Minden este ott volt. Nyolcra kellett bemenjem a munkába, és soha nem késett el. Az ajtókat bezárta, majd a lámpákat és a riasztókat bekapcsolta. Órák teltek el, s nem történt semmi, csak a tévé előtt ült, s a meccset, vagy a nőket nézte éjszakai adásokban. Ott volt körülötte a világ összes tudománya a polcokon, de soha nem nyúlt utánuk. Bármilyen nyelven is akarta volna magába szívni a tudományt vagy a kultúrát, mert megtehette volna, de inkább elengedte maga mellett ezt a világot.
Valami zajt hallott, kiment s mintha egy alakot látott volna. A fal mellé húzódva meglapult, majd egy hirtelen mozdulattal fejbe vágta az ismeretlent. Aztán megdöbbenve tapasztalta, hogy egy lány holtan esik össze. Egy lány, aki épp úgy, mint ő, itt dolgozott.
— Mért nem szólt senki, hogy valaki bent maradt?! — tette fel a kérdést, de hiába. Soha nem maradt senki az épületben miután bezárta az ajtókat. Ez biztos. Biztos, mint az elmúlt hét év, s biztos, mint a halál.
Pár nap múlva egy rácsos ablakú szobában feküdt le, s a falat bámulta. Az üres falat. Aztán egy pár hónap után a kezébe vette az első könyvet, s olvasni kezdte. Majd azon mérgelődött, hogy mért nem tette meg ezt, mikor ott volt. Ott a munkahelyén, mint éjjeliőr. Bent, a könyvtárban.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.29. @ 18:11 :: Thököly Vajk