Úri ember?
Egyszer, a templomban ülve azon vettem észre magam, hogy egy irdatlan hagymaszag csap arcon. Honnan jöhet ez? Nem ettem hagymát már vagy három napja, s a közelemben pedig csak egyetlen ember van, az pedig a tisztelt Major Pál. Ő nem lehet ilyen szagú, hisz ő egy igazi úri ember. Politikus barátai vannak, és akárhol megjelenik, szinte kezet csókolnak neki. Nem tudom, lehet, csak valahonnan a pad alól jön, ahova a harangozó véletlenül bedobta. Persze ez is kizárt. Mit keresne hagymával a templomban.
Aztán eltelt vagy két hét. Hazafele mentem a szőlőből, mikor is újra találkoztam Major Pállal. Ott feküdt részegen a falu határában, egy sáncban. Kicsit félve néztem oda, hogy megbizonyosodjak, tényleg ő e az, mert Major Pál az egy igazi úri ember. Nagyapám csókolomot köszön neki, pedig szinte apja lehetne, de hát Major Pál polgármesterekkel és üzletemberekkel találkozgat.
De hiába akartam bebeszélni magamnak, hogy a sáncban nem ő van, mikor saját szememmel látom, hogy ő az. Így tényleg minden a feje tetején van, s megbotránkoztatva jutottam erre a következtetésre, hogy Major Pál akármennyire hagymaszagú, vagy akármennyire is részegen fekszik a sáncban, akkor is, ő egy úri ember. Mert aki úri ember, az a sáncban is úri ember, de a sánc, az úri ember nélkül is sánc.
…nem fájt
Mindennap előttem van a sorsom. Elég, ha csak a jobb kezemre nézek, s már több történet is kirajzolódik rajta. Melyik ujjammal kezdjem? Mondjuk, a nagy ujjamon most egy véraláfutás tündököl a körmöm alatt, s nem is fájt, mikor ráütöttem. Aztán ott a mutatóujj, fele nincs meg, egyszerűen leszakadt egy balesetben, és akkor nem is fájt.
Aztán a középső ujjam, mit egy fűrészgép kapott le, persze visszavarrták, de így is rövidebb egy fél centivel, mint a bal. S mikor történt, nem is fájt, csak arról vettem észre, ahogy a nadrágomon egy vércsík jelenik meg, és a szemem előtt van egy lógó húscafat.
De mondom, nem fájt. Aztán a gyűrűsujjam szinte rendbe van, de egyszer beakadt a körömház felett egy billentő autó oldalába, akkor nem fájt az sem, csak azt vettem észre, hogy egy hajlat jelenik meg a kinövő körmön. A kisujjam még egészséges… De ha történne is valami vele, akkor az sem fájna, szerintem.
Az elnézett alak
Ott álltam kábultan a Mamut hátánál. Nem mindig szoktam felvenni magamra ezt a mámoros ruhát, sőt kifejezetten kerülöm a helyzetet. De akkor az ördög megkísértett, s átölelt. S annyira szorított, hogy nem tudtam szabadulni. Aztán mámorom tovább fokoztam, s már a körülöttem lévő világ is be-bemozdult. Letompultak a hangok s csak úgy be-bevillanva kaptam a pofonokat a nagyváros zajától. Magányos nem voltam, hisz az ördög mást is ölelt ott, vagy ha nem ölelte, akkor ő maga volt az. Hisz akkor ő vett rá, hogy a poharat felemeljem. Persze ez ritkaságba megy a mai napig, s büszkén mondhatom, hogy a cigit még ki sem próbáltam. Aztán nem tudom, hogy de bent voltam a Mamutban, megkeresve azt az alakot, mely a férfi WC ajtaján van, bementem oda. Leültem, s megpihenve, magam körül forgatva a létet, kábultan adtam át magamat a rosszullét örömének. Nem tudom, milyen hangokat adtam ki, de biztosan félhetett, aki ott volt bent akkor. Nem is éreztem ilyet soha még. Csak ültem, és a lábam kidugtam a WC ajtó alatt.
Valaki kopogtatott… Valakik…
— Biztonsági szolgálat, azonnal nyissa ki az ajtót! — szólított fel egy idegen hang.
Csak egy mozdulatomba került. Felálltam, s velem együtt magam után húzva azt a kis megtorzult teret, ami engem körülvett, kinyitottam az ajtót. Elindultam kifele, de úgy, hogy még a szemükbe sem néztem. Még annyit hallottam, ahogy rám szól megint a feketeruhás alak:
— Azonnal hagyja el a női WC-t! — s már tőztem is. Mintha az ajtó előtt álltak volna kint az előtérben valakik, mert ahogy a földet bámultam, láttam pár női lábat, de lehet az is csak a képzeletem volt.
Nem vagyok én olyan, aki a bajt keresi… Csak pihenni akartam.
Az első Cinematográfia
Erdély hepehupás dombjai között történt egyszer, egy kis falucskában, hogy az emberek rászoktak a színházi életre, s az ezzel járó következményekre.
Mindig, mikor az előadásnak vége lett, hatalmas taps és ujjongás következett a kultúrházban. Mindenki ott volt a kis faluban, aki egy kicsit is igényelte a mővelődés ezen formáit, mikor is a helyi színjátszó társulat előadást adott. Olyan falucska volt ez, ahol a ló addig volt ló, míg a faluhatárába nem ért, mert onnan már lú vót. És az is maradt a mai napig. Aztán egy nap megérkezett a faluba az első cinematográfia. Ennyin talán még soha nem voltak a kis kultúrban. Mindenki látni akarta az idegenből jött szereplőket, hogy mivel tudnak, többet mint a helyi aszkéták. Hatalmas csend volt, mikor a vászonra vetített alakok megelevenedve szórakoztatták az embereket nyolcvanhét percen keresztül. Aztán a nyolcvannyolcadik percben, megjelent egy írás, ami lehetett The End, Fine, Sfarsit, vagy Vége, ezt már nem tudom, s utána sötétség. Mindenki ujjongva tapsolt s kiabálta, hogy: „Vissza- vissza!!!”, de nem jött vissza senki. Eltelt vagy öt perc, míg tudatosult valakiben, hogy nem is fog jönni senki a színpadra, hogy meghajoljon a publikum előtt. S ez az öt perc egy történelmi öt perc maradt. Azóta is mesélik, hogy a falu, hol visszatapsolták a mozit, és a lú meg lú maradt azóta is.
…és mi kölykök
Ott álltam, mint kölyök. Ma is néha elnevetjük magunkat, mikor meglátjuk azt a srácot, aki lecsókolta egy lány szájáról a kéjt. Hat fiú után kísértette magát el, a hat az szó szerint egy falat volt.
Nem ismerte senki, csak megjelent valahonnan, s a helyi kanok egyből rászálltak. Volt vele egy idegen arc is, de azzal nem törődött. Viszont törődtek vele a helyi karbantartók. Először csak csalánnal verték el az arcát, de aztán a sáncban végezte. Szóval, ott volt az az idegen lány, hétköznapi külső, semmi extra, viszont kedvesen állt be a kör közepére, a nagyok közé, s csókot sem kért. Mi kölykök csak messziről lestük, hogy ilyen csak a filmekben lehet. Igen, azokban a filmekben, ahol fent van a 18-as karika. Aztán, mikor már mindenki boldogan elment valahova, a lány magára maradt. Ekkor jött az a srác. Kell-e ez neki… Megbélyegezte magát egy életre. Elkísérte egy darabig, majd hevesen csókolózott vele. Egyszóval lecsókolta a kéjt a szájáról. És mi kölykök, csak nevettük, hogy ilyen csak a filmekben van… Ekkora lúzer.
A kályhamester
Nagyapám megunta a spórt.
— Piri, ki köllëne cserélni ezt a rozsdás vacakot, csináltassunk egy csempekályhát — szólt az öreg nagyanyámnak. Érdekesség, hogy Farkas a családneve az öregnek, nagyanyám meg Piroska. Így ő lett Farkas Piroska, avagy Piroska meg a Farkas, de most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy pár nap elteltével megjött a kályhásmester. Ott álltam a hátánál és néztem, hogy mi lesz az első lépés a kályhaépítésnél.
— Van itt áram ebben a konnektorban? — kérdezte tőlem az öreg bácsi, s közben méregette a szoba sarkát.
— Úgy tudom, hogy van — válaszoltam neki, majd továbbra is feszülten figyeltem a munkálat első lépéseit.
— Nosza, lássuk.
És erre elővett egy lámpaféleséget, amit aztán beledugott a konnektorba, majd várta a csodát, ami elmaradt.
— Nem íg, nem íg — mondogatta magának.
— Eddig ment — szólaltam meg a háta mögül.
Erre megfordult és mogorván rám nézett. Aztán a táskájából kivett egy nagy szeget.
— Na, lássuk csak így — mondta bátran, s a szeget beledugta a konnektorba. Nem tudom mit gondolt, hogy így akarta tényleg megnézni az áram életerejét, ami persze nem maradt el. Összerezzent az öreg, mikor megrázta az áram, és káromkodva éppen elkapta a kezét a halál elől.
— Na de ilyet — kiáltott fel. Majd megszokásból bele is nyúlt a táskájába és kivett egy harapófogót, hogy húzza ki a szeget. Biztosan csinált már ilyet, mert nagyon magabiztosan nyúlt a szeg után, de máskor szerintem a harapófogója be volt borítva műanyaggal. De ez nem. Csak egy szimpla vasharapó volt. Aztán megmarkolta a szeget vele, ami persze a konnektorból állt kifele, mely újból megrázta az öreg kezét, de ezt már nem tudta olyan könnyen elengedni, mint az előbb. Mintha magával az Jó Atyával fogott volna kezet, úgy reszketett a fal mellett. Grimaszkodva oldalra esett, s nézett kétfele, mintha csak élettúltengése lenne.
— Huuuuuuurrrr, csak a lámpámmal van a baj! — kiáltott fel fájdalmában.
Kiszaladtam gyorsan a házból, s szóltam nagyapának.
— Hogy lehet, a kályhás érti a szakmáját, de nem villanyszerelő, úgyhogy legyen ott mellette.
Aztán pedig kacagva szaladtam végig az utcán, elfelejtve azt, hogy én is dugtam már a konnektorba drótot, és a hatása nem maradt el. És jó, hogy a házunk nem égett le akkor.
Hogy mik vannak?!
Borongós, felhős délután volt akkor, mikor a munkából hazafele tartottam épp. Ott álltam az út mellett, és stoppoltam. Nem első alkalom ez, és nem is az utolsó lesz. Nem kellett sokat várnom, mikor megállt egy ismeretlen ismerős, ami annyit tesz ki, hogy az arcot gyakran láttam, de nem tudtam, hogy ki az. Nyugodt tempóval haladtunk az úton, mikor is megszólalt a telefonja a vezetőnek.
— Szia, fiam — szólt bele a mellettem ülő ember. — Micsoda? — kiáltott fel. — Jól van, elintézem — szólt újból.
— Már megint én, te is kellene gyere már.
Aztán, ezt kimondva, letette a telefont.
Kicsit töprengve nézte az utat, majd hozzám kezdett beszélni. Lehet, csak azért, mert ki akarta önteni a szívét, lehet, csak azért, mert éppen unta magát, de nekem mondta.
— Itt az érettségi. A fiam most érettségizik. Már huszonhat éves, és a munkája elég távol van, ezért ma én megyek be megint az előkészítőre, és az évharmadi dolgozatra is kell menjek. Már unom ezt az egészet. Tavaly a feleségem helyett jártam, most meg a fiam helyett járok.
Kicsit elgondolkodtam magamban, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a nagy kérdést.
— És a vizsgákra hazajön?
— Hát remélem, mert tavaly az egyik vizsgára én mentem be az asszony helyett.
Hogy mik vannak?
Legutóbbi módosítás: 2009.11.05. @ 08:18 :: Thököly Vajk