Megroggyant térdekkel csoszogott az öreg Thököly végig a mólón, s a napfényben fürdette arcát. A távolba meresztette a tekintetét, s mosolyogva bámulta az óceánt. Ott hullámzott előtte az egész világ vize, de nem látta a szemével a horizontot. Arcába kellemesen lehelt bele a tengerparti szél, s mit sem tudva erről, csak meredten bámulta a végtelent. Aztán lassan behunyta a szemeit, s a szellőre figyelve átkápráztatta magát egy teljesen más világba. Karjaival megkapaszkodott a móló korlátjába, s azt képzelte, hogy egy botra támaszkodva áll. Igen, otthon. Ott, ahol már nem járt vagy ötven éve, de szíve még ma is úgy dobogott a földért, ami hívogatta, mint amikor elhagyta kényszerből, menekültként.
— Erdélyem — suttogta magában. Mondhatta volna hangosabban is, vagy akár ordíthatta is volna, de mit sem értette volna azt az a fekete srác, aki nem messze tőle fotózta a parti homokot. De még az a sárga lány sem értette volna ezt az érzést, aki egy fehér sráccal kézen fogva sétálgatott arra, miközben madarak szálltak el a fejük felett.
Szemeit összeszorítva ott volt előtte minden, úgy mint hajdan. A Kárpátok szele csapta meg az arcát, s enyhén esőt szitált bele, hogy érezze, a természet él, és mellette van. Aztán a patakok hangja körbetáncolta őt, és bármenyire is reszketett a lába, s tartotta magát, hogy el ne essen, úgy rohant lefele a meder melletti fák alatt képzeletben, mint hajdan. Végig a búvó patakokat követve, befele a völgyekbe, ahol a fenyők vele együtt ölelték meg egymást, s sírtak lassan ringatva törzsüket a sziklás meredek partokon.
— Itthon vagyok! — s ez oly csodás volt. A szeretett hazát, ami elkergette, újra ölelhette.
Aztán elengedte a móló karját, s érezte, mintha a bot, amire eddig támaszkodott, elhagyja. Valami olyat érzett, mintha a nyugalom és a békesség angyala simogatta volna őt.
— Köszönöm, hogy… — motyogta meredten, s hátraesett. Nem mozdult, s szinte észre sem vette senki, ahogyan ott fekszik. De nem, nem hagyhatta, hogy csak az érzékei haljanak meg otthon, s a teste itt maradjon idegenben. Szívét újra felkapcsolta tartalékra, s lassan feltápászkodott. A holnapra gondolt. Arra napra, mikor végre hazamegy.
Megfordult, s elhagyta mólót. A repülőjegy már várta, mely egy hete ott volt előkészítve a táskával együtt az előszobában. Taxival ment ki, s búcsuzni sem tudott senkitől. Akik valamit is jelentettek neki itt, idegenben, azokat mind túlélte.
Lassan haladt át a városon, mit lehet, utoljára lát, de nem érezte, hogy elveszít valamit. Úgy érezte, hogy inkább nyer. A nyüzsgés, a zaj, a soha nem alvó város már nem tudott adni neki semmi olyat, ami esetlegesen érdekelné.
Aztán elindult a gépe. Még egy pillantást vetett a szoborra, ami a szabadságot hirdeti az egész földön, de mit sem érdekelte ez. A szabadság — gondolta —, az nem itt van, hanem valahol az óceán túlsó felén…
Jó pár óra repülés után már látni lehetett fentről a földön elterülő csíkokat. A csíkokat, melyeket dolgozó emberek nyestek bele a föld testébe, hogy túlélhessék a holnapot. Érezte, ahogyan minden porcikája egyre gyengébb, de lelkében és szívében olyan érzések kavarogtak, melyeket még soha nem érzett.
Szerencsésen leszálltak egy nagyvárosba, ahol már a családja, akik itt maradtak a hazában, várták. Könnyes szemmel ölelték át egymást, s akármennyire is hosszúra nyúlt a nagy találkozás, akkor is egy pillanatnak tűnt. Autóba szálltak, s elindultak a rég nem látott kis falu fele. Már nem az a zötykölődésmentes autózás volt, mint odaát. Kátyúkon és szerpentines utakon keresztül szívta magába az életet, és a levegőt, mi csak álmaiban jelent meg neki és adatott meg, hogy beleharapjon.
Reszkető lábakkal lépet ki az autóból, s ment be a kis portára. Oda, ahol a gyerekkorát töltötte. Ahol a tyúkok közt szaladgált s dolgozott az apja mellett. A diófa már szinte a fél udvart beárnyékolta, melyre mindig is csak egy kis csemeteként emlékezet, pár lekonyult levéllel. Ismeretlen ismerős arcok puszilták meg az arcát, kiket eddig még csak fényképen látott. Gyerekek, unokák, s anyák is. Már nem sok embert ismert itt, de a táj ugyanúgy csillogott előtte, mint hajdan. Az első éjszaka aludni sem tudott, csak forgolódott, s érezte, hogy egyre nehezebben szívja be a tiszta hegyi levegőt. Feltápászkodott nehezen, s megroggyant térdekkel kicsoszogott a ház mögötti kertbe. A holdfényben az erdőt nézte, mely nem messze terült el, s ahol még gyerekkorában csintalankodott.
— Ott aztán élet volt mindig, akárhányszor is szaladtam fel a domboldalra — gondolta magában.
Lassan leült a főbe, s tenyerével simogatta. A tücskök ciripelését, és a közeli patakból kiszűrődő békák brekegését hallgatta. Igen érezte, hogy megnyugszik, s lassan hátradőlve belefeküdt az éjszaka által sötétre festett zöld gyepbe. A csillagokat nézte, ahogyan a feje fölött ragyognak. Aztán már nem bírta tovább, sírni kezdett örömében. A könnyek közt homályossá vált égbolt egyre világosabb lett előtte. A szív, mely mindig is ezért a helyért dobogott, s az sem számított, ha a világ végén bújkált, megállt. Örömmel halt meg, boldogan, hiszen teljesült a vágya. Hazajött, hogy ott váljon porrá, amely porból lett.
Mert számára mindig csak egy helyről fútt édesen a szellő… Erdélyből.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.14. @ 08:21 :: Thököly Vajk