorog szájából, és akkorákat nyög, hogy a csukott ablakon keresztül is hallom. Már áll a hóbaba. Répából van az orra, seprőt ragad hideg keze. Széndarabokból kerül ki szeme, szája, és kabátjának gombjai. Készen van a remekmű! Vagyis, azt én csak hiszem! Ugyanis Batyukám eltűnik, és pár másodperc múlva festékesvödörrel tér vissza.
Ilyet még életemben nem láttam.
Hatalmas ecsettel pirosra igyekszik pingálni a mesterművet.
Szerencsétlen gyagya.
Ahogy húzza az ecsetet, úgy fogy a hószobor.
Gondolataimból a telefon kellemetlen csörgése térít magamhoz.
Meglehetősen durva, mogorva hang szól bele a fülembe.
— Bedő vagyok! Este kilenckor legyél a Hiltonban!
Mielőtt válaszolhatnék, megszakítja a vonalat.
Míg készülődöm, hallgatom a rádiót, közben nézem a tévét. Lassan öltözködöm, valahogy nincs ínyemre a mai találkozás. Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy komolyan vegyem, amikor fejemben megszólal a belső vészcsengő. És most szól. De veszettül szól!
A fagyos decemberi este sötéten, fenyegetőn telepedik a budai Vár környékére. Kocsimat leállítom a Bécsi kapu melletti parkolóban, és innen küzdöm magam tova a szállodáig. Csontig hatoló, kegyetlenül hideg szél fúj. Felhajtom felöltőm gallérját, megmarkolom kalapomat, mielőtt egy szélroham letépné fejemről, és a Dunáig sodorná. A dühösen kavargó hópelyhek szemöldökömre, borostás arcomra telepednek.
Odabent a meleg előcsarnokban sebesen sikló londinerek loholnak mister és missis borravaló után. Az egyik magyarul beszélő ruhatáros lesegíti kabátomat, és útbaigazít az éttermet illetően.
Bedő már az asztalnál terpeszkedik. Előtte üveg pezsgő, mögötte pincér, aki arra hivatott, hogy Felkapaszkodottkám minden kívánságát teljesítse.
Megölel, hellyel kínál.
Pincérünk ragyogó kristálypoharakba italt tölt, koccintunk.
— Istvánom, késtél!
Széttárom karjaimat.
— Ezer bocs! Nehezen indul a kocsim.
Szemmel láthatóan kurvára nem érdekli a mentségem. Egy túldekorált, szőke kurvát fixíroz. A szőke ribanc a bárpultnál riszálja formás valagát. Jani odainti pincérünket, italt küld a nőnek. A ribi kivillantja hatvankét fogát, felénk emeli az ingyenpiát. A zenekar Luis Armstrongot játszik, a parketten párok siklanak.
Unottan kérdezem, mert már mennék haza.
— Jani, miért hívtál?
Mint akinek most jut el tudatáig, hogy én is itt vagyok.
— Ja persze! Vacsora közben, majd vacsora közben megbeszéljük — hadarja, és tovább kacsingat a cafka felé.
Megrántom vállamat, hátradőlök székemen. Egyelőre leszarok mindent. Ha neki nem fontos… Nekem pláne.
A vegyestál közepénél tartunk, amikor előhozakodik ittlétem miértjével.
Lassan kezdi mondandóját, mint aki nehezen találja a szavakat. Ez általában beválik annál, aki nem ismeri az ilyen minden hájjal megkent gazembereket, mint ez is itt előttem. Ugyanis megint megszólal a vészcsengő a fülemben.
Iszom, de lezserségem ellenére veszettül figyelek minden szóra.
— Feladatot szánok neked — mondja. — A jó múltkorában említettem, hogy szeretnék megkaparintani egy üzletet, a te segítségeddel.
— Miről van szó? — kérdezem.
Hátradől, körülményesen szivarra gyújt. Füstöl, mint a debreceni krematórium.
— Karácsony előtt egy-két nappal el kell, hogy utazzál Mátragesztenre. Van ott egy pazarul felújított, minden igényt kielégítő kastélyszálló. Maga a ház, a hozzátartozó több hektáros birtokkal, idegen kézen van — kicsit kivár, füstkarikát ereget a büdös dohányrúdjával.
Én meg azon gondolkozom, hogy milyen furcsán, már-már utálkozva ejtette ki az idegen szót.
— Jani! Mi az, hogy idegen? — kérdezem tőle.
— Azt értem idegen alatt, hogy egy bizonyos argentin befektető, bizonyos Harold Knauff a tulajdonos.
— Ez német név.
— Attól még lehet valaki argentin, hogy a neve német, nem igaz? — néz rám csodálkozva, mint aki azt kérdezi, ennyire hülye vagy?
— Persze — felelem meglepetten, hadd higgye, hogy hülye vagyok. Kombinatív képességem meg egyenlő a nullával.
Iszik, közelebb hajol, úgy folytatja.
— Knauff úgy döntött, hogy eladja az egész kócerájt. Felújította, sok pénzt beleölt, most ki akarja belőle venni legalább a dupláját. Az a feladatod, hogy számomra megvásárold a szállodát a hozzátartozó utazási irodával együtt. Pontosabban te veszed meg. A te nevedre, az én pénzemből.
— És miért nem te magad intézed? — kérdezem, de sejtem a választ.
Gúnyosan felnevet.
— Egyszer már Knauff megismerte a Bedő nevet! Nem hinném, hogy még egyszer szóba állna velem. A ház most lett felújítva, ez lesz az első vendéglátása. Jelentkezned kell az utazási irodában, hogy ott szeretnél karácsonyozni. Január másodikáig maradsz. Kocsit, sofőrt én adok, aktatáska pénzzel. A pilóta egyben a testőröd is. Költekezned kell. El kell hitetned, hogy bármekkora összeget meg tudsz mozgatni, ha szükséged úgy kívánja.
— Na, ebben otthon vagyok — mondom vigyorogva. — A pénzszórás, az megy! Janikám, ne fájjon a fejed!
Felemelt pohárral inti le lelkesedésemet.
— Meg kell ismerkedned Knauffal. Ne izgulj, kiválóan beszéli a magyart.
Felemeli mutatóujját, lassan mondja, hogy megértsem.
— Nekem kell az a kastély! Megértetted? És ami nekem kell, azt én megszerzem magamnak! Világos?
Bólintok.
— Persze, hogy értem. Dorbézolok, emberekkel ismerkedem, birtokot vásárolok. Világos minden, mintha egész életemben ezt csináltam volna.
Arra gondolok, ez mennyivel egyszerűbb, mint holmi CIA-vel és FBI-jal küzdeni, menekülni, lövöldözni.
— Mi a neve az irodának? — kérdezem.
— Mennyország Tours — feleli vigyorogva.
Elnyomja szivarját, kávét rendel.
— Idefigyelj, Istvánom! — mondja, közben egy gyufaszállal piszkálja fogait. — Nem szeretnék csalódni benned. Annál is inkább, mert én is fent leszek, és vigyázó szememet rád vetem.
— Azt mondtad, ismer — mondom neki.
— A nevemet ismeri, látni sose látott. Azt a múltkori dolgot az ügyvédeink intézték. Igaz, utána hajtóvadászott egy darabig, de aztán belátta, ez az én országom. Itt ő nem rúg labdába.
Fejemet csóválom, nem fejtem ki véleményemet.
Kavargatom kávémat, nézem a táncolókat. Valahogy nincs ínyemre az egész kaland.
— És mi van, ha nem sikerülő — kérdezem.
— Sikerülni fog! Sikerülnie kell! Olyan összeget fogsz felajánlani, hogy nem fogja visszautasítani — sziszegi, mint valami megszállott.
Int a kezével. A szomszéd asztaltól felemelkedik egy szmokingos krapek. Diplomatatáskát helyez a lábam mellé a földre, majd visszaül a helyére.
Bedő állával bök a táska felé.
— Pénz van benne, abból fedezel mindent — most a szomszédos asztal felé int a fejével. — Ő lesz a sofőröd. Igornak hívják, beszéli a nyelvünket. Bármire utasíthatod, kivéve, hogy ellenem forduljon.
Nevet.
— Remélem, világos minden.
Nem tetszik a feladat, elhatározom, tudtára adom.
— És mi van, ha nemet mondok? — kérdezem.
— Nincs semmi. Visszaadod a múltkor kapott lóvét, kamatokkal együtt, és elválnak útjaink.
— Akkor azt mondtad, nem kell visszaadnom.
— Akkor még ment a bolt — feleli gúnyosan. — Most nem megy. Ennyi. Tehát, nem?
— De, vállalom — mondom barátságtalanul, és azért kicsit örülök, mert már szétvetett az unalom az utóbbi időben.
Táskámat felemelem a földről, köszönés nélkül megyek a ruhatár felé. Igor illedelmes távolságból követ.
Még félúton sem járok a kocsimhoz, amikor egy fekete Merci kanyarodik mellém.
Pilótám kiszáll, előzékenyen kinyitja a hátsó ajtót.
— Uram! Parancsolni beszállni!
Tehát már nincs visszaút! Az akció elkezdődött.
— És mi lesz a kocsimmal? — kérdezem.
— Nem aggódni! Minden lenni legnagyobb rendben!
És csakugyan. Öreg kocsim másnap reggel a ház előtt parkol. Mindig tudtam, hogy remek autó! Most is hazajött magától.
50.
Mint egy előkelő idegen, úgy kavargatom kihűlt, cukor nélküli kávémat a jégvirágos ablaknál. Szeretem bámulni a fagyos kinti világot. Ráérősségem oka Igorom késése. Ugyanis kurva nagy hó hullott az éjjel, teljesen belepve a várost. A hó már csak olyan, hogy el kell takarítani, ha az ember közlekedni akar. Suttyó apuka a szomszéd házból pedig nagyon akar közlekedni. Hólapáttal igyekszik kiszabadítani garázsban rekedt autóját. Ahhoz lusta, hogy lapátoljon. Ágyékmagasságban tolja maga előtt a kezdetleges hókotrót. Balfaszságának hamar meglesz a következménye. A lapát beleakad valamilyen földből kiálló, hó alatt lapuló bisz-baszba, a nyél meg tökön vágja. Összeszorított lábakkal, két kézzel fogva csomagját ugrál, mint aki majd beszarik. Most elcsúszik, a garázsajtóba veri a fejét, kalapja elgurul a kuka mellé. Az épp arra nyálzó Batyukám segítő kezeit nyújtja felé. Már-már felemelkedik, amikor ismét elcsúszva magával rántja az idiótát is. Egymás hegyén-hátán kapálóznak. Gyönyörű látvány! Végre, nagy nehezen állnak mind a ketten.
Fekete Mercédesz kanyarodik házunk elé. Megáll az út közepén, hármat dudál.
Beülök a hátsó ülésre.
— Indulhatunk? — kérdezi Castro sapkás Igorom.
— Persze! Hová megyünk? — kérdezem, miközben kikanyarodunk az utcából. Suttyókám és diliském szájtátva bámul utánunk.
— Mi menni Mennyország Tours — mondja sofőröm. Közben ügyesen kikerüli az útra kicsúszó szánkót, tele gyerekkel. — Lefoglalni karácsonyi nyaralás.
— Telelés — javítom ki, mintha jelentősége lenne.
Hátradőlök, kényelembe helyezem magam.
— Igor! Maga orosz,
A tükörben látom a szemeit. Őszintén megvallva, nem sok jót ígérnek. Keskeny szájjal, fagyosan tekint hátra.
— Nagyon csúszik az út — feleli. — Uram — teszi még hozzá, és úgy mondja, „uram”, mint aki rohadtul utálja az urakat.
És valóban. A fagyos úton csúszik a kocsi. Ügyes mozdulattal ellenkormányoz, egyenesbe hozza a járművet.
— Orosz? — kérdezem ismét.
— Igyekszünk keresni parkoló közel. Ne kelljen sokat gyalogolni — feleli.
— Oké! Nem akar magáról beszélni.
Megcsóválja a fejét.
— Oké, Igor! Nem faggatom. De a kedvemért nevet kell változtatnia.
Állunk a piros lámpánál, kíváncsian fordul hátra.
— És mi lesz álnév nekem?
— Béla.
Lassan elindulunk. Látom a tükörben, ízlelgeti a szót.
— Béla — mondja. — Nem lehetni inkább Józsi? Az lenni olyan szép.
Határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon felelem.
— Nem! Arról szó sem lehet! Béla és kész! Vita lezárva!
Már a belvárosban araszolunk. Tényleg káosz van. Csúszkáló autók, bukdácsoló gyalogosok, bizonytalan, forgalmat irányítani igyekvő rendőrök.
Megállunk a Rákóczi út elején. Lassan betolatunk két kocsi közé. Bélám még egy kísérletet tesz keresztelőjével kapcsolatban.
— Uram! Én szeretnék lenni Józsi!
Határozottan nemet intek, hadd lássa, milyen kemény az új főnöke.
Kiszáll, kinyitja ajtómat. Nagyon rossz kedve van. Nekem is az van általában, ha el kell veszítenem igazi nevemet. Ha még ehhez hozzájön a komplett fizimiska-átalakítás, akkor azt kell, hogy mondjam, Igorom szerencsés krapek, hogy megúszta egy szimpla Bélázással.
Míg ezen gondolkozom, belépek a nappal is világító neon felirat alatt az utazási irodába.
Középkorú, kicsit csúnya vagyok, de okos hölgy fogad.
— Parancsoljon, kedves uram!
Kalapomat a pultra teszem, helyet foglalok.
— Mátragesztenen szeretném tölteni a karácsonyt — mondom neki.
Katalógust tesz elém, számítógéppel bíbelődik.
— Mettől, meddig? — kérdezi, de közben nem néz rám, hanem hatvan dioptriás szemüvege mögül a monitort kémleli.
— December 22-től január 2-ig.
Tovább pötyög a gépen, fejét rázza.
— Kedves uram! Csupa-csupa nyugdíjas lesz akkor a vendégünk. Ez egy amolyan veterán találkozó. Ajánlhatnék egy másik időpontot?
Megmagyarázhatatlan türelmetlenség vesz rajtam erőt. Idegesen dobolok ujjaimmal a pulton.
— Nem, kisasszony, nem ajánlhat! Én akkor szeretnék menni! Megértett?
Tovább akadékoskodik.
— Higgye el, kedves uram, halálra fogja magát unni a sok háborús kövület láttán.
Abszolút nem tetszik antipatikus hozzámállása.
— Na, jó! Elég ebből, kisasszony! — mondom hangomat felemelve. — Készpénzzel fizetek, nyaralni vagy telelni akarok. Amennyiben ebben megakadályoz, úgy a feletteséhez fordulok. Megértette?
Erőszakosságom elől flegmaságba menekül.
— Kéééérem! Ahogy gondolja az úr! — feleli sértődötten. Elém lök egy nyomtatványt és egy tollat. — Ezt töltse ki. 22-én délután négytől foglalhatja el a szobáját. Ja! Még mielőtt elfelejtem! A vendégek és az ön nyugalma érdekében kérjük a rádiótelefon mellőzését.
Nyugalmat erőltetve, szelíden szólok.
— Ketten megyünk, két egyágyast kérek.
Szállásom lefoglalása után jó Bélám a Halászbástya étteremhez kormányozza autómat.
Bedővel elköltött kései ebéd után — ahol ellátott annyi utasítással, mintha háborúba indulnék — zúgó fejjel, italtól kábultan térek haza.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
