Múlnak a napok. Lassan hűl a levegő. Téliesedik a gondolat. A város utcáira újra visszalopakodnak a karácsonyt idéző díszek, fénysorok. Még nem világítanak, csak emlékeztetnek. Tavalyi karácsonyra, a régebbiekre. Mennyi is volt, s milyen? Visszafelé lapozok, mert előre most nem érdemes…
Sok éven át nálam volt az ünnep minden varázsa. Szerettem szép estét adni gyermekeimnek, de azt az igazit, amelyet én éltem apró gyerekként sajnos nem sikerült.
Akkor régen, az ünnep előtti időben mézeskalács illata lengett be mindent a lakásban és a készülődés csendes békéje. Úgy emlékszem erre az időre, mintha lábujjhegyen jártam volna, hogy meg ne zavarjak valami szépet, ami következik. Ma már tudom, a szeretet, a béke születését hordtam a szívemben. A magamét, hogy tudjak szép hittel gondolni régi időkre, Betlehemre. Nem volt akkor még tévé, reklámok özöne, harsány világ. Hó is esett minden esztendőben. Arra sem emlékszem, hogy fenyőfák álltak volna eladásra várva halomban. Az én karácsonyfámat mai hitem szerint is az angyalok hozták, pedig tudom már hogyan történt a varázslat, de a szívem nem akarja tudni.
Advent után eljött az a bizonyos este. Csendes beszélgetéssel, halk zenével. A lelkemben remegett a várakozás, mikor hirtelen sötét lett a szoba, kinyílt az ajtó. Hűvös léghuzat támadt, szárnysuhogást hallottam, s az ajtónyílásban feltűnt az én karácsonyfám. Teljes pompájában, égő gyertyákkal, igazi viaszgyertyákkal világított. Lassan megállt az asztalon. Egyetlen gyertya sem lobbant el. Szikráztak a csillagszórók. Tágranyílt szemmel csodáltam. Értettem. Most megszületett — a csoda.
Villanyfénynél figyelmeztetni kellett, hogy nézzem meg az ajándékomat. Persze ott volt a fa alatt, de nem az volt a fontos nekem, hanem a varázslat. A karácsony. Talán akkor szerettem meg a lágy fényeket, az álmokat…
Azóta szeretném átadni mindenkinek meghatottan azt, amit nekem jelent az ünnep.
Egyszerű próbálkozás volt…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.23. @ 11:52 :: Sonkoly Éva
