Az alábbi történet valós, és nagyon emlékezetes.*
Sokáig féltem a kutyáktól. Képes voltam az utca túloldalára is átmenni, vagy az úttestre kiszaladni, ha egy ház kerítésénél elhaladtam, s belülről kutya ugatott rám. Egyszer régen, még gyerekkoromban megharapott egy. Erről a balesetről talán nem csak a kutya tehetett. Évekig bennem maradt a szörnyű élmény. Sok idő eltelt, mire feldolgoztam magamban. Ma már nincs bennem félelem.
A nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem. Óvodás koromban ők is neveltek egy jó ideig. A legjobb berényi barátnőmet egy vidám, nyurga, hajlékony, tornászalkatú lányt az óvodában ismertem meg. Nagyapám a nyitott színbe felszerelt nekünk egy hintát. ő olyan mutatványokat adott elő, amit én sosem tudtam megtanulni. Sokszor percekig fejjel lefelé lógott elengedett kézzel, a lábait a két kötélre csavarva, majd megfogta a kötelet, szaltózott egyet előre, egyet hátra, majd kezdte a pörgést újra. Gyakran csak egy kézzel tartotta magát, úgy forgott jobbra-balra. Próbálgattam én is, de hányszor, mindig sikertelenül. Utánozhatatlan volt ebben. Akrobata mutatványait nap, mint nap gyakorolta nagyapám hintáján. Beláttam, hogy nekem nem megy, így nem lettem vetélytársa, csak a közönsége maradtam. Nem csak ezért szerettem őt. Jól megértettük egymást. Az után az eset után is, ami lehet, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg.
Egy kellemes nyári délután igyekeztem barátnőm háza felé, amikor a kapujukhoz értem, már majdnem lenyomtam a kilincset, bemenni mégsem mertem. Furcsa zajt hallottam. Benéztem a deszkakerítés résein. Láttam, ahogy kutyájuk föl-le szaladgált az udvaron, s ez nekem egy cseppet sem tetszett. Egy bozontos, piszkosfehér színű kutyájuk volt, nem emlékszem, milyen fajta. Talán pulikutya lehetett. Mindig láncon tartották, ha náluk játszottunk. Először arra gondoltam, hogy nincs otthon senki. Bekiabáltam.
— Kati! Kati!
Nem jött semmilyen válasz.
— Van itthon valaki? — kiáltottam újra. Ekkor meghallottam barátnőm hangját. A konyhából perdült ki. Olyan gyors volt, mint a villám.
— Megyek már! Gyere be nyugodtan — kiáltotta vissza.
— Kati, előbb kösd meg a kutyát! Félek tőle — válaszoltam kicsit határozatlanul.
Tartottam ettől a vicsorgós négylábútól. Sokszor vicsorított rám, amikor kedvesen szóltam hozzá. Valami nem volt rendben ennél a jószágnál. Viselkedésével nem voltam kibékülve korábban sem.
Kati még egyszer kiáltott.
— Gyere be nyugodtan! Nem lesz semmi baj! Megfogom a kutyát.
Inamba szállt a bátorságom. Féltem. Valami különös érzés fogott el. Most először történt meg, hogy nem bíztam az én nagyon határozott kis barátnőmben. Mintha megéreztem volna a bajt. Óvatosan nyitottam ki a kaput. Beléptem. Az én kis okos barátnőm mindkét kezében jókora zsíros kenyérrel állt a folyosón, a konyhaajtó előtt. Szerencsétlen kutyáját jobb lábával szorította a falhoz. Azonnal átvillant agyamon ez a képtelen helyzet, s minden tagom jelezte, hogy ebből baj lehet. Tettem pár lépést előre. A kutya tehetetlenül állt és kegyetlenül ugatott. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ez egy igazi kutyaszorító helyzet volt. Láthatóan egyáltalán nem tetszett neki, hogy mozdulni sem bírt. Léptem még egyet, s kiáltottam egy jó nagyot.
— Kati, ebből baj lesz!
Alighogy kimondtam, a kutya kiszabadult fogságából, s mint az őrült, egyenesen felém rohant.
— Segítség! — kiáltottam, s hátráltam a kapu irányába. Hiába, kimenekülni már nem tudtam. Akkor már Kati is nagyon megijedt. A kutya csak rohant felém. A következő pillanatban már ott ugrált, csaholt, vicsorított előttem. Felért majdnem a nyakamig.
— Segítséééég! — kiáltottam megint. A kutya ettől új erőre kapott, még nagyobbakat ugrándozott. Látszott a viselkedésén, hogy ő állt velem szemben győzelemre. A következő pillanatban tövig bekapta a jobb kezem hüvelykujját. A csontomig harapott egy nagyot. Iszonyú fájdalom nyilallt belém. Talán még csócsált egyet—kettőt az ujjamon, majd elengedte. Én csak a csontom recsegését hallottam… Szólni már nem tudtam.
Kati eldobta a két zsíros kenyeret, s olyan gyorsasággal, mint egy gepárd, azonnal mellettem termett. Kétségbeesett pillantásokkal mérte fel a helyzetet. Addigra már az ujjam teljesen elzsibbadt.
— Takarodj, te rohadt! — kiáltotta Kati, közben akkorát rúgott kutyájába, hogy szegény jószág vonyítva, nyüszítve rohant menedékbe. Egy szempillantás alatt eltűnt. Később tudtam meg, hogy egy napig nem is került elő.
Az ujjamból egyre jobban folyt a vér. Nagyon megijedtünk.
— Mit kapok én most nagymamától? — csak erre tudtam gondolni. Kati gyorsan keresett egy nagy rongydarabot, s azzal átkötötte az ujjamat, majd az egész kézfejemet. Ekkor én már falfehér voltam.
— Elkísérlek — mondta Kati megszeppenve. Két utcával laktak messzebb a nagyszüleim. Amint nagymama meglátott, már tudta, hogy bajban vagyok. Kézen fogott, s azonnal vitt az orvoshoz. Egész úton szorította a bal kezemet, s közben rendületlenül mosta a fejemet:
— Te kis szaros! — Gyakran így hívott. — Mindig csak a bajt csinálod! El ne ájulj nekem!
Arra ma is tisztán emlékszem, ahogy siettünk végig a sikátoron. Nem foglalkoztunk a szembejövőkkel sem. Sose láttam még olyan gyorsan menni az én drága nagymamámat, mint akkor, azon a délutánon. Nehezére esett már a járás, kicsit túlsúlyos is volt, de amikor rólam volt szó, félretolt minden fáradtságot.
Az orvosnál soron kívül bemehettünk. Emlékszem, egy idős orvos volt a rendelőben. Akkor kaptam életemben először tetanusz injekciót, az ujjamra meg egy akkora kötést, hogy napokig meg sem bírtam mozdítani a kezemet. A többire már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy cseppet sem féltem, s nem fájt a tőszúrás sem. Annál inkább a kutyaharapás. Napokig sajgott a hüvelykujjam. Ma is látszik a kutya fogainak a nyoma, emlékeztet erre a fájdalmas nyári délutánra.
Kati barátnőm, az esetből okulva, soha többé nem szorította falhoz bozontos négylábúját, főleg olyankor, amikor zsíros kenyér volt a kezében. Nem is történhetett volna hasonló eset, hiszen szegény eb ezután mindig láncon lógott. Úgy szemlélte a külvilágot, különösen a kapuban ácsorgó, az ijedtségtől falfehérré vált gyerekeket.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.26. @ 19:29 :: Szulimán Eleonóra
