Csendjeim bezárt árnyként
nyújtóznak testemben,
belém fáradt az idő,
halk szakadással feslik szét
nyarak sóhajába fércelt szívem.
Anyám, tartsd nyitva
ökölbe zárt tenyered,
álmaim lassan elvéreznek,
telt medrek partján
rojtozódik rám az éjjel,
zajtalan hajlik körém a hiány.
Nyisd ki némaságra font ujjaid,
ne Istent keresd imáid hangjában.
Életed kifosztott oltárát,
rommá dúlta az idő,
tagadj, hazudj, vétkezz inkább,
csak szíved engedd belesimulni
tenyerem karcolt ráncaiba.
Egy pillanatnyi levegőt adj még,
altasd melledre fáradt arcom,
engedd érezni magamnak,
ringató öled bús bölcsődalát.
Gömbölyödj hozzám, hogy
holdnyarak reszkető fodrai alatt
méhednek édes melegét
hadd takargassam lelkemre.
Az idő tétován bukik mögénk.
Minden teveled múlik,
majd érkezik velem,
bennünk bolyong kéz a kézben
a születésben búvó suttogó halál.
Szememben éjtavak sodrásai
könnyé folynak össze,
te akarva nem láttál
önző magányod börtönében,
s én így lettem tágra zárt karod
világtalan árnyéka.
Nem akarok már emlékezni
kitakart hideg falak dohos szagára,
a rések közt beszökő koldus napsugárra.
Nincs mit zsebembe rejtenem
mindent magaddal vittél,
s köldökzsinórra tekeredett
ez a szótlan egymásba lélegzés.
Tapogatlak magamban,
kereslek álmaim félrehajított
mozdulatában…
hiába…
Nélküled nőttem a felhőkig,
de arcodra már nem lelek,
se fent, se lent,
a múlt elmaszatolt képzelet,
talán a tegnap sem létezett.
És én vajúdva érzem hiányod,
mindig ott ahol éppen nem vagy,
kezem nyújtom üvöltve feléd,
magamra gyűröm virradatra
a hajnal lángokban fuldokló fényét,
estére tíz körömmel kaparom le
az égre tapadt őszi ködkormokat…
érted anyám..
…hogy lásd a szökő napba írva
halványuló szívrajzomat,
hisz fény nélkül
te is csak árva csend maradsz,
és egyszer rólad is lehull minden.
Túlnőtt árnyékod lassan
szűkülő szíved köré fonja majd
reszkető testedből kitépett,
könyörgő hangomat.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:04 :: Szilágyi Hajni - Lumen
