Pár hete a Szívdögész vidám mosollyal ütögette meg a mellkasomat.
– Vacakul kong az a “motor” ott bent! Finoman kezdje el terhelni…Gyújtást neki!
Azóta a mindennap szokásos, igen kora reggeli sétámra indultam. Hétvége lévén, csönd mindenütt, csak a cip?m talpa alatt ropogott az avar. A szelíd ?szi tájban béke honolt, arcomat kicsit “megcsipdeste” a friss, h?s leveg?.
A tó mellett battyogtam már, mikor elpöfögött mellettem egy vén kismotor, rajta még vénebb ember, a motor mellett tücsökfekete, fényl? sz?r?, apró tacskó kocogott szaporán.
– Mennek hoho!horgászni – gondoltam.
Igazam lett, mert a tó túlpartján letáborozott a kéttagú csapat, s látható volt a horgászáshoz szükséges összes kellék.
Lassan odaértem én is, és a kutya elémszaladt “barátkozni “:
– Szóljon már rá jóember. A nagy örömt?l eszeveszve ennek az ebnek! Letépi a nadrágomat.
– Kushadj, Csöpike! – szólt hátra se nézve a „KisÖreg”. Vállai ernyedten lógtak, göbbedt háttal hajolt el?re.
Csöpike még borzadozott pár vakkattásnyit felém, majd az Öreg mellé kuporodott.Feszülten figyelt rá.
Már épp’ továbbindultam volna, mikor a „KisÖreg” nehézkesen felém fordult és végignézett rajtam. Rekedtesen megszólalt:
– Nem fázik? Ölég kékek az ujjai – nézett rám.
Hmm… valóban… nem is vettem észre, hogy fázom, úgy elmerültem a táj gyönyörködésében majd a Csöpikével vívott „harcban”.
– A feleségem volt ilyen fázós fajta. Siet? Nincs kedve egy kicsit leülni egy öregember mellé? Van másik pici horgászszékem! – folytatta az öreg.
Ránéztem. Egyszer?, de tiszta, rendezett ruházat… Nem úgy néz ki, mint aki magányos, elhanyagolt, elhagyatott.
Belenéztem a szemébe, és rögtön éreztem: Itt valami nincs rendben.
– Hát, leülhetek egy kicsit. Ráérek, nem sietek – mondtam, és rákuporodtam a székre.
Hallgattunk. Néztük a tavat, az ébredez?, szállni készül? vadkacsákat, a suhogó nádast. Eltelt vagy fél óra. Már épp’ akartam felcihel?dni, de recés hangja helyben marasztott:
– Tegnap temettük az én drága Egyetlenemet… ötvenkét évet jártunk végig együtt… – s krákogott néhányat.
Hirtelen halt meg. F?zött,.. majd egyszer csak összeesett… és kész, vége volt – a szeméhez nyúlt és elmorzsolta kibuggyanó könnycseppjeit.
– Részvétem – mondtam, mert mi a fenét mondhat az ember ilyenkor?! Pláne, egy ismeretlennek.
Valamit nem értettem. Tegnap temették a feleségét. Ma pedig már horgászik.
Miért?!
Gondoltam, megkérdezem, csak nem lesz bántó az érdekl?désem, ha már ? kért meg arra, hogy “társasága” legyek.
Hangomban nem kis éllel és fedd?en:
-… és miért jött ki horgászni, ha tegnap volt a temetés!?
KisÖreg rámnézett:
– Ne ítéljen el. Most vagyok itt utoljára, többet nem jövök… Tudja, pár évvel ezel?tt itt voltam, mikor ebbe a tóba haltelepítés volt. Akkor azt mondta drága Erzsikém. “Aptyuk, addig horgássz, míg ki nem fogod nekem a legnagyobb halat! Ha utoljára is, de olyan halászlét csinálok bel?le, hogy megnyalod mind a húsz ujjadat, ha megeszed!!”. Most kijöttem, hátha horgomra akad Erzsikémnek AZ A BIZONYOS nagy hala..
– És mit csinálna vele? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Már semmit – legyintett az öreg szomorú lemondással. – Csak megmondanám neki, hogy nem kell félnie. Nincs már, aki halászlét csináljon bel?le… és visszadobnám a tóba. Érti? Ugye érti?!
Bólintottam, majd megöleltem az öreg embert és szó nélkül elindultam hazafelé. Még visszanéztem egyszer, intettem, ? visszaintett.
S láttam, ahogy az ID? megállt felette… Körbefonta a pillanatot, benne a „KisÖreget” és a kutyáját, majd halk lépésekkel tovalibbent, magával víve a magányosság, a szomorúság és a gyász terhe mellett annak az ötvenkét évnyi szeretet, megbecsülés, nagylelk?ség, beletör?dés és a lemondás ajándékát.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.29. @ 16:54 :: Szögedi Judit
