Kész szubtrópusi id?járás van. Reggel esik egy fél óráig, utána 25-30° C h?ség estig, majd újra esik egy kicsit.
Dög unalom van… a “fijjug” csavarognak,..én meg tunyulok… bámulom a monitort.
Valami unalom?z? és “agytekervénygörbít?” játékot keresek. Eredménytelenül.
Barátosném bejelentkezik MSN-en:
– Gyere át! Valami Isssteni finom teát küldött Laca! – írja.
Épp’ jókor… már kezdtem teljesen “szétfolyni”. Összemeregetem magam és átslattyogok hozzá. Á lá natur dö kinyúlt térgy? melegít?nacimba és minimum hat számmal kisebb pólóba feszítve (tapadva egybetart).
Csengetnék, de kivágódik az ajtó s lábam se éri a küszöböt, úgy beránt Mary.
– Te, EZT szagold meg! Németb?l Küldte Laci.
Laci Mary párja. Most néhány hétig Németországban van dolga. Miel?tt elment, Marykém a zsebébe dugott kb. 16 méter hosszú -, de okvetlenveddMegMertNagyonFontosDolgok! – listáját. Szegény ember! Vásárol és küldi haza a “rémfontos-fostos” cuccokat.
Na, de maradjunk a lényegnél.
Miel?tt észbe kapnék, Mary b?sz mozdulattal belenyomja a fejem egy kis fémdobozba. Émelyít? illat vág utat az orrom keresztül az agyamba. Megszédülök. Gyanakodva nézek az egy egész és nagydarab barátn?mre:
– Te… Ez nem valami “füves” tea?! – kérdem leveg? után szipákolva.
– Ááá, hova gondolsz? Ez “N?i egészség” teakeverék, rá is van írva! – mutatja a dobozka alján a papírfecnit.
Olvasom: “A N?i Egészség teakeverék hatásosan csökkenti a h?hullámosságot, izzadást, rossz közérzetet, s könnyebbé teszi a n?i életet”.
Ennyi és semmi több. Vagyis a többi németül van írva, azt a nyelvet (sem) ismerem. Mary sem.
Mindegy.
Ókumláljuk, böngésszük a felhasználhatósági javaslatot.
– Mary, ez kicsit fura… Itt mintha 10-20 liter lenne írva… – töprengek hangosan.
– Ugyan, mit variálsz?.. Szerintem az egész doboz teából annyit lehet készíteni. Már feltettem a vizet, rögtön megkóstolhatjuk – int fölényesen s rohan a konyhába lekapcsolni a vízforralót.
Vannak fenntartásaim. Ám kett?, totál vén és hárpiával keresztezett sárkányok, akik néha b?szen izzadoznak, h?nhullámoznak… Mit veszíthetünk?! Maximum belehalunk. Nasasztán! Azt is csak egyszer lehet az életben!!
– Na, már itt is vagyok! – és leteszi a tálcát az asztalra.
Készítjük a teát, nagyon f?szeres illatú, kicsit meg is szédülök t?le újra.
– Biztos, hogy nem valami “olyan” tea?! – kérdem ezredszerre is és egyre gyanakvóbban.
– A falra mászok t?led! Miért lenne “olyan”?! Az én Lacusom nem felel?tlen, mérget nem küldene ajándékba! – mérgel?dik Mary.
Ránézek és gondolkodom.. – biztos, hogy nem?.. de nem mondom ki.
Közben beszélgetünk olyan rémesen fontos n?i dolgokról, mint a:
– Mit f?ztél? Ki kivel? Nem mondod!? Mióta? Cuki ez az izé, hol vetted? – és hasonló bugyutaságokról. Unom, de a barátok – többek között – azért barátok, mert elviselik egymás minden hülyeségét.
Tea ihatóra h?lt. Er?s, aromás illat terjeng a leveg?ben.
Belekortyolok.
– Húú, ez borzasztó! Akár a csíp?s paprika! – lehelem s próbálok újfent leveg?höz jutni.
Mary-re nézve kicsit megnyugszom. Szeme guvad, s er?sen hörög… mutogat, veri a mellkasát.
Ja, kérem a leveg?vétel néha nem is olyan egyszer? dolog ám!
Amikor végre aránylag rendesen tudunk már szuszogni, az én Marym átváltozott Marivá.
– Hogy a rossebb egye meg! Mit küldött ez az ember?!?Lehet, hogy tényleg igazad lesz a “méreg-ügyben”? – néz rám, olyan furán beszélve.
Feleltem volna, de nem ment. A nyelvem, a szám nemcsak égett, de el is zsibbadt..
– De Mari… mennnyüng míg dudunk… lehed, hogy allergija – motyogom.
Nekem van jogsim, neki kocsija. Mint az ?rültek rohanunk (a dobozkát viszem. Eü.dolgozó vagyok, csak tudom, hogy fontos a dokinak tudnia, mit is nyalt be felel?tlenül az emberjánya), be a kocsiba, Forma I indulás, gázpedálra ragad a lábam – mert az igaz, hogy egyszer halunk, de ha lehet, odázzuk el az idejét, mert élni is csak egyszer élünk..
Kórház, ügyelet. Orvos! Rögtön! Nekünk! Addigra már nemes egyszer?séggel: könnyünk, taknyunk, nyálunk egybefolyik… mint két elmementes.
Meg is néznek bennünket tisztességesen a többi várakozó betegtársak, sajnálkozó a tekintetük.
Végre orvos. Olvassa a dobozon a fecnit, vakarja a fejét.
– Sajnos, csak angolul tudok, rögtön kerítünk egy németest – mondja.
Mi bólintunk, hogy jó és rohadt gyorsan kerítgessenek egyet!
Németes meg van. Olvas. Gyanúsan göcög, cicceg, ángatózik a szája sarka, er?sen vörösödik a feje..
– Maguk tényleg EBB?L ittak? – kérdezi meg-megcsukló hangon.
Bólintunk. Tényleg abból.
– Csak azért kérdem, mert ez egy afrodiziákumos, libidót “ébreszt?-fokozó” szer, amit FÜRD?VÍZBE kell tenni – krákogja.
– Belehalni nem fognak, de még két-három óráig zsibbadt lesz a szájuk, a nyelvük… meg a többi kellemetlen tünet is addig tart. Bocsánat, ne haragudjanak! – folytatja, azaz folytatná, de kirobban bel?le a röhögés.
Távoztunk – illékonyan! -, de még a folyosón is hallottuk a röhögést.
Hazafele gyilkos pillantásokkal méregetem Marit… Ezt a szégyent! Ilyen mal?rbe keverni a legjobb – és egyetlen! – barátn?det?! A kórház közelébe sem jöhetek minimum egy évig!! – írom neki papírra… B?ntudatosan pislog.
Töpreng. Nézi a dobozkát.
Hirtelen felderül az arca:
– „Te, ha a Lacim hazajön, micsoda ’isteniii’ teát f?zök neki. De EBB?L!!!” – írja széles bet?ivel.
Bólintok.
“Mikor ér haza?”
“Négy nap múlva” – írja Mary.
…és gonosz cinkossággal egymásra vigyorodunk…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.18. @ 09:33 :: Szögedi Judit
